Sziasztok!
Hű, el sem hiszem, hogy már itt tartunk, az utolsó fejezetnél. Hogy őszinte legyek, voltak pillanatok, amikor még én is kételkedtem benne, hogy valaha be fogom fejezni a történetet. Nem csak azért, mert két évig amolyan írói válságban és motiváció hiányban szenvedtem, hanem azért is, mert valahol időközben elfogyott a játék iránti lelkesedésem, és így valahogy ennek a történetnek is nehezebben ültem neki vagy írtam olyan részeket, ahol egyik Csábításból jeles szereplő sem tűnt fel - Charlesnak éppen ezért sikerült nagyobb figyelmet kapnia, mint azt amúgy terveztem, és sokszor kellett emlékeztetnem magam, hogy ez nem róla szól, ez egy Castiel fanfiction.
A nehézségek ellenére azonban ez a történet mindig is különleges lesz számomra, több okból kifolyólag is. Nem csak hogy ez az első sztorim, amit sikerült végig írnom - és már is hatalmas szó, hiszen nem is tudom hány éve írok már és vágtam bele újabb és újabb könyvekbe, hogy aztán két-három fejezet után félbehagyjam egy újabb ötlet miatt -, de ez volt a legsikeresebb történetem is. Korábban rengetegen kattintottatok a blogra, vártátok az új részeket, amiért iszonyatosan hálás vagyok. A kedves szavakért, a biztatásokért, és legfőképpen azért, hogy érdeklődést mutattatok a történet felé. Nem tudjátok elképzelni, hogy milyen jó érzéssel töltött el - és tölt el a mai napig - ránézni a statisztikákra, hiszen bár én életjelet nem adtam magamról, azért láttam, hogy az elmúlt 2 évben is feljártatok ide, hogy megnézzétek, volt-e esetleg frissítés. És nektek, akik most is itt vagytok, nem tudom kifejezni felétek a hálámat. Köszönöm, hogy itt vagytok és a rekordhosszú kimaradás után is olvastok és hagytok magatok után valamiféle visszajelzést. Egy írót, aki egyfajta hiátusból jött vissza, ez elképesztően boldoggá tudja tenni.
2014. június 10. A prológus felkerülésének napja. Amikor még rövid, pár fejezetes történetben gondolkodtam, de szép lassan ráébredtem, hogy ez a sztori rég túlnőtt ezen. Rengeteget tanultam belőle, és bár Avery, főleg a vége felé nem az a fajta hősnő lett, akinek az elején terveztem, tőle tanultam a legtöbbet. Az, hogy időnként belebújtam a fejébe és próbáltam őt megérteni, engem is megváltoztatott; még egy ok, amiért biztosan nem fogom elfelejteni a Primadonna Girlt.
Közel 6 év. Ennyi ideig írtam kisebb-nagyobb megszakításokkal, és szerencsére a végére a lelkesedésem is visszatért.
Közel 6 év. Ennyi ideig olvastam a kommentjeiteket, amik feldobták a napjaimat.
Nagyon köszönöm, hogy velem tartottatok, remélem, néha én is szebbé tudtam tennie azt az időt, amíg olvastatok. Köszönök nektek mindent ♥
Ui.: Íróként nem szívódok fel, ha valaki szívesen olvasna még tőlem, és esetleg még kpop rajongó is, talál pár néhány történetet itt - ezeket is hamarosan folytatni fogom, folyamatosan dolgozom rajtuk.
Jó olvasást kívánok ehhez a történethez, még egyszer, utoljára.
Millió puszi és sok-sok ölelés,
Raina
Körülbelül egy hét telt
el az incidens óta, az én hangulatom pedig folyamatosan ingadozott. Volt,
amikor nagyon jól éreztem magam, és úgy tűnt, mintha semmiféle problémám nem
lenne. A történtek miatt kiírattattam magam a suliból néhány napra, hogy
biztosan feldolgozzak mindent. Dawn ugyanezt tette, és elég sok időt töltöttünk
együtt, szinte minden nap nálunk volt. Hol beszélgettünk, hol pedig előszedtük
a régi társasokat, és Elliotot is bevonva játszottunk. Néha még Nathanielt is
sikerült rávennünk, hogy beszálljon, amikor átugrott suli után, hogy elhozza
Dawnnak a házit. Szóval igen, volt, amikor tényleg nagyon boldognak éreztem
magam.
Aztán voltak olyan
pillanatok, amikor félre kellett vonulnom, mert egyedül akartam lenni, nem
akartam, hogy bárki is lássa a rám törő sírást. Nehezen dolgoztam fel az
elrablást és az akkoriban érzett félelmet, folyamatosan kísértett ébren, s még
álmomban is. Nem is tudtam emiatt rendesen aludni, sokszor felkeltem, rémálmaim
voltak, és egyszerűen nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy mi lett volna,
ha Matt tényleg megöl. Örülnöm kellett volna, hogy élek, de a visszatérő
emlékképek nem hagytak nyugodni.
Az sem segített sokat a
feldolgozásban, hogy nem került teljesen lezárásra az ügy. Hétfőn a rendőrségen
indítottunk Dawnnal, ahol kihallgattak minket. Alaposan elmondtuk, mi történt, részletes
személyleírást adtunk, akikről tudtunk; minderre szükség volt, hogy eljárást indíthassanak
azok ellen, akiket sikerült elkapniuk és tovább kereshessék azokat, akiknek
sikerült meglépniük. Azonban ez még nem jelentette a végét ennek az egésznek,
valószínűleg később lesz még egy-két tárgyalás, amin meg kell jelennünk, de ha
ez kell ahhoz, hogy ezek az emberek rács mögé kerüljenek és megkapják a nekik
járó büntetést, ezer örömmel megyek be és mondok el újra és újra mindent. De
bár ne lenne ez ennyire megterhelő.
Anya közben elkezdett
pszichológust is keresni, úgy gondolta, jobb, ha egy ideig én és Dawn is
eljárunk egyhez. Mivel azonban én nem tartózkodtam annyit a városban, Charles
is besegített egy kicsit, ő jobban tudta, mi van a kollégium körül. Azt
állította, a sulitól nem messze van egy mentálhigiénés központ, ahol remek
pszichológusok dolgoznak, de ennek már két napja volt, és azóta nem említette,
sikerült-e elintéznie valamit. De bíztam benne, tudtam, hogy pont ebben nem
hagyna magamra. Valószínűleg csak sok minden zúdulhatott a nyakába, ami miatt
nem volt ideje intézkedni még.
Bár azt hittem, nem fog
híre menni a gimiben ennek az egésznek, Jace, Lucy és Priya mégis rám írtak,
még hétfőn, hogy borzasztóan sajnálják, ami történt, és remélik, jól vagyok.
Nem mindig írtam nekik vissza, sokszor amiatt, mert meglepett, hogy gondoltak
rám, még Priya is, de amikor úgy éreztem, volt elég lelkierőm, dobtam nekik egy
üzenetet, hogy biztosítsam őket afelől, hogy nem kell aggódniuk, a történtekhez
képest remekül vagyok. Lucy és Jace egyébként még a házit is elküldte, ami
megint csak döbbenetes volt számomra, de azért hálás is voltam nekik. Nem
álltam neki egyből tanulni, hiszen kisebb bajom is nagyobb volt annál, de
szerdán azért nekiültem, hogy legalább azokat az anyagokat tudjam, amiből
dolgozatot írtak, hogy ne érjen felkészületlenül, ha a hiányzásom utáni első
napokban meg kellene írnom mindent.
Castiel keresett, nem is
egyszer. Hol telefonon érdeklődött a hogylétem felől, vagy idejött, hogy
beszélhessünk, de mivel olyankor szinte mindig Elliot nyitott ajtót, megkértem
a bátyám, hogy küldje el kedvesen. Tudtam, hogy egyszer le kell majd zárnom
vele a kapcsolatot, és bár el is döntöttem, hogy megteszem, nem álltam készen a
beszélgetésre. Mindenki biztatott ugyan, még Rosa is, amikor egyszer-egyszer
átugrott egy csajos beszélgetésre, mielőtt haza ment volna leckét írni, de nem
voltam felkészülve arra, ami várhat rám. Charlesszal könnyű volt. Ő többnyire
tiszteletben tartotta a döntésem, bár tény, hogy csak akkor nyugodott meg
teljesen, amikor megtudta, hogy Castiellel is szakítani fogok.
De nos, Castiel teljesen
más volt, mint Charles. Ő nem szerette, ha nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy ő
szeretné, és mindig nehezen tudott búcsút venni attól, aki igazán fontos volt
neki. Nem sok ilyen ember volt az életében, de emlékszem, az is megviselte,
amikor Debbie szakított vele a karrierje miatt. Bele sem mertem gondolni, mi
lesz akkor, ha egyszer leülünk beszélgetni, és közlöm vele, hogy tényleg nem
akarom folytatni. Féltem, hogy fel fogja emelni a hangját, kiabálni fog velem,
amit megértettem, de nem esett volna jól. Attól is tartottam, hogy könyörög
majd, aminek nem fogok tudni ellenállni, meg fogom sajnálni és adok neki még
egy esélyt. Húzni akartam az időt, ameddig csak tudtam, de ahogy csütörtök
reggel felkeltem, tudtam, hogy nem tehetem ezt tovább. Ha akartam, ha nem,
aznap beszélnem kellett Castiellel.
Mivel így, hogy itthon
voltam, és csütörtökön volt hivatalosan a születésnapom, úgy döntöttünk, hogy
tartunk egy kisebb összejövetelt. Bulinak a legjobb szándékkal sem lehetett
volna nevezni, mert sem én, sem pedig Dawn nem akartunk hangos zenét, és
kivételesen alkoholt sem hoztunk haza, mivel a többieknek másnap még órái
voltak. Délelőtt ráértünk, így sütögettünk egy picit, csináltunk pogácsát és
pici sajtos rudakat, hogy bőven legyen sós rágcsálnivaló is, de az édes
sütikről sem feledkeztünk meg. A meghívottak közül mindenki szerette a muffint,
így abból vagy négy tálcányit lesütöttünk, illetve összedobtunk egy kis brownie-t
is. Elliot ezek mellé még be is vásárolt, így tele voltunk mindenféle
chipsszel, popcornnal, a rengeteg üdítőről nem is beszélve. Éhezni nem fogunk,
az már egyszer biztos.
– Debbie is jön? –
kérdeztem a bátyámtól, amikor bejött a konyhába újabb adag pohárért, amit a
nappaliba vihet.
Nem leszünk sokan, csak a
közelebbi barátokat hívtuk meg. Jön Rosa, Alexy, Nathaniel, ha minden igaz,
Charles is betoppan, illetve, Leigh és Lysander is jelezte, hogy jelen lesz,
na, meg persze Dawn és Elliot is maradnak. Castielnek is írtam még tegnap,
hogyha ráér, szívesen látjuk suli után őt is, de tőle még nem érkezett válasz.
Minél több idő eltelt az sms elküldése óta, annál biztosabb lettem abban, hogy
haragszik rám, ezért sem méltat arra, hogy visszapötyögjön legalább annyit,
hogy jön. Máskor mindig azonnal reagált, most azonban nem hallottam felőle
semmit, már tegnap reggel óta, ami aggasztott egy kicsit. Nem akartam, hogy így
végződjön a kapcsolatunk.
– Ha minden igaz, igen –
bólintott egy kisebbet. – Van egy kis dolga, de megígérte, hogy benéz. Sokáig
viszont nem tud maradni.
– Nem gond, a lényeg,
hogy itt legyen – mosolyodtam el halványan. – Rég láttam már őt, és egy kicsit
hiányzik.
– Vigyázz, mit mondasz,
még a végén féltékeny leszek – lökte meg a vállam Dawn, ás rám kacsintott.
– Természetesen nem
annyira hiányzik, mint ahogy te hiányoztál – nevettem fel, de ennek ellenére
komolyan gondoltam, amit mondtam. Megöleltem őt, de aztán tovább folytattam a
sütik pakolását. – Kell valamiben segíteni? – pillantottam Elliot felé.
Egy kicsit elgondolkodott
és meg is állt a konyhaajtóban, három poharat tartva a kezében. A pulton lévő
tálakra és zacskókra siklott a tekintete, végig is nézett mindegyiken.
– Egyelőre nem kell.
Csinálok azoknak helyet, hogy később át tudjátok vinni a nappaliba. Nektek
szükségetek van valamire?
Óvatosan lenyaltam a
késről a krémet, a mosogatóba tettem, és én is felmértem a helyzetet a
konyhában. Még össze kellett rámolni, hatalmas felfordulást csináltunk sütés
közben, és hegyekben állt a mosogatni való, de bőven volt még időnk arra, hogy
itt eltakarítsunk és mindent át is vigyünk a nappaliba, s még a készülődéssel
sem kellett kapkodnunk. Nem mintha túlzásba szerettük volna azt vinni, elvégre
ez nem egy buli volt, csak egy kis baráti összejövetel, amire nem kellett
nagyon kiöltözni.
– Szerintem megleszünk –
mondtam végül, majd csettintettem egyet. – Lehozod a kártyákat a padlásról? Azt
hiszem, abban a dobozban vannak, ahol a társasjátékok is voltak.
– Adj pár percet és hozom
is őket – mondta mosolyogva, és ezzel el is indult a nappali felé, hogy
lepakoljon.
Dawn kicsit elmerült a
gondolataiban, figyelte azt a helyet, ahol pár pillanattal ezelőtt még Elliot
állt. Vett egy nagy levegőt, és nehezen, de elszakította onnan a tekintetét és
mellém lépett, a nála lévő tálat a mosatlan edények halmazára dobva. Csoda volt,
hogy nem esett le onnan.
– Elliot annyira rendes,
nem is értem, hogy tudott egy olyan lányt választani, mint Debbie – mondta
halkan, már-már suttogva, hogy véletlenül se hallja meg senki, noha rajtunk
kívül más nem tartózkodott a konyhában.
– Először én is ezt
gondoltam. Annyival jobbat is találhatott volna – sóhajtottam fel és nekidőltem
a pultnak. – De igazából Debbie nem olyan rossz. Ha adnál neki egy esélyt,
tudhatnád – néztem rá a szemem sarkából.
Dawn erre csak
elfintorodott.
– Adtam neki, amit el is
játszott – fonta össze maga előtt a karjait. – Akármi is történt, nem volt szép
tőle, hogy minden áron ki akart cseszni veled. Barátok voltatok, Avery. És egy
barát nem tesz ilyet az egyik legjobb barátjával – ingatta meg rosszallóan a
fejét.
Újra felsóhajtottam, majd
inkább megfordultam és nekiláttam a mosogatásnak. Dawnnak igaza volt, Debbie összes
cselekedete túlzás volt, és rosszul is esett a viselkedése. De megbeszéltük a
dolgokat. Lehet, hogy akkor sem volt helyes, amit csinált, de bocsánatot kért
és tényleg láttam rajta, hogy megbánta és szeretné jóvá tenni. Azóta még csak
konfliktusunk sem volt, hál’ istennek, és ami azt illeti, Deborah nagyon sokat
változott, jó irányba természetesen. Ha tényleg jó barátom akar lenni és tesz
is érte, akkor miért hagyjam őt figyelmen kívül? Ráadásul most már ott volt
Elliot is. Biztosan nem esett volna jól neki, ha a barátnőjével nem jövök ki
jól. Kellemetlen lett volna minden alkalom, amikor áthozza ide és szerintem ezt
ő sem akarta.
– Tényleg próbál változni,
és tudom, hogy ezt te is látod – nyúltam egy újabb koszos edény felé. – Nem
mondom, hogy legyetek megint annyira jóban, mint régen, de legalább próbálj meg
ne ellenszenves lenni vele. Szerintem örülne, ha néha tudna kivel beszélni a
suliban. – Elliottól tudom, hogy mostanában kevesen keresik a társaságát, ami
eléggé rosszul érinti Debbie-t.
Dawn nem válaszolt
azonnal, majd inkább besegített a pakolásba. Kidobta a szemetet, letörölte a
krémtől és tojástól ragacsos pultot, és még az elmosott cuccokat is eltörölgette
és a helyére rakta. Nem akartam vele veszekedni, kényszeríteni pedig, hogy
olyannal barátkozzon, akivel nem akar, végképp nem. De ő és Debbie egyszer
jóban voltak, és ha félre tudná tenni ezt az ellenségeskedést, tudtam, hogy
megint elkezdenek majd közösen programokat szervezni, ami Dawnra is ráfért
valamelyest. Én nem voltam itt hét közben, nem tudtam vele elmenni ide-oda, és
Rosa sem ért volna rá mindig. Debbie elérhető volt, amikor éppen nem a
bátyámmal találkozott, és biztosan örült volna egy csajos délutánnak.
– Majd igyekszem többször
keresni őt – adta be végül a derekát. – De esküszöm, Avery, ha bepróbálkozik
valamivel, ki fogom tépni az összes haját. – Ezt már mosolyogva mondta, de nos…
ha valaki tényleg keresztbe tett neki, képes volt rá.
– Nem hiszem, hogy arra
szükség lesz – nevettem fel. – Ha mégis, ígérem, hogy besegítek – kacsintottam
rá, majd lassan befejeztem a mosogatást.
Alaposan megtöröltem a
kezem, és a pulcsim zsebében lévő telefonomért nyúltam. Ugyan azt éreztem
volna, ha rezeg, de azért vetettem rá egy pillantást, abban a reményben, hogy
Castiel üzent, de ahogy ránéztem a kijelzőre, kissé csalódott lettem. Semmi
válasz. Nem kellett volna meglepődnöm, de azért rosszul esett. Ahogy gondolom
neki is, amiért nem voltam hajlandó beszélni vele. Bűntudat kezdett mardosni,
hogy talán ezzel rontottam el mindent és esélyem sem lesz nyugodtan megbeszélni
vele, amit akartam.
– Nem írt? – Dawn
közelebb hajolt hozzám, hogy a telefonra nézzen. Nem válaszoltam, csak az alsó
ajkamba harapva megráztam a fejem. – Ne aggódj, ez nem jelenti azt, hogy nem is
fog eljönni. Ismered, szeret durcizni meg ilyenek, de fontos vagy neki és nem
fogja kihagyni pont a te születésnapod.
– Nem tudom, Dawn –
szólaltam meg halkan. – Az üzeneteimre mindig szokott válaszolni, volt, hogy
még próba közben is. Szerintem ezt most elrontottam és nem lesz esélyem vele
normálisan beszélni – pillantottam rá lassan.
– Nem gondolnám, hogy
Castielt ennyire nem érdekelnéd már. Szeret, de valószínűleg ő is húzni akarja
az időt egy kicsit, ha már te is ezt teszed. Neki sem egyszerű ez, és nem
hinném, hogy máris szakítani akarna – mondta vállat vonva. – Nézd, ha akar,
akkor úgyis el fog jönni. De ezt most – vette el tőlem a telefont –, elrakjuk,
jó? Próbáld kicsit élvezni a születésnapod. Igazán megérdemled. – Egy szoros
ölelésbe vont, majd elengedett és összecsapta a kezeit. – Pakoljunk ki mindent,
utána söpörjünk fel. Tiszta liszt a padló.
Dawn nem is várta meg a
válaszomat, csak lehajolt és tálakat kezdett keresni, amibe kiönthetjük majd a
chipseket és a tiszta pultra rakta őket, mielőtt nekiállt volna a söprésnek. Én
a gondolataimba merülve pakoltam ki addig a sütötteket a nappaliba és az
asztalra raktam őket. Kicsit éhes voltam, és mivel közben nem kóstoltunk,
elvettem egy pogácsát, ami bizonyára senkinek nem fog hiányozni, és azt
eszegettem, míg visszamentem a konyhába. Elliot az üdítőket már bepakolta, már
csak a többi rágcsálnivalót kellett átpakolnom. A popcorn kivételével ezt meg
is tettem, azokat viszont ott hagytam, ráértünk azt később kipattogtatni,
amikor nagyjából mindenki ideért már. Addig is tudnak mit enni majd, nem aggódtam,
hogy nem találnak semmit.
– Készen is vagytok?
Elliot hangjára felkaptam
a fejem és körülnéztem a konyhában, de Dawn megelőzött a válasszal.
– Úgy tűnik. És még
időben is vagyunk. – Büszkén húzta ki magát. – Amekkora káosz volt itt fél
órával ezelőtt, azt hittem, nem fogunk végezni soha. De megcsináltuk – emelte a
kezét vigyorogva, amibe bele is csaptam és Elliot felé fordultam.
– Ügyesek voltunk, ezt
most neked is be kell látnod. Anya büszke lesz, szerintem sosem csillogott így
a konyha azután, hogy én beszabadultam – mosolyodtam el szélesen és
megtámaszkodtam a pulton.
– Beismerem, tényleg azok
voltatok – nevetett fel Elliot. – Arra számítottam, hogy a mosogatás felénél
megunjátok és átpasszoljátok nekem a munkát, szóval… le vagyok nyűgözve –
mondta elismerően.
– Ezt mondhatnád többször
is, igazán jól esne – nevetve ugrottam mellé és megöleltem. – Elmegyünk
készülődni. Ha valaki jönne, beengeded, igaz?
Tudtam, hogy mindenképpen
megtenné, ha más nincs ajtó közelben, ezért nem volt szükség könyörgésre, mégis
a lehető legaranyosabban néztem rá, hogy még csak meg se forduljon a fejében
nemet mondani.
– Menjetek – bökött a fejével
kifelé, a szemeit forgatva.
Nevetve nyomtam egy
puszit az arcára, majd Dawn csuklóját fogva indultunk meg felfelé. Annyi időnk
azért mégsem volt, és a sütögetés miatt le is kellett még tusolnunk, hiszen
mindenhol lisztesek voltunk, én pedig össze is kentem magam a krémmel, amit egészen
addig észre sem vettem. Dawnt előre engedtem a fürdőbe, nekem még amúgy is elő
kellett szednem valami ruhát. Szerettem volna kényelmesen lenni, de azért
mégsem melegítőben vagy a pizsamámban, elvégre mégis csak ünnepeltünk, és egy
nagyon picit megengedhettem magamnak, hogy kiöltözzek. Egy farmert rántottam ki
a szekrényemből és az egyik kedvenc pulcsimat, amit eddig csak suliba szoktam
hordani. Nem itthoni viselet volt, de buliba sem venném fel, egy baráti
összejövetelre viszont tökéletes volt.
Mire Dawn végzett a
fürdéssel, vagy hatszor csekkoltam le az üzeneteimet, de csak Charlestól kaptam
egyet, amiben jelezte, hogy elmaradt az utolsó órája, így kicsit előbb ideér.
Emiatt egy kicsit kapkodni kezdtem, próbáltam nem elhúzni a zuhanyzást, mint
szoktam. Nem akartam, hogy bárki is úgy jöjjön ide, hogy én még nem készültem
el. Én voltam a házigazda, és szerettem is volna mindenkit én fogadni. Éppen
ezért gyorsan törölköztem meg és öltöztem fel, majd megkértem Dawnt, hogy
segítsen befonni a hajam, és én is ugyanezt tettem az övével. Kicsit
elmosolyodtam, amikor láttam, hogy hasonlóan öltöztünk fel, pedig össze sem
beszéltünk. Emiatt néha olyan érzésem volt, mintha a rég elveszett
ikertestvérem lenne, és ebből is tudtam, hogy jobb legjobb barátnőt nem is találhattam
volna magamnak, még ha döcögősen is indult a kapcsolatunk.
– Kisminkellek és kész is
vagyunk – mondta mosolyogva, a tükörképét nézegetve. Ő ezt megoldotta addig,
amíg én a fürdőben voltam és már teljesen kész is volt.
Egy kicsit
elgondolkodtam, miközben én is megnéztem magam.
– Nem szükséges, jó lesz
így is. – Valamiért most nem viseltem volna el magamon a sminket. – Úgyis csak
a szűk baráti kör lesz itt.
Régebben mindig úgy
gondoltam, hogy igénytelen benyomást keltek azzal, ha nem festem ki magam. Most
viszont jól éreztem így magam és nem is jutott eszembe, hogy mások talán azt
gondolják, nem foglalkozom magammal. Ami egyébként nem volt igaz, a bőröm ápolt
volt, nem hanyagoltam el, a szemöldökömet is rendszeresen szedtem és kócos sem
voltam. Az, hogy nem sminkelek, nem jelenti azt, hogy nincs igényem magamra.
Kivételesen így is magabiztosnak éreztem magam és tudtam, hogy én vagyok az,
akinek meg kell felelnem. A barátaim így is el fognak fogadni, pasizni pedig
nem akartam, már pedig gyakran ez volt a fő oka annak, hogy sminkeltem. Most
viszont csak magamnak akartam megfelelni és elégedett voltam, amikor a tükörbe
néztem. Felesleges ide az alapozó és minden más. Azoktól úgyis csak rondább
lesz az arcbőröm.
– Te tényleg komolyan
gondoltad, hogy megváltozol – jegyezte meg mosolyogva és nekilátott a
sminkcuccok elpakolásának.
– Miért, azt hitted, csak
viccelek vele? Tudhatnád, hogy az ilyennel nem szoktam – nevettem fel halkan. –
Menjünk, a többiek szerintem lassan ideérnek – pillantottam a telefonom kijelzőjére,
hogy megnézhessem az időt. – Charles előbb itt lesz, nem olyan régen írta.
– Oh, annak Elliot
biztosan örülni fog. Szerintem kicsit zavarja, hogy egyedül van csak fiú –
mondta nevetve és felállt az ágyról.
– Áh, Elliot hozzá van
szokva ahhoz, hogy lányok vannak körülötte, annyira nem érzi magát
kellemetlenül – ingattam meg a fejem.
Sosem láttam még a
bátyámon, hogy zavarban lenne, amiért csak az ellenkező nem vette körbe. Hozzá
volt szokva és tipikusan az az ember volt, aki bárkivel meg tudta találni a
közös hangot és egyáltalán nem számított, fiú vagy lány az illető.
Dawnnal lecsattogtunk a
nappaliba, még egyszer megnézve mindent, hogy megvan-e. Szerencsére nem
hiányzott semmi, a társaságot leszámítva, ez pedig valamelyest megnyugtatott.
Mondjuk, egészen eddig nem is vettem észre, hogy izgatott és ideges lennék, de
most, hogy egyre inkább közeledett az idő, hogy a többiek ideérjenek, már
éreztem, hogy nyugtalan vagyok. Nem értettem, mi volt ez, hiszen a barátaim
jönnek csak, akiket szerettem és mindig örültem, ha eltölthetek velük egy kis
időt. Akkor most miért éreztem ezt? Castiel miatt? De hát nem is volt biztos,
hogy eljön!
Felkaptam a fejem, amikor
csengettek és egyből meg is indultam az ajtóhoz, hogy beengedjem az érkezőt.
Charlesra tippeltem, az üzenete óta eltelt annyi idő, hogy kocsival
ideérhessem, és a megérzésem be is jött. Amint kinyitottam a bejáratot, az ő
mosolygós arcával és jókedvű tekintetével találtam szemben magam, és ettől az
én szám is felfelé görbült.
– Szia! – Egy gyors
öleléssel üdvözöltem, majd arrébb is álltam, hogy be tudjon jönni. – Hamar ide
értél.
– Hát, ha már nem kellett
irodalmon szenvednem, miért is ne siethettem volna, hogy odaérjek egy kedves ismerős
szülinapi partijára, nem igaz? – villantott felém egy széles mosolyt, majd egy
cetlit nyomott a kezembe. – Nem felejtettelek el. Úgy gondoltam, jobb, ha ezt
személyesen adom oda, nem csak elküldöm üzenetben a számot.
Elvettem tőle a kis
papírdarabkát, amelyen csak egy telefonszám és név szerepelt, de már ebből is
tudtam, hogy valószínűleg a pszichológus elérhetősége lehet, amit
megbeszéltünk, hogy megszerez nekem.
– Nem nagyon fogad
újakat, sok fiatal jár hozzá, de elmeséltem neki, miért van szükséged
pszichológusra és azt mondta, ha felhívod, téged még elvállal. Majd a legelsőre
elkísérlek, kicsit körülményes eljutni oda és nem szeretném, ha elkeverednél
útközben – tette hozzá halkan.
Bólogatva hallgattam őt,
a számot figyelve, majd csak még egy utolsót bólintottam és gondosan
összehajtottam a papír, hogy a nadrágzsebembe süllyesszem.
– Köszönöm – néztem rá
hálásan és a nappali felé böktem. – Gyere, ülj csak le. A többiek is biztosan
itt lesznek, csak… Ők nem voltak ilyen szerencsések, mint te – mondtam nevetve,
és a nappali felé indultam, miután Charles levette a cipőjét és a kabátját. –
Minden rendben a suliban? Egy kicsit hiányzik, még ha utálok is mindenkit.
– Ha azt mondom, alig
várom, hogy tavaszi szünet legyen, azzal mindent elárulok, nem igaz? –
sóhajtott fel. – Egyébként nem hiszem, hogy most akarsz visszajönni, még eléggé
téma vagy mindenkinél. Sziasztok – köszönt Elliotnak és Dawnnak, ahogy
beléptünk a nappaliba.
Sejtettem, hogy megint
pletyka tárgya leszek, de ha egy hónapot maradok itthon, és el is csendesednek
ezek a dolgok, abban a pillanatban felkapja újra mindenki, hogy beteszem a
lábam a gimibe. Ettől egy kicsit tartottam, de eddig is megbirkóztam minden
pletykával, biztosan ezzel is meg fogok majd. Csak kicsit nehezebben megy majd és
tovább is fog tartani.
– Pletyka ide vagy oda,
azért tényleg hiányzik. Nem olyan jó móka egy ilyen dolog miatt itthon ülni. –
Dawnra néztem, aki csak egyetértően bólogatott.
– Nekem is hiányzik,
szerintem egy kicsit elvonná a figyelmünket – sóhajtott fel. – De egyelőre még
jó, hogy megkímélnek a kérdésektől. Nincs kedvem több tucat embernek elmondani
ugyanazt szünetekben – ölelte át magát a karjaival, majd ellépett az asztaltól,
amire a nassolni valót pakoltuk. – Ó, ha éhes vagy, egyél csak nyugodtan. Még friss
minden.
Charles egy darabig nem
szólalt meg, csak felváltva nézett ránk. Láttam a szemében a sajnálatot, amiért
ezt át kellett élnünk, de nem tett erre különösebb megjegyzést, inkább belement
a téma váltásba.
– A cukrászdai cuccokról
nem igazán állíthatod, hogy frissek, lehet, hogy tegnap óta ott voltak már a
pultban vagy a hűtőben. Csak úgy állítják be, mintha friss lenne – kacsintott
Dawnra, de azért elvett egy muffint.
– Cukrászdai cucc a kis maci
farka! – horkantottam fel sértődötten és összefontam magam előtt a karjaimat. –
Ketten csináltuk Dawnnal, ráment az egész napunk, szóval értékeld – forgattam
meg a szemeimet.
Charles pontosan tudta,
hogy nem úgy hoztuk a sütötteket, hanem mi csináltuk, és ezt a mosolyán is
láttam. Átkarolta a vállamat, úgy húzott közelebb magához, egy nagyobbat
harapva a süteményből.
– Értékelem én, hogy házi
sütikkel hizlaltok minket, ne aggódj. Nagyon finom lett, komolyan – nézett ránk
felváltva elismerően. – Valahogy nem gondoltam volna egyikőtökről sem, hogy
konyhatündér lenne.
– Mert egyikünk sem az –
léptem el tőle és elvettem még egy pogácsát, amit lassan kezdtem eszegetni. –
De ezeket a sütiket lehetetlen elrontani. Ha csak nem hagyod benn a sütőben,
hogy elégjen. Vagy ha cukor helyett sót raksz bele, de minden ilyen fel van
címkézve, lehetetlen ezt összekeverni – vontam meg a vállaimat.
Charles ugyanezt tette,
miközben egy újabb muffinért nyúlt.
– Nem mindenkinek megy az
olvasás. Ó, mielőtt elfelejtem, ezt neked hoztam – nyomta a kezembe a nála lévő
kisebb dísztáskát. – Boldog születésnapot – puszilt hosszan a homlokomra, majd
aztán el is lépett.
Nem tudtam hirtelen mit
reagálni. Nem kértem senkitől, hogy hozzon még ajándékot, hiszen akik akartak
adni, mind ott voltak a pénteki bulin, és a szórakozóhely egytől egyig el is
küldött mindent, amit felbontottam már. Akinek tudtam, annak személyesen
megköszöntem, a többieknek pedig üzenetet írtam. Ráadásul Charles ajándéka így
is borzasztó drága volt és még tönkre is tettem. Egyáltalán nem volt szükség
erre most.
– Köszönöm, ez nagyon
rendes tőled, Charles, de… – Mégis mit mondhattam volna? Nem akartam őt
megbántani. – Már így is sokat költöttél rám, az a ruha nagyon drága volt, és
látod, vigyázni sem tudtam rá… – sóhajtottam fel halkan. Mondani akartam még
valamit, de Charles a szavamba vágott.
– A ruha önhibádon kívül
ment tönkre és szeretném, ha lenne egy maradandó ajándékod is, ami nem
emlékeztet arra, ami történt – felelte halkan. – Csak fogadd el és köszönd meg
– mosolyodott el kicsit.
Egy aprót sóhajtottam.
Nem akartam megbántani őt tényleg, ezért inkább elfogadtam az ajándékot és
hálásan mosolyogtam rá. Lábujjhegyre álltam és egy puszit nyomtam az arcára.
– Köszönöm, Charles –
bólintottam aprót, és hogy tényleg ne tűnjek bunkónak, meg is néztem, mit rejt
a kis ajándék tasak.
Charles tényleg nem fogta
vissza magát, alaposan felpakolt csokival, aminek még örültem is, hiszen abból
sosem lehetett elég a házban, ki tudja, mikor lesz rá szükségem. A rengeteg
tábla csoki között azonban egy doboz is lapult, amit egyből kivettem. A táskát
leraktam a kanapéra, hogy óvatosan nyithassam fel az ajándékdobozt, de amint
megláttam, mit rejt, nagy szemekkel néztem a fiúra.
– Neked tényleg elmentek
otthonról – sóhajtottam fel mosolyogva.
A nyaklánc, amit
választott, piszok drágának tűnt, de nem tudtam tagadni, mennyire tetszett.
Pont az ízlésem volt, bár sok alkalmam úgysem lesz hordani. Elegáns volt, amit csak
úgy nem vehettem fel akárhova, de biztosan lesz majd alkalom, ahol nyugodtan viselhetem
majd. Talán Charles is gondoskodik erről majd, ennyire ismertem már.
– Meglehet. De hidd el,
az, hogy látom, hogy őszintén tetszik, minden pénzt megér.
– Köszönöm, tényleg! –
Fogalmam sincs, hányadszorra mondtam már ezt, de nem igazán tudtam, hogy
máshogy fejezhetném ki a hálámat. – Alaposan feladtad a leckét, most
agyalhatok, mit vegyek majd a te születésnapodra – ingattam meg a fejem.
– Addig szerencsére van
pár hónapod. De nincs szükségem semmire, nem kell költekezned miattam. –
Visszalépett mellém és újra megölelt, de aztán hamar el is engedett és egy kis
krémet kent az orromra. – Boldog születésnapot még egyszer, vén lány –
vigyorgott rám szélesen.
– Mondja ezt az idősebb –
öltöttem rá a nyelvem gyerekesen és egy szalvétáért nyúlva le is töröltem a
krémet magamról.
Ezután tényleg sokkal
jobb kedvem lett, amit a többiek érkezése is fokozott. Bár kértem, hogy ne
hozzanak semmit, mert gondoskodunk mindenről, minden meghívott vagy kajával
vagy innivalóval állított be, amit ugyan nem bántam, mert azért mégis csak nagy
társaság voltunk. Felpakoltunk ugyan rendesen, de sose lehetett tudni, ki
mennyire éhes vagy szomjas és mennyire fognak fogyni a bekészített dolgok. De
azért örültem volna, ha nem költenek most erre, bőven elég volt a pénteki buli
a szórakozóhelyen.
Úgy egy órán belül meg is
érkezett mindenki, aki jelezte, hogy jön. Még Debbie is befutott, aminek
kifejezetten örültem, ahogy az ajándékának is, ami igencsak meglepett, mert nem
gondoltam volna, hogy bármit is hoz majd; ő nem volt ott pénteken és az
ajándékozásról lecsúszott. Maga az ajándék is meghökkentő volt. Már el is
felejtettem, Debbie mennyire jól ismer, de ezt most ismét bizonyította az
ajándékba kapott parfümmel. Válogatós vagyok, ha illatszerekről van szó, és
nehéz eltalálni, mi az, amit szívesen viselek, ezért kérdezés nélkül soha senki
nem vett nekem ilyet. Ráadásul nagyon kevesen tudják csak, hogy mit használok,
Deborah pedig nem tartozik ezen emberek közé.
– Elliot árulta el, milyet
vegyél? – kérdeztem kíváncsian, miközben mindannyian helyet foglaltunk a
nappalban, párokban, hogy Activityzzünk. Én ugyan Charlesszal kerültem össze,
de Deborah és a bátyám mellettünk ültek, így nem kellett hangosan beszélnem
ahhoz, hogy megértse a kérdésem.
Deborah csak felnevetett
és megrázta a fejét.
– Dehogy, nem beszéltem
vele ilyenekről – kortyolt bele a kezében lévő italba. – Csak véletlenül
találtam meg ezt, nem feltétlenül parfümöt akartam ajándékozni. Magamnak
kerestem valamit, de ez ismerősnek tűnt. Aztán rájöttem, hogy te szoktál ilyet
használni, más ötletem meg nem igazán volt, szóval gondoltam, miért ne vehetném
ezt meg ezt neked? Az ilyennel úgysem lehet mellé nyúlni – vonta meg lazán a
vállait.
Ebben igaza volt,
számtalanszor ajándékoztam már másoknak én is parfümöt, ha tudtam, milyet szeretnek.
Magamról tudtam, hogy a leglehetetlenebb helyzetekben tud elfogyni, és sosem
ártott meg, ha volt otthon tartalék belőle, főleg, ha nem terveztem lecserélni
az illatot. De még akkor sem jött rosszul plusz egy üveg soha.
– Köszönöm, Debbie –
öleltem meg a lányt, majd a behozott székre helyezett kártyalapokra néztem. –
Ki kezd?
Ismertem a baráti
társaságom annyira, hogy tudjam, a kezdést senki sem vállalja be szívesen, és
ez most is így volt. Mindenki a másikra vagy éppen a padlóra nézett, mintha
csak valami iskolai felelést akarnának megúszni, pedig csak puszta
szórakozásról volt szó. Senki nem akart első lenni, még én sem. Második viszont
annál inkább, de sajnos biztos voltam benne, hogy ezzel nem vagyok egyedül.
– Hihetetlenek vagytok,
úgy csináltok, mintha valami rossz várna rátok azzal, hogy kezdtek – forgatta
meg Rosa a szemeit, majd lehörpintette az alkoholmentes söre maradékát. – Majd
mi leszünk az elsők akkor. Mutogatok, ugye?
– A tábla szerint
mindenki azzal kezd – bólintott Alexy, aki Lysanderrel került egy csapatba.
Négy bábu volt csak,
ezért fóliából kreáltunk még egyet, mivel a kis társaságunkat öt kétfős
csapatra osztottuk szét. A rögtönzött bábu meglehetősen furán nézett ki a többi
mellett, de legalább így nem maradt ki senki.
– Oké, akkor… – Rosa
felállt, húzott egy lapot, amit alaposan meg is nézett. Hümmögött párat, majd a
korábban kijelölt helyre állt, ahol mindenki látja, mit is mutogat. Leigh-re
nézett, majd bólintott egyet. – Indíthatjátok a homokórát.
Charles habozás nélkül
meg is fordította azt, és ahogy az elindult, minden szem Rosára szegeződött,
hogy ha esetleg Leigh nem tudná a választ, nekünk is legyen esélyünk kitalálni,
mit próbál elmutogatni. Mindenki nyerni akart, így egy mukkanást sem lehetett
hallani, mindenki annyira koncentrált.
Csakhogy ez pont hozzájuk
illő szó volt, és lehet, hogy nekünk, többieknek is hamar eszünkbe jutott a
válasz, Leigh kimondta, mielőtt jobban elgondolkozhattunk volna rajta.
– Varródoboz! – Még a
kezét is felemelte, ahogy mondta, Rosa pedig ugrándozni és tapsikolni kezdett.
– Pontosan! – A lapot
letette külön, hogy Leigh nyakába ugorhasson. – Jó csapat vagyunk, már most
látom.
Mosolyognom kellett a kis
jeleneten, de aztán fel is pattantam, jelezve, hogy most már én akarok
következni. Azonnal húztam is, készen arra, hogy elmutogassam, amit kell.
Bíztam abban, hogy valami könnyű szót kapok, hiszen a mutogatás nem volt az
erősségem, de sikerült beleválasztanom olyanba, amin agyalnom kellett egy
kicsit. De még úgysem tudtam, hogyan lehetne kivitelezni. Mindenesetre,
nekiláttam, elég szerencsétlenül, és telepatikusan próbáltam átadni Charlesnak
a megfejtést, de nem jártam sikerrel, na, meg persze ő sem. Csapkodtam is a
kezemmel a vége felé, amivel teljesen rossz irányba vittem el, nem csak
Charlest, de mindenki mást is. Amikor pedig letelt az egy perc, egy csalódott
sóhaj hagyta el a számat – nekem nem szabad mutogatnom, úgysem jön rá senki,
mit próbálok előadni.
– Oké, teljesen elvesztem
– pislogott rám Dawn. – Ez mégis mi a fene volt? – utánozta le pár
mozdulatomat, amin mindenki, beleértve engem is, csak nevetett.
– Elnökválasztás –
mondtam teljesen kétségbeesetten. – Ennyire csak nem lehetett rossz –
biggyesztettem le az ajkaimat és lerakva a lapot visszasétáltam a helyemre.
– De, drágám, pontosan
ennyire rossz volt – bólogatott Rosa. – Ha jól mutogattad volna, szerintem nem
tapogatózott volna senki a sötétben – jegyezte meg kuncogva.
Csak megvonogattam a
vállamat, az első kudarc nem jelentette azt, hogy veszíteni is fogunk, vagy
hogy a többi feladat nem fog menni. Még simán húzhatok ki olyan szavakat, amit
akár még el is tudok mutogatni rendesen, ha arra kerülne a sor.
És így is volt. Elég jó
volt a hangulat, sokat nevettünk, hiszen valamelyikünk vagy rajzolni nem
tudott, vagy a mutogatás ment annyira gyatrán, mint nekem. De mindenki haladt a
pontokkal, és mi is szépen felhoztuk a bábut Charlesszal. Néhány kör múlva
ismét mi következtünk, és Charles húzott is, hogy körülírja, amit kellett.
Mielőtt azonban megszólalhatott volna, a csengő belefojtotta a szavakat.
A szívem hirtelen a
torkomban kezdett dobogni, hiszen pontosan tudtam, hogy ki lehet az. Már csak
Castiel nem volt itt azok közül, akiknek szóltunk, hogy ma itt találkozunk, és
biztos voltam benne, hogy ő lesz az. Dawn és Elliot egyből rám néztek,
sürgetően, hiszen jó ideig nem mozdultam meg. Végül nagy levegőt vettem és
felálltam, hogy kimenjek ajtót nyitni. Hallottam, hogy a többiek összesúgnak egy kicsit, de nem
igazán foglalkoztam most velük. Mit csináljak? Invitáljam be Castielt, hogy
játsszon velünk és egyen? Vagy vágjak a közepébe, és amíg a többiek elvannak én
beszéljek vele? De akkor biztosan elrontom a hangulatot; Castielét és a
sajátomat is, azzal pedig mindenki másét is. Vagy húzzam még egy kicsit időt,
az összejövetel végéig? De hát akkor még órákon keresztül feszült leszek és
képtelen leszek a játékokra koncentrálni.
Vettem egy nagy levegőt,
és ha már lassan egy perce a kilincsen volt a kezem, lassan le is nyomtam azt
és kitártam az ajtót. Castiel már majdnem elért a kapuig, de amikor meghallotta
a bejáratot nyílni, megtorpant és vissza is fordult.
– Azt hittem, sosem
nyitod ki – mosolyodott el gúnyosan, majd gyorsan rendezte a vonásait és
visszasétált hozzám. – Bocs, hogy csak most értem ide. Nem tudtam eldönteni,
hogy jönni akarok-e vagy sem.
Nem tagadom, kicsit
rosszul esett, hogy ennyire nyersen fogalmazott, de teljesen megértettem, miért
agyalt ezen annyit. Ráadásul felesleges is lett volna rejtegetnie az igazságot,
úgyis tudtam, hogy alaposan megfontolta, ide szeretne-e jönni a történtek után,
főleg, hogy valószínűleg tudott arról, hogy Charles is jelen lesz.
– Örülök, hogy végül
mégis eljöttél – mosolyodtam el egészen kicsit, ahogy felnéztem rá. – Nézd, nem
szeretném sokáig húzni a dolgot, szóval beszélhetünk most? Utána pedig, ha lesz
még kedved, bemehetünk a többiekhez. Van bőven minden, tudsz enni és inni is.
Castiel csak
tanulmányozta az arcom egy darabig, mielőtt bólintott volna.
– Essünk túl rajta. – A
tornácon lévő hintaágy felé indult, én pedig még visszanyúltam a kabátomért.
– Csak egy pillanat és
jövök – kiabáltam még be a többieknek, hogy ne lepődjenek meg, hogy nem megyek
vissza azonnal, majd betettem magam mögött az ajtót és belebújtam a kabátomba.
– Ne haragudj, kérlek. Nem akartam, hogy ott, a bulin tudd meg. – Nem ültem le
mellé, csak nekidőltem a ház falának, úgy figyeltem Castielt, de ő csak
horkantott egyet és összefonta maga előtt a kezeit.
– Nagyon kedves, akkor
mégis mennyi ideig húztad volna még? Mennyi ideig hagytál volna még abban a
hitben, hogy ez egy működőképes kapcsolat? – A hangját ugyan nem emelte meg, de
hallani lehetett rajta, mennyire ingerült, amitől összeszorult a torkom.
– Nem tudom, valószínűleg
másnap elmondtam volna. Összeszedtem volna magam, hogy eléd álljak és
elmagyarázzam, miért akarok szakítani. Charlesnak is elmondtam, hogy
bármennyire is próbálkozik, nem fog történni semmi, akkor szerinted pont téged
kihagytalak volna? Nem hitegettelek volna sokáig – ingattam meg a fejem.
– Nem tudom, Avery. Most
is csak húzod a dolgokat, egész héten nem voltál hajlandó beszélni velem. Nem
tudom, mit gondoljak már, komolyan – sóhajtott fel.
Nagyot nyelve
pillantottam rá, és inkább óvatosan leültem mellé, hagyva egy kis távolságot
magunk között, mert nem tudtam, hogyan reagálna, ha túl közel kerülök hozzá. A
kabátomat összefogtam magam előtt és előre bámultam, lassan lökve egy picit a
hintaágyat, amihez Castiel is becsatlakozott kis idő után.
– Az, hogy egész héten
nem voltam hajlandó veled beszélni, tényleg nagy hiba volt. És bocsánatot kérek
miatta – néztem rá. – De meg kell értened, Castiel, hogy ez nekem sem egyszerű.
Baromira nem könnyű lezárni veled ezt a kapcsolatot, mert nem azért teszem,
mert egyáltalán nem szeretlek már, hanem…
– Akkor egyáltalán miért
akarod lezárni? – emelte meg a hangját, ahogy rám nézett. – Ha szeretsz, akkor
miért kell véget vetni ennek a szarnak? Egy kapcsolat nem erről szól? Hogy
szeretjük egymást, megbízunk a másikban, meg minden hülyeség? Vagy elrontottam
valamit? Már nem tudsz bennem megbízni, ez a baj? Avery, esküszöm, ha ez most
amiatt van, mert nem igazán írtam vissza…
– Nem, dehogy – vágtam
közbe, hevesen megingatva a fejem. – Rosszul esett, amiért úgy csináltál…
csináltatok mindannyian, mintha már nem is léteznék, de megértettem az okát.
Egyáltalán nem arról van szó, hogy elrontottál valamit, Castiel, én… tényleg,
elmondani nem tudom, mennyire boldog voltam melletted. És ezt komolyan mondom.
Minden srác mellett boldogtalan voltam, nem találtam a helyem, de veled
teljesen más volt – mondtam halkan, lehajtva a fejem. – Hidd el, utálom magam,
amiért nem tudtam ezt eléggé értékelni, de egyszer biztosan találsz majd
valakit, aki képes lesz csak téged szeretni. – A kabátom cipzárját kezdtem
piszkálni. Hirtelen homályosan kezdtem látni a könnyek miatt, de csak vettem
egy mély levegőt és megpróbáltam visszafogni magam. Nehéz volt ez, de nem
akartam sírni. – Nem akartam semmit Charlestól, esküszöm. Csak a barátja
akartam lenni, de nem tudom figyelmen kívül hagyni azt a tényt, hogy vonzódom
hozzá. És ez veled szemben nem fair, nem szabadna így éreznem valaki más iránt,
mikor itt vagy nekem te.
Hirtelen elhallgattam és
beharaptam az alsó ajkam. Bosszantott a hirtelen csend, de nem sürgettem Castielt,
hagytam egy kis időt neki, amíg feldolgozza a szavaimat, addig pedig én is
gondolkodtam. Reméltem, hogy többször nem kerülök ilyen helyzetbe. Sajnáltam
Castielt, hiszen abszolút nem ezt érdemelte volna. Megtett értem mindent, de
tényleg mindent, már akkor is, amikor még nem voltunk kapcsolatban, én pedig
ennyire egyszerűen félredobom őt valaki más miatt. Szörnyű voltam és ennél
sokkal jobb lányt érdemelt volna.
– Szóval belé szerettél,
ezért akarsz szakítani – vonta le a következtetést, természetesen tévesen.
– Egyáltalán nem, Castiel
– sóhajtottam fel. – A vonzódás és a szerelem között azért van némi különbség.
Charlesszal nem töltöttem annyi időt, hogy legyen időm belé szeretni. De nem is
akarom megadni neki ezt a lehetőséget, nem akarok tőle semmit, csak továbbra is
a barátja lenni – mondtam teljesen őszintén, végig Castielt figyelve. – De ez
nem változtat azon, hogy le akarom zárni ezt a kapcsolatot veled. Mondom, nem
érzem igazságosnak, hogy közben másról ábrándozom. Meg akarlak kímélni ettől,
és megadni neked a lehetőséget, hogy hogy olyan embert keress magad mellé, aki
minden szeretetét neked adja.
– Mi van akkor, ha én
viszont téged akarlak? – emelte meg az egyik szemöldökét és előre dőlt egy
kicsit.
Egy pillanatra lehunytam
a szemem. Nem akartam meginogni, tartani akartam magam ahhoz, amit eldöntöttem.
De ez a beszélgetés megnehezítette, pont azt gondoltam.
– Nem számít, Castiel,
már döntöttem – mondtam halkan. – És nem akarok változtatni a döntésemen.
Elliottal, Dawnnal és Rosával is átbeszéltem ezt kismilliószor és ők is úgy
gondolják, így a legjobb mindenkinek. Tudom, hogy te most ezt nem így érzed, de
majd el fog múlni. Találsz valakit, és…
– Istenem, befejeznéd ezt
a szöveget? – kiabált fel. – Nem fogok elkezdeni senkit keresni, mert nem fogom
hagyni, hogy ilyen könnyen szakíts velem. Megváltozom majd, jobb leszek, és…
– Nem, Castiel! – Most
már én is nagyon mérges voltam. – Nem tudnád egyszerűen csak elfogadni, hogy
vége? Inkább örülnél, hogy a te érdekeidet is szem előtt tartom.
Castiel erre csak
elfintorodott és felállt.
– Mert az, hogy szakítasz
velem, az jó, nem igaz? Nem hiszem el – dörzsölte meg az arcát idegesen.
– Pedig hidd el, hogy
mindhármunknak ez lesz a legjobb. Nekem ez jó tanulópénz volt, nem kell
kapcsolat, amíg nem leszek egy kicsit érettebb. Charles is megértette, hogy ne
próbálkozzon, mert nincs esélye. Akkor te miért nem tudsz a barátom lenni,
Castiel? Miért nem érted meg, hogy nem akarlak jobban megbántani, ha úgy
cselekednék, hogy nem gondolok bele a következményekbe? – álltam fel én is
odaléptem mellé, a kezére simítva. Csodáltam, hogy nem kapta el azonnal. –
Kérlek, Castiel, ne nehezítsd meg ezt egyikünknek se, jó? Ha együtt kell
lennünk, úgyis együtt leszünk, de most értsd meg, hogy nem akarok kapcsolatot.
Nem lehetek úgy egy kapcsolatban, hogy nem csak a partneremre gondolok, hanem
más srácra is.
Castiel mégis elhúzta a
kezét és elővette a cigarettáit, hogy rágyújtson. Nem is mondott semmit, csak a
veranda körül húzódó alacsony kerítésre támaszkodott és kifelé nézelődött.
Fáztam már, minden porcikám vacogott, de nem mozdultam addig, amíg nem kapok
tőle valami választ. Láttam rajta, hogy őrlődik, hogy nem akar elengedni, mert
tényleg szeret, de pont emiatt volt bűntudatom. Nem csinálhatom ezt tovább
vele, és erre ő is rá fog jönni idővel. Csak most még sérti a büszkeségét, hogy
egy lány szakított vele. Legalábbis, próbáltam arra gondolni, hogy ez van a
háttérben, csak ő sem ismeri be magának.
– De barátként biztosan
melletted lehetek? – Nem nézett rám továbbra sem, de már nem tűnt annyira
ingerültnek, mint pár perccel korábban.
– Ezt kérdezned sem kell.
Fontos vagy és nem akarlak kitörölni az életemből – bólintottam.
Kifújta a füstöt, de
addig nem szólt, amíg el nem fogyott a meggyújtott cigije. A csikket eloltotta a
cipője talpán, majd elpöckölte, ami nem igazán tetszett, de nem akartam emiatt
is vitatkozni vele.
– Majd megbékélek a
dologgal akkor – húzta el kicsit a száját. – De előre figyelmeztetlek, ha a
srác elkezd trükközni, én is küzdeni fogok érted.
Annyira komolyan csengett
a hangja, hogy ezen nem tudtam nem mosolyogni.
– Abban az esetben, ha
Charles ismét elkezdene nyomulni, megígérem, hogy te is megkapod az esélyt
arra, hogy újra elnyerd a szívem – ígértem meg neki egy aprót bólintva. –
Bemegyünk? Kicsit hideg van itt kint.
A kabátja zsebébe nyúlt
és az ajtó felé nézett, vacillálva, mit tegyen, de végül csak megrázta a fejét.
– Nem, azt hiszem, nincs
kedvem ilyen partikhoz most. Még fel kell dolgoznom, hogy újra szingli vagyok.
De ti szórakozzatok jól. – Nem tudtam eldönteni, hogy a mosolya őszinte vagy
sem. – Boldog születésnapot, Avery – lépett elém, és hosszan a homlokomra
csókolt, úgy tűnt, el sem akar engedni. Majd mégis megtette, aztán pedig sarkon
fordult és sietős léptekkel indult meg kifelé.
A szívem abban a
pillanatban száz darabra tört, hogy kilépett a kapun, még csak vissza sem
nézett. Nem tudtam, hogy vajon tényleg számíthatok-e rá a barátomként, vagy
sem, de nem akartam ezen gondolkodni. Tudtam, hogy jó döntést hoztam, és idővel
majd ő is belátja ezt.
Visszanyeltem a
könnyeimet, majd egy nagy levegőt vettem és visszamentem a házba. Egyszerre
voltam megkönnyebbült és végtelen szomorú is, hiszen akárhogy is nézzük, az
életemnek egy jelentős szakasza most lezárult. Bármi is lesz a jövőben köztem
és Castiel között, abban biztos voltam, hogy a közös emlékeinkre mindig
szívesen gondolok majd vissza. Mert ő volt az első fiú az életemben, akit
tiszta szívből szerettem.