2017. február 1., szerda

51. Jace?

Csóközön!♥

Kis kimaradás után ismét itt vagyok, és jelentem, sikerült túlesnem az összes vizsgámon. Az egyik nem lett meg, mert betegség miatt addig halogattam a vizsgákat, hogy végül csak az utolsó időpontokat sikerült felvennem, és az legutolsónál már annyira fáradt és kimerült voltam, hogy sikerült elaludnom.^^" Mivel 50 km oda az út, már sehogy sem értem volna be, szóval ez miatt kicsit csalódott vagyok.:/ De a lényeg, hogy a többi megvan.:)

Szóval, miután sikerült kipihennem magam, meg is írtam a következő részt, ami most extra hosszú lett, legalábbis nekem úgy tűnik.:D Ezzel a fejezettel átléptem a 300 oldalt is, ami hihetetlen szám, és büszkeséggel tölt el. Hálával tartozom nektek, mert ha Ti nem lennétek, egészen biztosan nem tartanék itt. Köszönöm!♥

Remélem elnyeri a rész a tetszéseteket! Jó olvasást kívánok hozzá mindenkinek!^^

Puszi, 
Raina

Az izgalom végül nem sokáig hagyott pihenni. Valamikor fél hét körül riadhattam fel arra, hogy pakolnom kellene, s bár kissé megnyugtatott a tény, hogy még túl kora van hozzá, onnantól kezdve képtelen voltam visszaaludni. Az agyam szüntelenül pörgött, és sehogy sem sikerült visszafognom a gondolataimat. Rettegtem attól, hogy itt kell hagynom a barátaimat és a családomat – leginkább Elliot miatt fájt a szívem, akit jóformán még vissza sem kaptam, most mégis el kell tőle búcsúznom. Tudtam, hogy nem világgá megyek, és valószínűleg annyira honvágyam lesz, hogy már az első hétvégén hazautazom, de mégis… Rossz volt belegondolni, hogy nem láthatom őket mindennap.
Ráadásul a beilleszkedés miatt is féltem. Számomra minden és mindenki új lesz, az ottaniak számára én pedig csak egy betolakodó leszek. Mi lesz, ha nem fogadnak el, s nem lesz senki, akivel elüthetem az időt? Nem vagyok az a szobában ülő típus, szükségem van arra, hogy kimozduljak, ami lássuk be, egyedül nem valami izgalmas. Ne értse félre senki, nem vágytam én legjobb barátokra, hiszen ezt a szerepet már betöltötték az itthoniak. De azért nem bánnám, ha ott is el tudnék beszélgetni valakivel.
Fél óra forgolódás után rájöttem, hogy hasztalan minden próbálkozásom, úgysem fogok tudni visszaaludni, ezért amilyen óvatosan csak tudtam, kibújtam Castiel öleléséből, úgy, hogy még véletlenül se ébresszem fel, majd felvettem az íróasztalomnál árválkodó szék háttámlájára terített köntöst, s mezítláb osontam ki a szobából. A házban, nem meglepő módon, teljes csend uralkodott. Kíváncsiságból belestem Elliot szobájába, hátha odabent találom. Egy csalódott sóhaj hagyta el a szám. Gondolhattam volna, hogy még mindig Debbie-nél van. Csak remélni tudtam, hogy minden rendben… És hogy a bátyám hamarosan hazajön. Egy kis részem még mindig dühös volt a tegnapi nap miatt; a másik felem azonban tökéletesen megértette az aggodalmait. Valószínűleg én is ugyanezt tettem volna a helyében, csakhogy megnyugodhassak. Vajon ki kereshette meg Deborah-t, ami miatt Elliot ennyire zaklatott lett? Kezdtem úgy érezni, még ő is jobban ismeri Debbie-t, mint én, pedig a lánnyal elvileg jó barátnők vagyunk… voltunk. Mindegy.
A konyhában első dolgom volt egy jó erős kávét készíteni magamnak. Szükségem is volt a koffeinre. Vagy lehet, hogy inkább egy nagy adag nyugtatóra? Inkább mindkettőre. Egyre inkább utáltam magam, amiért nem utasítottam vissza az ajánlatot. De azzal is tisztában voltam, hogy ha nem fogadom el, életem hátralevő részében a kihagyott lehetőség járt volna a fejemben. Felsóhajtottam. Meg kellene nyugodnom, elvégre, minden rendben lesz. A családom és a barátaim is támogatnak, s nem is szabadna ennél többre vágynom. Boldognak kellene lennem, hogy új ismerősöket szerezhetek, s végre azt tanulhatom, amit a kezdetektől fogva szerettem volna. De a fene sem gondolta még akkor, hogy lesz egy komoly kapcsolatom, akit nem szívesen hagyok itt. Vagy, hogy a bátyámmal fél év kóma után épp, hogy csak sikerül együtt lennem.
Nagy levegőt vettem, s belekortyoltam a kávéba, ami kissé égette a nyelvem, de abban a pillanatban ez volt a legkisebb bajom. Próbáltam pozitívan gondolni a jövőre, de nem ment. Csak azok a napok jutottak eszembe, amit Castiel, Elliot, Dawn és a többiek nélkül kell töltenem. Nem voltam benne biztos, hogy képes leszek végig csinálni.
Kulcs zörrent a zárban, én pedig azonnal felkaptam a fejem, reménykedve, hogy a bátyám ért haza. Szükségem volt most a nyugtató szavaira és arra, hogy mellettem legyen, éppen ezért csalódottan mosolyodtam el, mikor Elliot helyett anya tipegett be a konyhába, lábujjhegyen. Azonnal a szívéhez kapott ijedtében, mikor meglátott, látszólag teljesen meglepte őt az, hogy a konyhában ücsörgök ahelyett, hogy aludnék. Persze, hiszen ő úgy tudja, egész éjjel buliztam. Ilyenkor tizenegynél előbb sosem jövök ki a szobámból.
– Boldog új évet! Te még ébren? – kérdezte döbbenten, ahogy mellém ért, s egy puszit nyomott a fejem búbjára, majd egy határozott mozdulattal kikapta a kezemből a kávét. Sosem szerette, ha ezzel kezdem a reggelt.
Megráztam a fejem.
Már ébren. Annyira ideges vagyok, hogy nem tudok nyugodtan aludni…
Anya aggódva nézett rám, s szinte azonnal leült velem szemben. Tudtam, mi következik, és egek, annyira nem álltam rá készen. Nem akartam végighallgatni azt, amit valahol mélyen nagyon is jól tudtam. A pozitív gondolatok ott lapultak az elmém egy hátsó zugában, csak a félelem teljesen elnyomta őket.
– Avery, teljesen feleslegesen izgulsz – kezdett bele. – Egy talpraesett lány vagy, aki bárhol megállja helyét. Nem kell aggódnod, már az első nap be fogsz illeszkedni.
Sóhajtva dőltem hátra.
– Mi van, ha nem? – kérdeztem, könnyekkel a szememben. – Mihez fogok kezdeni egyedül? Nem lesz ott senki velem. Sem Dawn, sem Castiel, Elliotot sem láthatom, rólad nem is beszélve… Hogy fogom kibírni?
Felvont szemöldökkel meredt rám. Hisztiztem, ez az igazság. Még az én fülemet is bántotta a vékony hangom, de nem tudtam ellene mit tenni. Alig bírtam visszatartani a könnyeimet. Már korántsem éreztem magam annyira magabiztosnak, mint pár héttel, hónappal ezelőtt. Mintha teljesen kicseréltek volna.
– Csak pozitívan, Avery! – mosolygott rám kedvesen. – Minden rendben lesz, meglátod. Különben is, ha jól tudom, Charles is odajár. Nem leszel egyedül.
Miért nem lepődöm meg, hogy anya már erről is tud? Oké, javult a kapcsolatunk, és mostanában ő is elbeszélget Castiellel úgy, hogy nincs az az undor az arcán, ami korábban szokott, hál’ istennek. De egek, legalább egy picit visszafoghatná magát! Annyira látszik, mennyire odavan Charlesért… Azért a Charlesért, akit az életem hátralevő részében szeretnék elkerülni. De így, hogy egy gimnáziumba fogunk járni… Miért van olyan érzésem, hogy nem lesz tőle nyugtom?
– Tudod, anya, Charles az utolsó, akit látni szeretnék ott… – morgom. – És kérlek, hanyagoljuk a témát. Castiel is itt van, és nem akarom, hogy félreértsen bármit is.
Anya nagyot sóhajtva állt fel, majd kisétált a folyosóra. Odakint matatni kezdett, táskák zörgését hallottam, nem sokkal később azonban újra csend lett, szülőm pedig két aprócska dobozzal a kezében tért vissza. A rózsaszín csomagolópapírba bújtatott csomagot átnyújtotta nekem.
– Gerard szülei küldik. Szeretnének megismerni titeket, szóval, ha Elliot is felébred, meg kellene beszélnünk egy időpontot, ami mindenkinek alkalmas.
Szomorúan elmosolyodtam, s elvettem tőle a dobozt. A rajta lévő masnival kezdtem játszani.
– Úgy érted, ha Elliot hazaért…
– Nincs itthon?
A gyomrom görcsbe rándult, ahogy eszembe jutott a tegnap este. Tényleg nem úgy alakult, ahogy terveztem, és bár végül jól éreztem magam Castiellel, sajnáltam, hogy nem tarthattuk meg azt a búcsú bulit, amire annyira készültünk mindannyian.
– Még az este átment Deborah-hoz.
Anya értetlenül nézett rám.
– De nem úgy volt, hogy buliztok?
Fáradtan hajtottam a fejem az asztalra. Nagyon nem akartam erről beszélni.
– Úgy volt, de Rosa és Lysander lemondta, mert Lys apukája kórházba került. Aztán Debbie is írt, hogy váratlanul beállított hozzá valaki, és…
Hirtelen lefagytam. Elliot nem hívott az éjjel, hogy együtt köszöntsük az új évet, még ha csak telefonon is. Sosem csinált még ilyet; ha máshol ünnepeltünk is, éjfél előtt egy perccel mindig csörgött a telefonom, s egyszerre számoltunk vissza. Mi van, ha valami baja esett? Azt mondta, rossz érzése van… Lehet, hogy Deborah látogatója bántotta? De… akkor Debbie szólt volna, nem?
Ugyan anya arra várt, hogy folytassam és magyarázzam meg, miért nem úgy történtek a dolgok, mint ahogy terveztük, képtelen voltam rá. Aggódni kezdtem Elliot miatt – furcsa mód, még az is aggasztott, hogy talán Debbie-vel is történt valami. Csak arra tudtam gondolni, hogy az az illető kereste meg a lányt, aki rám gyújtotta a raktárt. Lehet, hogy Deborah elmondta a bátyámnak, mit látott akkor, s ezért gondolta azt Elliot, hogy a barátnője most bajban lehet. Istenem, bele sem mertem gondolni, milyen szörnyűség történhetett az éjjel.
Habozás nélkül pattantam fel, s egyenesen a szobámba rohantam. Még az alvó Castiellel sem foglalkoztam; őszintén, a bátyám épsége sokkal fontosabb volt abban a pillanatban, mint az, hogy Castiel ki tudja-e rendesen pihenni magát vagy sem. Azonnal a telefonomért nyúltam, s már tárcsáztam is Elliot számát. A kétségbeesésem csak nőtt, mikor a készülék sípolni kezdett ahelyett, hogy kicsörgött volna. Nagy levegőt vettem. Nyugodj meg, Avery, ne gondolj mindjárt a legrosszabbra! Az is lehet, hogy csak lemerült…
Vagy éppen agyonverve hever most valahol…
– A francba! – morogtam, talán hangosabban a kelleténél, s amilyen gyorsan csak tudtam, kirángattam a szekrényemből az első kezembe kerülő nadrágot és pulóvert.
Castiel a zajongásra ébredt fel, álmosan nézett körbe, majd a tekintete megállapodott rajtam. Nagyokat pislogott, miközben azt figyelte, hogyan kapom magamra a ruhadarabokat, s mikor megérezte a feszültségem, az álmosság egy pillanat alatt eltűnt a szeméből, s éberen ült fel az ágyban.
– Valami baj van? – kérdezte idegesen.
Kis híján átestem a lábamon, miközben a fekete farmerommal szórakoztam. Gondterhelten sóhajtottam fel, s levetettem magam az ágyam szélére, még mindig a nadrág szárával vacakolva. Csak idegesebb lettem, úgy éreztem, még az öltözködés is hátráltat. Ha nem a tél kellős közepén lettünk volna, köntösben rohantam volna át Debbie-hez, egy pillanatig sem foglalkozva azzal, hogy a mellettem elhaladók mennyire néznek bolondnak. Meg akartam bizonyosodni arról, hogy a bátyámmal minden rendben. Egyszer majdnem elvesztettem őt, és tényleg nem bírtam volna ki, ha ezúttal örökre elmegy…
Letöröltem egy kósza könnycseppet az arcomról, majd Castiel felé fordult.
– Igen… Azaz nem. Fogalmam sincs – sóhajtottam. – Elliot még nincs itthon és a telefonja is ki van kapcsolva.
Castiel felvonta az egyik szemöldökét. – És?
Mérgesen húztam el a szám. Hát tényleg nem érti?
– Rossz érzésem van. Mi van, ha történt vele valami?
– Ne csináld, Avery! – Fáradt sóhaj hagyta el ajkait. – Ne gondolj egyből a legrosszabbra! Lehet, hogy csak lemerült. Vagy szándékosan kapcsolta ki a telefonját…
Értetlenül meredtem rá.
– Ugyan miért kapcsolta volna ki szándékosan? – horkantottam fel. – Elliot nem az a fajta.
– Debbie-nél van – mosolyodott el. – Aki történetesen a barátnője. Nem gondolod, hogy azért nem éred el, mert nem akarta, hogy bárki is zavarja őket?
Nagyot nyelve kaptam el róla a tekintetem, éreztem, hogy az arcom lángolni kezd. Miért nem jutott ez eszembe? Igazából, teljesen logikus, amit Castiel mond. Lehet, hogy Elliot azért kapcsolta ki a mobilját, mert nekik is hasonlóan telt az éjszakájuk, mint nekünk, s tényleg nem akarták, hogy bárki is félbeszakítsa őket.
De továbbra sem hagyott nyugodni Debbie látogatója. Meglehet, hogy túlzottan paranoiás vagyok, de egyszerűen nem tudok a fenekemen maradni, mikor tudom, hogy a lány tudja, ki gyújtotta rám a raktárt. Mi van, ha egy elmebeteg emberről van szó, aki most Deborah-t zaklatja? Nem akartam, hogy a bátyám is belekeveredjen, s a végén ő húzza a rövidebbet…
Castiel látta rajtam, hogy nem sikerült lecsillapítania a szavaival, ezért egy hatalmas sóhaj kíséretében átkarolt, s végigfektetett az ágyon. Ujjaival lassan kezdte cirógatni az arcbőröm, s lágy tekintettel nézett rám, de némi kétségbeesést is kiolvastam a pillantásából. Hirtelen összeszorult a torkom, s lesütöttem a szemem. Volt valami, ami egy ideje már nyomasztott, de senkinek sem beszéltem róla eddig, pedig éreztem, hogy nem szabadna magamban tartanom, mert még jobban tönkre tesz. De nem mertem megszólalni, tartottam attól, hogy ha Castiel megtudja, valamilyen problémám van, elhidegül tőlem. Persze, tudtam, hogy szeret és erre valószínűleg nem fog sor kerülni, de… Mégis bennem volt egy kis félelem.
– Úgy érzem, szükségem van egy pszichológusra – jelentettem ki végül, lehunyt szemmel, így nem láthattam a reakcióját.
Csend követte a szavaimat, én pedig nem mertem felnézni. Sőt, még a kezemmel is eltakartam az arcom, biztos, ami biztos. Ugyan Castiel nem kérdezett, mégis folytattam, hiszen ez a dolog már hosszú ideje nyomta a lelkem. Itt volt az idő, hogy végre megnyíljak valakinek, s ne csak emésszem magam.
– Azt hittem, idővel javul majd a helyzet, de az az igazság, hogy minden egyre csak rosszabb. – Egy könnycsepp folyt végig az arcomon. – Rettegek attól, hogy valaki a nyomomban van és megpróbál megölni. Rettegek attól, hogy mindannyian elhagytok, s én teljesen magamra maradok, Castiel… Félek, hogy mindenkit elveszítek, és senkim sem marad… – Kis szünetet tartottam, s mély levegőt vettem. – Mostanában egyre többször van pánikrohamom… És úgy érzem, ezzel már nem tudok egyedül megbirkózni. Segítségre van szükségem.
Miután nem szóltam egy szót sem, Castiel gyengéden megfogta a kezem, s elemelte az arcomtól. Tekintetéből sugárzott az őszinte kétségbeesés, s egy pillanatra bűntudatom támadt, hiszen tudtam, hogy ez miattam van. Hirtelen nem éreztem hozzá valónak magam… Egy olyan lányt érdemelne, aki maximálisan boldoggá teszi. Velem pedig csak bonyolult az élete, és még aggódnia is kell miattam. Szörnyen rossz barátnő vagyok…
– Miért nem mondtad el ezt hamarabb, Avery?
Némi habozás után átkaroltam a nyakát és a tarkóját kezdtem simogatni.
– Mert azt hittem, sikerül túltennem magam rajta, csak idő kell. De túl sokáig vártam…
Castiel szóra nyitotta a száját, ekkor azonban megcsörrent a telefonja. Ám ő továbbra sem mozdult, pillantása az arcomat pásztázta, s nem úgy nézett ki, mint aki fogadni akarja a hívást. Végül azonban nagy levegőt vett, s levette az éjjeliszekrényemről a mobilját.
– Ezt fel kell vennem – sóhajtott fel. – Utána folytatjuk ezt a beszélgetést…
Őszintén? Nem sok kedvem volt hozzá, de tudtam, hogy nem fogom megúszni. Már bántam, hogy egyáltalán szóba hoztam a dolgot, bár valahol mélyen tisztában voltam vele, hogy a problémáimon csak az segíthet, ha beszélek róla. Éppen ezért gondoltam úgy, hogy szükségem van egy szakemberre.
Amíg Castiel telefonált, kimásztam az ágyból, s lesétáltam a nappaliba, ahol anya éppen a tegnap este behordott poharakat és egyéb dolgokat pakolgatta. Mellé léptem, s kivettem a kezéből ezt-azt, s megindultam vele a konyhába. Ő követett, csendben, de a tekintetét mindvégig magamon éreztem.
– Összevesztél a bátyáddal? – kérdezte, miközben bepakoltunk a szekrénybe.
Megráztam a fejem.
– Nem, de mérges vagyok rá. Tudta, mennyire fontos nekem ez a buli, mégis lelépett… És ez eléggé szarul esett.
– Biztosan meg volt rá az oka. Elliot sosem bántana meg szándékosan.
Tisztában voltam vele; Elliot és én rengeteget veszekedtünk az évek során, főleg az irigységem miatt. Őt mindig jobban szerették, mindig ő volt a középpontban, és én fele annyi szeretetet nem kaptam a családomtól, mint ő. S bár az esetek kilencvenkilenc százalékában én kezdtem a vitát, mindig Elliot volt az, aki először megtört és bocsánatot kért. Ő volt az egyetlen személy ebben a házban, aki foglalkozott velem, akit érdekelt, mi történt a suliban, s neki bátran meséltem az aktuális partnereimről. Bár minden egyes alkalommal elmondta, hogy ez nem helyes, sosem ítélt el, inkább kiállt mellettem, mikor valaki sértegetni kezdett. Közel álltunk egymáshoz, és tudtam, hogy szeret, éppen ezért nem is bántana meg. Egyszerűen csak zavart, hogy van az életében valaki, akiért legalább annyira aggódik, mint értem. És talán az sem tetszett annyira, hogy ez a személy Deborah…
– Tudom – válaszoltam halkan.
Nem akartam anyának elmondani az aggodalmaimat, hiszen lehet, hogy teljesen alaptalanok. Ráadásul, ha megemlítem neki, micsoda szörnyűségek fordultak meg a fejemben, garantáltan remegni fog az idegtől, s azonnal kocsiba pattan, hogy megnézze, Elliottal minden rendben van-e. És ha minden rendben van vele – márpedig nagyon remélem, hogy így van –, a bátyám teljesen ki fog kelni magából, amiért még egy napra sem hagyjuk, hogy hadd csinálja azt, amihez kedve van. Éppen ezért hallgattam, s csendben folytattam a pakolászást. Castiel időközben végzett a telefonálással, s csatlakozott hozzánk. Anya kissé furán méregette a félmeztelen fiút, valószínűleg rögtön leesett neki, mit csináltunk az éjjel, de hál’ isten, egy szót sem szólt, de azért végig rajtunk tartotta a szemét.
– Hogy van az apukája? – kérdeztem Castieltől, miközben visszatoltuk a kanapét a helyére. Lysander kereste őt az előbb, de azt már nem akarta elmondani, miről beszélgettek. Nem is érdekelt különösebben, csak azt akartam tudni, hogy Lys édesapja jól van-e.
– Nem jól – sóhajtott fel. – Még pár napig biztosan kórházban kell maradnia.
Egy pillanatra összeszorult a torkom. Istenem, remélem, hamar felépül! Lysander annyira érzékeny srác, még ha nem is mutatja ki… Nem fogja kibírni, ha a szüleivel történik valami.
– Annyira sajnálom, ami történt… Bele sem merek gondolni a helyzetébe. Ha apával történne valami…
Castiel hirtelen mellettem termett, s azonnal az ajkamra nyomta a száját, így fojtva belém a szavakat. Annyira meglepett ez a mozdulat, hogy hirtelen még levegőt venni is elfelejtettem, csak nagyokat pislogtam.
– Ezt miért kaptam? – kérdeztem, miután ellépett tőlem.
– Mert nem bírom hallgatni, mennyire pesszimista vagy… Hol van az a magabiztos, mindig pozitívan gondolkodó Avery, akibe beleszerettem?
Összefontam magam előtt a karomat. Nem voltam rá mérges, hiszen még én is éreztem, hogy nem teljesen előnyös az a változás, amin az utóbbi időszakban átestem. De egyelőre fogalmam sem volt, hogyan változtathatnék a rossz szokásaimon.
– Aha, szóval akkor már nem is szeretsz? – vontam fel az egyik szemöldököm, mosolyogva.
Castiel azonnal magához rántott, s csiklandozni kezdett. Hangosan kacagtam, miközben próbáltam elmenekülni előle, de nem igazán sikerült, hosszabbak voltak a lábai, mint nekem, ráadásul gyorsabbnak is bizonyult nálam. Egészen a nappali ajtajáig hátráltam, s mielőtt felrohanhattam volna az emeltre, visszahúzott és nekinyomott a falnak. Kuncogva karoltam át a nyakát, miután abbahagyta a kínzásom, s lehúztam magamhoz, hogy megcsókolhassam. Nem zavart különösebben, hogy anya bármikor észrevehet minket, úgysem tehetne semmit. Ha ránk is szólna, hogy fejezzük be, akkor a szobámban folytattuk volna a csókolózást, szóval…
Azonban nem anya szakított félbe minket, hanem a bejárati ajtó nyílása, fél pillanat múlva pedig Elliot lépett be a nappaliba, s felvont szemöldökkel méregetett minket. Gyorsan végigfuttattam rajta a tekintetem, hogy biztosra menjek, egy haja szála sem görbült, majd kibújtam Castiel karjai közül, s a bátyám nyakába ugrottam.
– Utállak, ugye tudod? – morogtam, s még jobban hozzábújtam.
– Neked is boldog új évet, drága, egyetlen hugicám… – horkantott fel.
– Minden rendben van, ugye? – Az arcát vizslattam, s magamban azért imádkoztam, hogy Elliot az igazat mondja.
Ugyanis képes volt hazudni, ha Deborah érdekei úgy kívánták. Persze, azonnal rájöttem, amikor Elliot füllentett, és utána elmondta az igazságot, de azért elég rosszul esett.
– Persze – válaszolt szűkszavúan, majd lefejtette magáról a kezemet.
Mindeközben egy pillanatra sem nézett rám, inkább sarkon fordult, s bement a konyhába, hogy köszöntse anyát. Követtem őt, abban bízva, hogy beavat a részletekbe, de nem tette. Úgy viselkedett, mintha ott sem lettem volna, csak nevetgélt anyával, s kibontotta azt az ajándékot, amelyet Gerard szülei küldtek. Egy méregdrága óra volt az, ráadásul olyan, amelyet Elliot hetek óta nézegetett a neten, csak sosem merte megrendelni. A pillantásom az én csomagomra siklott, amely még mindig bontatlanul hevert az asztalon, majd a tekintetemmel újra Elliot szemeit kerestem, de a bátyám még csak arra sem méltatott, hogy legalább félig felém forduljon. Mérgesen néztem farkasszemet a hátával, de rövid időn belül meguntam, s hisztisen vágtam le magam a székre, Castiellel szembe, aki isten tudja, mikor jött utánunk. Kíváncsian nézte, ahogy dühösen szaggatom szét a rózsaszín papírt, a haragom azonban egy pillanat alatt elszállt, amikor megláttam az ajándékom. Egy nagyon drága, de annál gyönyörűbb karkötőt fogtam a kezeim közt, az aprócska kövek csillogása pedig teljesen elvarázsolt. Egyszerű, de annál mutatósabb darab volt, pont az én stílusom. Gerard szüleinek mégis hogy sikerült ennyire eltalálnia az ízlésünket?
– Ha a nyaralónkba mennénk? – Nem fordítottam különösebb figyelmet anyáék beszélgetésének, de Elliot szavaira felkaptam a fejem. – Én elhozom Averyt a kollégiumból, este pedig találkozunk ott. Mit szólsz hozzá?
Sűrűn pislogva néztem át anyára, aki Elliot ötletén gondolkozott. Miről beszélnek?
– Vacsorázhatnánk abban a közeli étteremben – folytatta a bátyám. – Avery imádja a ráksalátájukat.
– Igen, és a desszertjeik is elég jók – bólogatott anya. – Jól van, beszélek Gerarddal és foglalunk asztalt.
Elliot elmosolyodott, majd megfordult, s kisietett a konyhából. Szülőmre néztem, aki már a kezében szorongatta a telefonját, hogy megkérdezze a barátjától, neki is megfelel-e a program.
– Miről van szó? – kérdeztem, mielőtt anya a füléhez emelhette volna a mobilt.
– Pénteken találkozunk Gerard szüleivel a nyaralóban. Ha nekik is megfelel, ott töltjük a hétvégét.
– Aha… – Nem akartam nekiállni hisztizni, amiért engem nem kérdeztek meg erről, hiszen tudtam, hogy ha nemet mondok, akkor is megyünk, és nekem ebbe semmi beleszólásom sincsen. Említettem már, hogy mennyire utálok a család legfiatalabb tagjának lenni?
Sértődötten hallgattam, ahogy anya lebeszéli Gerarddal a hétvége részleteit, majd amikor a beszélgetés egészen más irányba ment át, fintorogva álltam fel, s Castielt magam után húzva indultam meg a szobám felé, hogy nekilássak a pakolásnak. A bátyám ajtaja előtt azonban megtorpantam.
Hagynom kellene a dolgot? Lehet, hogy tényleg minden rendben van, és nincs semmi érdemleges, amit el kellene mondania. De mégis… volt egy olyan érzésem, hogy nem volt velem teljesen őszinte a nappaliban, s mindenképpen meg szerettem volna ezt beszélni vele. Megkértem Castielt, hogy menjen előre, én pedig kopogás nélkül sétáltam be Elliothoz. Az ágyán feküdt, kezében a mobiljával, s éppen zenét hallgatott. Amikor észrevett, kikapta a füléből a fülest, s felült.
– Tényleg minden rendben van, Avery. – Mintha a gondolataimban olvasna, már meg is válaszolta a kérdést, amelyet fel akartam neki tenni. – Csak a volt menedzsere volt az…
Nagyra nyílt szemekkel meredtem rá.
– Hogy mi? – értetlenül pislogtam. – Mit keresett Debbie-nél?
Elliot lesütötte a tekintetét, gondolom azon gondolkodott, elmondja-e nekem, amit tud, vagy sem. Mély levegőt vett, s egyenesen rám nézett.
– Pár napja megkereste Debbie-t. A kiadónak új vezetője lett, és szeretné, ha ő lenne az új énekesnőjük. De Debbie visszautasította az ajánlatot. Szinte meg is feledkezett már róla, de tegnap a pasas megint beállított hozzá, ráadásul már a szerződéssel együtt.
Döbbenten ültem le Elliot ágyára. Hát, mindenre számítottam, csak éppen erre nem…
– Aláírta? – kérdeztem meglepetten.
Elliot megrázta a fejét.
– Még nem. De gondolkozik rajta. – Egy pillanatra csend telepedett közénk, aztán folytatta, ezúttal sokkal halkabban. – Neked erről nem szabadna tudnod egyébként. Megtennéd, hogy nem beszélsz róla senkinek?
Nagy volt a kísértés, el szerettem volna mondani Castielnek, noha én magam sem tudtam, miért. Kissé izgatott lettem, hogy a lány álma talán mégis valóra válhat, de tekintve a korábbi történéseket… Nem csodálnám, ha Debbie pont ez miatt mondana végül nemet. Kissé féltem, hogy a történelem megismétli önmagát, bár tudtam, hogy amíg Elliot Deborah mellett van, nem történhet semmi baj sem.
– Te mit gondolsz erről? – Kíváncsi voltam, Elliot hogy vélekedik a dologról. Mégis csak a barátnőjéről volt szó.
Elliot elkapta rólam a pillantását és a mobilját kezdte forgatni a kezei között.
– Nem tudom. Aggódom érte, és félek a következményektől. De ha aláírja… Támogatni fogom őt, amíg csak tudom.
Halványan elmosolyodtam. Sejtettem, hogy ezt fogja válaszolni. Elliot nem állna Debbie álmainak útjába, még ha nem is helyesli a döntését. Biztos voltam benne, hogy amikor csak tud, a bátyám a színfalak mögött fog izgulni, míg Deborah a színpadon énekel, s a hangjával varázsol el mindenkit. De tartottam attól, hogy a hírnév egyszer a lány fejébe fog szállni, s megbántja Elliotot.
Ha összetöri a bátyám szívét, biztosan kikaparom a szemét.
– Azért vigyázz rá, jó? – fogtam meg a kezét, s óvatosan megszorítottam. – Segítesz akkor pakolni? Azt sem tudom, hol kezdjem…
Elliot egy mosolyt varázsolt az arcára, majd kipattant az ágyból.
– Megígértem, nem?
A gyomorgörcsöm ismét visszatért, miközben a fiúkkal megpróbáltuk kiszedni a szekrényem mélyéről a bőröndöm, amelyet utoljára akkor használtam, mikor nyáron Olaszországba mentem apához. Reméltem, hogy legközelebb is nyaralás miatt kell elővennem, nem pedig azért, mert iskolát váltok. De most már nincs mit tenni, nem igaz?
A pakolás viszonylag csendben telt. Míg a ruháimat válogattam, Castiel az ágyamon feküdt és a telefonján játszott, míg Elliot a székemre telepedett le, onnan figyelte minden mozdulatomat. Csak akkor szólalt meg, mikor rosszul hajtottam össze egy-egy ruhadarabot. Idegesítő volt, de nem szóltam rá, mert féltem, hogy akkor itt hagy. Márpedig szerettem volna az utolsó teljes napot a családommal – és Castiellel tölteni –, szóval lenyeltem a kikészülő szavakat, s egy fintorral az arcomon hagytam, hogy a bátyám kiszedje a rondán összehajtott pulcsimat a táskából, s ezúttal szépen és precízen hajtogatta össze. Kissé kellemetlen volt, hogy fiú létére jobban ért ehhez, mint én, de ha belegondolok, Elliot mindig is többet segített anyának a házimunkában, így egyáltalán nem meglepő, hogy még ezt is jobban is csinálja.
Miközben a ruháimat pakoltam, némi izgalom költözött belém, s nem sokkal később azon kaptam magam, hogy izgatottan várom, hogy végre a kollégiumban lehessek. Próbáltam erre koncentrálni mindvégig, a negatív gondolatokat pedig elhessegetni, s azt vettem észre, így sokkal gyorsabban haladok. Alig háromnegyed óra alatt megtelt a bőröndöm: volt benne minden; ruhák, tisztálkodó szerek, kozmetikumok, az ékszeres dobozom, némi instant kávé, egy új fogkefe és egy bontatlan fogkrém, vatta a sminklemosáshoz… Hirtelen úgy tűnt, mintha nem is új iskolába készülnék, hanem egy hosszú nyaralásra, és ez sokat dobott a hangulatomon. Már csak néhány konyhai cucc kell, és minden megvan. Azt hiszem.
– Csak egy papucsot viszel? – nézett rám nagy szemekkel Elliot.
– Igen, miért? – kérdeztem, miközben összehúztam a cipzárt az utazótáskán.
– El kellene raknod még egyet zuhanyzáshoz – mondta. – Várj, hozok egyet.
Ezzel ki is sétált a szobámból. Míg vártam, hogy visszaérjen, levetettem magam az ágyra, s elnyúltam Castiel mellett. A sok hajolgatástól sajgott a derekam, s jól esett egy kicsit vízszintben lenni…
– Visszatérve a pszichológushoz – kezdett bele, miközben átkarolta a vállam. – Biztos, hogy szükséged van rá? Úgy értem, ott úgysem csinálnál mást, mint beszélnél… Miért jobb egy idegennek megnyílni, mint nekem, a bátyádnak vagy Dawnnak?
Felsóhajtottam. Tudtam, hogy elő fog még ma kerülni ez a téma, de reméltem, hogy csak este kerül rá sor. Nem akartam erről beszélni, hiszen úgysem értette volna meg.
– Csak néhány alkalomról lenne szó, Castiel… Ha nem érzek változást, úgysem fogok eljárni…
– De mi van, ha felír valami nyugtatót, amit szedned kell? – aggodalmaskodott tovább. – Lehet, hogy azzal csak rontana a helyzeten…
Összeráncoltam a homlokom.
– Nem áll szándékomban gyógyszer szedni. Csak szeretnék megbizonyosodni arról, hogy depressziós vagyok-e vagy sem.
– Te tudod – húzta el a száját. – Remélem, azért tisztában vagy azzal, hogy rám bármikor számíthatsz. Ha nem érzed jól magad ott, hívj fel, jó?
Halványan elmosolyodtam, szorosan hozzábújtam, s beszívtam az illatát.
– Mindenképpen.

Szinte észre sem vettem, máris reggel lett. Idegesen keltem ki az ágyból, s egyből megrohamoztam a fürdőt. Jól akartam kinézni, le akartam nyűgözni mindenkit, ezért szinte az egész délelőttöt odabent töltöttem. Alapos zuhanyt vettem, hajat mostam, sőt, még az arcbőröm ápolásának is több időt szenteltem, mint eddig valaha, abban a reményben, hogy már egy alkalom is csodákat művel majd vele. Mondjuk, semmi okom nem volt panaszra; azon szerencsések közé tartoztam, akiknek alig volt pattanásuk, így nem kellett attól félnem, hogy még az alapozó sem rejti majd el a ronda ragyákat.
Ebédkor még mindig odabent foglalatoskodtam, vagy háromszor mostam fogat, hogy még fehérebbek legyenek, s még enni sem mentem le. Ideges és izgatott voltam, valószínűleg amúgy sem ment volna le egy falat sem a torkomon.
Valamikor fél egy körül sétáltam át a szobámba, s kis híján szívrohamot kaptam, mikor beléptem. Dawn odabent üldögélt és egy magazint lapozgatott, amikor pedig meglátott, mosolyogva pattant fel, s azonnal megölelt.
– Mióta vársz itt? – kérdeztem tőle meglepetten.
– Csak egy órája – kuncogott. – Azóta megebédeltem anyuddal és Elliottal. Azt mondták, reggel óta a fürdőben vagy. Ennyire izgulsz?
Aprót bólintottam, s a szekrényemhez léptem, hogy elővegyem azokat a ruhákat, amelyeket még tegnap este kigondoltam.
– Szeretnék jó benyomást tenni rájuk – vallottam be idegesen. – De lehet, hogy kezdek túlzásba esni.
– Ugyan drágám – nevetett fel Dawn. – Ha egy krumplis zsák lenne rajtad, még akkor is imádnának.
Ebben azért erősen kételkedtem, de nem bírtam ki, hogy ne kacagjam el magam.
– Ámen, drágám… Ámen.
Dawn segített még egyszer leellenőrizni, hogy minden rendben van-e, közben a szilveszter éjszakáról beszéltünk. Legjobb barátnőm elmondta, mennyire mérges volt, mikor Castiel felhívta, hogy lemondja a bulit, hiszen ő is annyira várta már. Meg persze, így kénytelen volt otthon maradni, amit egyébként elég nehezen bírt, hiszen a szülei ismét veszekedtek. Pedig azt hittem, most már minden rendben lesz közöttük. Miután az édesanyja visszaköltözött hozzájuk, úgy tűnt, a felnőtteknek sikerült megbeszélniük a problémákat, és néhány hétre minden visszatért a normál kerékvágásba. A napokban viszont újra elmérgesedett a helyzet, s most már Dawn is biztos volt abban, hogy a szülei válni fognak; ezúttal azonban nem látszott rajta, hogy annyira megviselné. Azt állítja, a folytonos vita őt is csak feszültté teszi, s nem bánná, ha ez végleg megszűnne.
– Remélem, ha elválnak, anyával maradok – sóhajtott fel. – Apa sokkal szigorúbb, és nem sokáig bírnám mellette.
– Minden rendben lesz, meglátod – mosolyogtam rá biztatóan. – Különben is, elég idős vagy már, valószínűleg megkérdeznek majd, kivel szeretnél maradni.
Dawn és én nem sokáig beszélgethettünk nyugodtan, körülbelül negyed óra telhetett csak el, Elliot pedig vigyorogva dugta be a fejét a szobámba, hogy szóljon, lassan indulnunk kellene. Gyorsan magamra kaptam a ruháimat, míg Elliot levitte a bőröndöm és egy nagyobb táskát az autóba. Mielőtt követtem volna, szorosan megöleltem Dawnt, s igyekeztem nem elsírni magam. Furcsa lesz, hogy nem láthatom őt minden nap, de az biztos, hogy folyamatosan értesítem őt majd a történésekről. S ő is megígérte, hogy mindenről beszámol, ami a Sweet Amorisban történik, így olyan, mintha én is ott lennék.
Dawn könnyei patakokban folytak, miközben lekísért a kocsihoz, én viszont nem akartam sírni, mert féltem, hogy teljesen elfolyna a sminkem. Ezért inkább csak bepattantam az anyósülésre, s vártam, hogy Elliot végre elinduljon. Castieltől már tegnap este elbúcsúztam, akkor majdnem egy órán keresztül zokogtam, s nem akartam elölről kezdeni az egészet. Szerencsére a bátyám nem habozott, azonnal beindította a motort, s már ki is hajtottunk az utcánkból, mielőtt sírva fakadtam volna.
Elliot meglehetősen lassan vezetett, szerintem érezte az egyre növekvő feszültségem, ezért sem sietett annyira. Útközben egy szót sem szóltunk egymáshoz, én végig a tájat bámultam. A hó már olvadásnak indult, köszönhetően a tegnapi és a mai enyhe időnek, de volt egy olyan érzésem, hogy néhány nap múlva ismét fagyni fog minden. Nem bántam volna, ha a pénteki találka is elmaradna hóvihar miatt. Inkább ragadnék a kollégiumban hétvégére, minthogy találkozzak Gerard szüleivel.
– Kíváncsi leszek a szobatársaimra… – mosolyodtam el kissé, mikor Elliot leállította a motort a parkolóban.
– Meglátod, jól kijöttök majd – vigyorgott rám. – Segítsek felcipekedni?
Bólintottam.
– Egyedül nem bírnám el.
Elliottal egyszerre szálltunk ki a kocsiból, s míg ő elővette a csomagtartóból a cuccaimat, addig én az épületet méregettem. Határozottan nagyobb volt, mint a Sweet Amoris kollégiuma – egyszer jártam ott, mikor Mr. Faraize történelemórán átküldött valami fontos csomagért. Modernebbnek is tűnt, valószínűleg belülről is sokkal jobb, mint a volt sulimé. Nagyot nyeltem, miközben elindultam a bejárat felé, szorosan Elliot mellett haladva. Készen álltam elfutni, ha valami nem nyerné el a tetszésem, bár tudtam, hogy sok választásom nem igazán van. A Sweet Amorisba már nem mehetek vissza.
A portánál ülő nő a negyvenes évei közepén járhatott, s unottan mosolyodott el, mikor meglátott. Gondolom, kötelező kedvesen viselkedniük a diákokkal, s egy cseppet sem lepődnék meg, ha kezdene betelni nála a pohár. A korosztályom igencsak neveletlen tud lenni néha…
– Segíthetek? – kérdezte mézes-mázas hangon, s kissé előrébb dőlt a székében. Vastag keretes szemüvege mögül alaposan végigmért.
– Izé, Avery Delacroix vagyok – mutatkoztam be. – Új diák.
A nő elkapta rólam a tekintetét, és egy köteg papírt kezdett átnézni. Aztán visszapillantott rám, felém nyújtva egy lapot és egy tollat.
– Ezt töltsd ki, kérlek!
Úgy tettem, ahogy mondta, s remegő kezekkel vettem el a kezéből az íróeszközt. Néhány alapvető dolgot kellett ráírnom: a nevem, a címem, szüleim elérhetőségét, majd miután végeztem, elkérte a személyim és a lakcímkártyám, hogy lefénymásolhassák. Egy kulcsot rakott elém, s még szélesebben mosolygott. A görbülettől teljesen eltorzult az arca, inkább tűnt fintornak, mint mosolynak, mire Elliot kis híján felnevetett mellettem. Alig láthatóan az oldalába könyököltem, így szólva rá, hogy fejezze be.
– A 206-os szoba a tiéd – magyarázta a nő. – Két szobatársad lesz, akik már nagyon várnak. Remélem, jól fogod érezni magad nálunk.
Szégyenlősen elmosolyodtam, s a kezembe vettem a kulcsot.
– Köszönöm.
A fejemmel egy hosszú folyosó felé böktem, Elliot pedig ismét felvette a bőröndöm. Egyelőre úgy tűnt, nem labirintus a hely, könnyen megtaláltam az emeletre vezető lépcsőt, ám amikor felértem az elsőre, eszembe jutott, hogy elfelejtettem megkérdezni, pontosan hol is a van a szobám.
– Szerintem a másodikon lesz – mondta Elliot, mikor meglátta a bizonytalanságom. – Siessünk, mert leszakad a kezem.
Szerencsére könnyű dolgunk volt, nem kellett fel-le lépcsőznünk. A bátyámnak igaza volt, a 206-os szoba tényleg a másodikon volt, ráadásul rögtön a lépcső mellett. Elliot nagyot sóhajtva rakta le a táskáimat a földre, s türelmesen várt, míg bekopogtam. Egy vékony hang szólt ki, én pedig kissé idegesen nyomtam le a kilincset. Két szempár meredt rám, mikor beléptem. Egy fekete hajú lány mosolygott rám az íróasztalától, majd egy pillanat múlva felpattant és szorosan ölelt magához. Váratlanul ért ez a kedves gesztus, de kissé kellemetlenül is éreztem magam. Utáltam, amikor ismeretlenek ölelgettek.
– Avery, ugye? – A másik lány felállt az ágyáról, s apró mosollyal a szája szélén igyekezett felém. Bólintottam. – Az én nevem Priya – mutatkozott be gyorsan, majd leszedte rólam a fekete hajú lányt is.
– Lucy vagyok! – vigyorgott rám továbbra is, s felém nyújtotta a kezét, amit azonnal meg is ráztam. – Istenkém, annyira vártalak már! Gyere, megmutatom az ágyad! – Lucy megragadta a karom, s az ablakhoz közeli fekvőhely felé húzott.
Segélykérően pillantottam hátra Elliotra, aki megérte visszatartani a nevetését. Lucy bizonyára egy nagyon jó fej lány, de egy kicsit sok. Értem én, hogy örül nekem, ami nagyon jól esik, de még csak nem is ismer, mégis öleléssel üdvözöl. Nem értem, hogy lehet ennyire közvetlen egy idegennel…
– Segítsek kipakolni? – kérdezte, és már rohant is a csomagjaim felé.
– Ó, aranyos vagy, de meg tudom csinálni egyedül is – mosolyogtam rá. Aztán eszembe jutott, hogy az ajtóban álló bátyám még be sem mutattam. – Egyébként ő a bátyám, Elliot.
Priya egy biccentéssel üdvözölte őt, majd visszafeküdt az ágyára és folytatta az olvasást. Lucy szeme azonnal felcsillant, miközben végigmérte a testvérem, és egyből ott termett mellette, s kérdésekkel kezdte bombázni a fiút. Gonoszul mosolyogtam rá, miközben ő megért elhátrálni a túlságosan is lelkes lánytól.
– Izé, örültem a találkozásnak! – vakarta meg a tarkóját, majd könyörögve nézett rám. – Én mentem, Deborah biztosan vár már.
Kis híján felnevettem, mikor megláttam Lucy zavart arckifejezését.
– Várj, lekísérlek – kuncogtam, majd elindultam az ajtó felé.
Elliot hatalmas levegőt vett, mikor már a lépcsőn mentünk lefelé.
– Tudod, azt hiszem, Lucy-val jól kijövünk majd – nevettem fel. – Lehet, hogy a végén legjobb barátok leszünk.
– Nekem mindegy, csak ne hozd haza! – morogta, majd felém fordult, s magához ölelt. – Vigyázz magadra, jó? Próbálj meg nem összebalhézni senkivel sem. Ne hagyd, hogy minden srác rád nyomuljon, ha nem akarod, hogy Castiel vérfürdőt csináljon a kollégiumból.
Elmosolyodtam, s egy puszit nyomtam az arcára.
– Ne aggódj, minden rendben lesz. – Zavartan hajtottam le a fejem. – Ugye felhívsz, ha hazaértél?
Elliot egy aprót bólintott, majd búcsúképp összeborzolta a hajam, mire villámokat szóró szemekkel néztem rá. Ő csak nevetett, majd intett egyet, s kisétált a bejárati ajtón. Az ablakon figyeltem, ahogy elhajt, s amint eltűnt a látóteremből, nagy levegőt véve indultam vissza az új szobámba. Most, hogy Elliot elment, összeszorult a torkom, s sírógörcsöm támadt. Pedig boldognak kellene lennem, hiszen viszonylag normális szobatársakat kaptam. Úgy értem, lehet, hogy Lucy nem teljesen százas, de lehetne ennél rosszabb is a helyzetem. Hm, vajon Charles is kollégista? Vagy naponta jár be? Egyáltalán vegyes ez a kollégium, vagy csak lányok vannak itt?
– Remélem rosszul látok!
Ismerős hang csendült fel a lépcső tetejéről, s hevesen dobogó szívvel néztem fel. Egy pillanatra azt hittem, káprázik a szemem, de hiába pislogtam, az alak továbbra is ott állt velem szemben, s gyilkos pillantásokkal illetett. Nagyot nyeltem.
– Jace?

2016. december 31., szombat

50. Szilveszter éjjel (15+)

Csóközön eprecskék!♥

Először is, szeretnék mindenkinek nagyon-nagyon boldog új évet kívánni! Köszönöm, hogy idén is itt voltatok, remélem, 2017-ben is számíthatok rátok!

Nem akartam ma fejezetet kirakni, de úgy gondoltam, pont aktuális, hiszen a történetben is szilveszter van, szóval... :D Sokat gondolkodtam rajt, hogy írjak-e korhatárt a történések miatt, mert igazából... elég lightos lett, nem részleteztem, az ilyen jelenetek amúgy sem az erősségeim. De mivel ott van, ezért mégis csak kiraknék egy 15+-os jelzést, bár tudom, hogy teljesen felesleges, úgy sem veszitek figyelembe. Mindenesetre, én szóltam!:D

Remélem mindenkinek tetszeni fog az idei utolsó rész! 2017-ben igyekszem gyakrabban jönni. S bár azt mondtam, hogy a Primadonna lassan a végére ér, az epilógus után szeretnék egy pár részes spin off sorozatot indítani, ami Deborah és Elliot, valamint Dawn és XY kapcsolatát mutatná be. Egyelőre ezek a terveim ezzel a bloggal a következő évre. Ha szeretnétek még tőlem olvasni, ajánlom a Red Dresst (ami hamarosan újraindul), valamint a kpop fanfiction blogom azoknak, akiket érdekel a téma!:)

Tudom, sok a rizsa, és jesszus! Még arról is akartam írni pár sort, hogy omo, 50. fejezet, de inkább csak csendben lejtek egy örömtáncot, amiért eljutottam eddig, Titeket pedig hagylak is olvasni:)
Jó szórakozást kívánok mindenkinek!^^

Puszi,
Raina

Amilyen izgatott voltam a szilveszteri házibuli miatt, most legalább annyira átkoztam a pillanatot, hogy eljött a szórakozás ideje. A torkomban hatalmas gombóc keletkezett, ahogy az utolsó adag muffint szedtem ki a sütőből, s ahogy ráeszméltem, hogy alig fél óra múlva megérkezik mindenki. A kezem remegett, hiszen tudtam, hogy jó ideig ez lesz az utolsó este, amelyet a barátaimmal tölthetek. Ki tudja, mikor tudok hazajönni és időt szánni mindnyájukra. Istenem, bárcsak lassabban telt volna az idő! Mit meg nem adnék, ha még csak karácsony lenne! Olyan meghitten telt az ünnep, elvégre azokkal tölthettem, akiket mindennél jobban szeretek, s nem kellett fájnia a fejemnek a közeledő búcsú miatt. Most viszont éreztem, hogy csak száguldani fognak az óramutatók, s mire észbe kapok, máris reggel lesz. Nem akartam még elköszönni tőlük, főleg Dawntól és Castieltől. Fogalmam sincs, mihez fogok nélkülük kezdeni egy másik városban, rengeteg idegen között. Életemben először kezdtem aggódni a beilleszkedés miatt. Mi van, ha nem fogadnak el? Mi van, ha már az első nap elítélnek, s esélyt sem adnak arra, hogy megmutassam nekik, ki is vagyok valójában?
– Ilyen az, amikor a fagyi visszanyal… – Csalódottan hajtottam le a fejem, miután az utolsó darab süteményt is a tálcára helyeztem.
El sem hiszem, hogy néhány évvel ezelőtt én is pontosan ugyanilyen voltam. Öltözködés, megjelenés alapján döntöttem el, ki az, aki érdemes lehet a barátságomra, s ki az, aki nem. A belsővel egy cseppet sem foglalkoztam, s most döbbentem csak rá, mennyit változtam tulajdonképpen az elmúlt időszakban. Már nem érdekelt, hogy mindig élére vasalt ruhákban jelenjek meg, tökéletes sminkben. Nem, ezzel nem azt akarom mondani, hogy igénytelen lettem, mert ugyanúgy adok magamra, de már nem ezt tartottam elsődleges szempontnak. Hiszen ha a belsőd rothadt, hogyan tündökölhetnél kívül, nem igaz? Mindenesetre, tény, hogy sokat változott a hozzáállásom másokhoz és önmagamhoz is. Kíváncsi voltam, hogy ennek köze van-e ahhoz, hogy Castiellel összejöttünk, vagy sem. Mindegy, a lényegen úgysem változtat. Megváltoztam, ráadásul úgy érzem, jó irányba. Mintha kicseréltek volna, s igazán jól éreztem magam a bőrömben.  Mármint nem most… Ebben a pillanatban azt kívántam, bár megállíthatnám az időt, vagy legalább visszatekerhetném egy kicsit. Nem akartam még búcsúzkodni, sőt, a gondolatát is ki akartam verni a fejemből. De még ezek az átkozott sütik is az este végét juttatták eszembe. Legszívesebben a kukába dobtam volna őket, de annyit szenvedtem velük, hogy egyáltalán nem volt hozzá szívem. Nagyot sóhajtottam, s tudomásul vettem, hogy semmiféle ráhatásom nincs az időre, s inkább elővettem egy kisebb tálkát, amelyben kikeverhetem a krémet. Minden hozzávalót beleszórtam, majd addig kevertem, míg egyenletessé nem vált. Minden egyes mozdulatom lassú volt, azt remélve, így egy kicsit lassíthatom a dolgokat, de rájöttem, hogy ezzel csak azt érem el, hogy a készülődésre már nem lesz időm.
Egy habzsákba töltöttem a színes krémet, s óvatos mozdulattal, szépen próbáltam rátenni a muffin tetejére. Még a nyelvemet is kiöltöttem, annyira koncentráltam, hogy tökéletesre sikerüljön. Emlékezetessé akartam tenni az estét, s kár lett volna, ha az én ronda sütijeim rondítanak el valamit.
– Vigyázz, elrontod!
Nagyot sikítva ugrottam hátrébb, ahogy két kéz ért a vállamhoz. Nem tűnt fel, hogy bárki is belépett volna a konyhába, talán ezért ijedtem meg annyira. Elliot hangos nevetésbe kezdett mögöttem, s gyerekes módon mutogatott az elrontott sütire és a pulton heverő rózsaszín pacára. Mérgesen néztem rá.
– Ez tényleg muszáj volt? Most nézd meg, hogy néz ki!
Elliot úgy tett, mintha letörölne egy könnycseppet a szeme sarkából, majd mosolyogva átölelt.
– Ne haragudj, nem tudtam kihagyni. Nagyon vicces arcot vágtál koncentrálás közben.
Kissé sértődöttnek éreztem magam, noha tudtam, hogy tényleg csak fel akart vidítani, hiszen tisztában volt vele, mennyire ideges vagyok az egész buli miatt. Nem sejthette, hogy rosszul fogok reagálni az ijesztgetésére. Oké, nem történt nagy probléma, csak egyetlen sütit rontottam el emiatt, s még krém is volt bőven. Mégis összeszorult a torkom, és az orrom is szúrni kezdett, ahogy szerencsétlen, elfuserált muffint néztem.
– Tudod, mennyire fontos nekem ez az este, Elliot… – sóhajtottam fel, s átkaroltam a derekát. – Azt akarom, hogy minden tökéletes legyen!
– Elhiszed, hogy senki sem azt fogja nézni, mennyire precízen raktad rá a krémet arra a sütire? Azért jönnek, Avery, hogy veled legyenek! Egyikük sem fog kifordulni az ajtón egy nyamvadt süti miatt.
Mély levegőt vettem.
– Tudom. – Lassan kibújtam az öleléséből, ám mielőtt visszafordultam volna a muffinhoz, a habzsákot felemelve nyomtam egy kis krémet az orra hegyére. – Sipirc díszíteni! – Böktem a fejemmel a nappali felé, mosollyal az arcomon.
Elliot azért még utoljára megpróbálkozott a gondolataim elterelésével, s a nyelvét kidugva igyekezett lenyalni a krémet, ám nem járt sikerrel. Nevetve figyeltem őt, aztán csak megráztam a fejem, s gyorsan hozzáláttam a még meztelen sütik felöltöztetéséhez. Elliot közben eleget tett a kérésemnek, s folytatta a nappali feldíszítését.
A kész muffinokat a biztonság kedvéért a hűtőbe raktam, nehogy a fűtés miatt leolvadjon róla a krém, majd rohantam is készülődni. Ugyan a házból nem fogunk kimozdulni, de szeretnék csinos lenni; hiszen ha nem érzem jól magam abban a rongyban, amiben vagyok, mégis hogyan élvezhetném az estét?
Pár napja bukkantam rá egy eldugott kis üzletben a csupa nagybetűs ruhára. Egy álom volt, még ha egy egyszerű, bézs, csipkés darabról is volt szó. Első látásra beleszerettem, s tudtam, hogy nekem kell. Nem is volt drága, így egy pillanatig sem haboztam, egy gyors próba után már rohantam is vele a pénztárhoz. Igaz, egy számmal nagyobbat vettem, mert kicsit rövidnek találtam az alját, de semmi baj, van egy hozzá színben passzoló kis boleróm, ami viszont tökéletesen eltakarta a ruha aprócska hibáit. Senki sem fog rájönni, hogy nagyobb, mint kellene – jó, Rosa és Leigh lehet, hogy egyből kiszúrják majd, de mindegy. A lényeg, hogy én így is remekül éreztem magam benne.
A sminkemmel és a hajammal nem akartam sokat foglalkozni, de annyira precíz munkát végeztem végül, hogy több időt vett igénybe, mint arra először számítottam. Az eredménnyel ugyan tökéletesen meg voltam elégedve, de így viszont kapkodnom kellett, hogy minden a helyére kerüljön, míg a többiek ideérnek.
– Elliot! – kiabáltam be neki a nappaliba, miközben lerohantam a lépcsőn. Úgy látszik, ő már teljesen elkészült, hiszen ráér tévézgetni odabenn. – Segítenél bevinni a poharakat és az üdítőket?
Hatalmas sóhaj hagyta el a száját, miközben feltápászkodott a kanapéról – tudtam, hogy utál részt venni az ilyen előkészületekben, de tényleg szükségem volt rá. Egyedül nem hiszem, hogy elkészültem volna mindennel időben. A kedvemért egy mosolyt varázsolt az arcára, s összeborzolta a hajam, ahogy elhaladt mellettem. Szúrós tekintettel néztem utána, miközben visszaigazgattam a tincseimet a helyére, majd követtem őt a konyhába. A pult alatti szekrényből kivettem néhány műanyag tálat, amelyet egytől egyig megtöltöttem rágcsálni valókkal, majd átvittem őket a nappaliban lévő dohányzóasztalra. Elliot egy tálcányi pohárral a kezében araszolt mögöttem, s amíg tett még egy kört az italokkal, addig én ellenőriztem, hogy a pezsgő tényleg a hűtőben van-e.
Nagy levegőt vettem. Minden készen állt a vendégek fogadására, csak éppen én nem. A gyomrom liftezni kezdett, s úgy éreztem, mentem elhányom magam. Azt hittem, ez egy szuper éjszaka lesz, s egy jót szórakozunk majd, de a fene se gondolta, hogy ennyire pocsék állapotban leszek. A sírógörcs kerülgetett, ahogy az óra lassan fél nyolcat ütött. A számat rágcsálva bámultam az ajtó felé, mintha csak megéreztem volna az első jövevény érkezését. Ijedtemben megugrottam, mikor valaki kopogni kezdett, ám nem mentem azonnal ajtót nyitni. Haboztam. Én tényleg nagyon akartam ezt a bulit, már csak azért is, hogy együtt lehessek azokkal, akik a legfontosabbak számomra. De most legszívesebben mindenkit elküldtem volna a közelemből, s mérhetetlen vágyat éreztem arra, hogy befeküdjek az ágyba, s az egész estét ott is töltsem.
Aztán mély levegőt vettem, s mégiscsak megindultam a bejárat felé, nem törődve az éppen feltörni készülő pánikkal. Basszus, mi van velem? Úgy viselkedem, mintha örökre elköltöznék, a világ másik végére, s soha többé nem láthatnám Elliotot, Castielt és a legjobb barátaimat. Pedig csak egy közeli kisvárosba megyek, nem is olyan hosszú időre, s akármelyik hétvégén hazajöhetek. Gyerünk már, Delacroix, kapd össze magad!
Ujjaim még egy ideig eljátszadoztak a kilincsen, eközben az odakint ácsorgó már harmadszorra kopogott, ezúttal sokkal határozottabban és türelmetlenebbül. Csodálom, hogy Elliot még nem jött le, hogy megnézze, mi folyik itt. Egy pillanatra lehunytam a szemem, így nyitottam ajtót. A következő pillanatban pedig két hosszú és erős kar fonódott a derekam köré. Nem kellett kinyitnom a szemem ahhoz, hogy tudjam, Castiel az. Ismertem az illatát és parfümjének már-már fojtogató szagát – igen, bevallom, utáltam, amit használt, de annyira imádta, hogy még a kedvemért sem volt hajlandó lemondani róla.
– Na, mi az, már rám sem nézel? – kacagott fel halkan, s egy apró csókot nyomott a homlokomra.
Megráztam a fejem, s szinte teljesen a mellkasába temettem az arcom. Már most alig bírtam tartani magam, mi lesz akkor később? Lelki szemeim előtt láttam, ahogy minden bútor a könnyeimben úszkál. Hát, nem kizárt, hogy mindent el fogok velük ma este árasztani…
– Ha nem nyitom ki a szemem, kevésbé érződik valóságosnak… – motyogtam halkan, ám elég hangosan ahhoz, hogy ő azért megértse.
– Neked meg mi bajod? – Kicsit elhúzódott tőlem, arcomat pedig tenyerei közé fogta, így kényszerítve, hogy ránézzek. Bár a tekintetét próbáltam kerülni. Tartottam attól, hogy menten bőgni kezdek, ahogy belenézek szürke íriszeibe.
– Nem akarok búcsúzkodni… – vallottam be végül, s még közelebb húzódtam hozzá. – Már most rettenetesen hiányoztok, pedig még csak el sem mentem!
Castiel gyengéden végigsimított az arcomon.
– Hé, ne is gondolj erre! – mosolygott le rám kedvesen. – Fókuszálj arra, hogy milyen jól fogjuk magunkat érezni. Eszedbe ne jusson, hogy el kell tőlünk köszönnöd.
Hevesen bólogattam. Elliot egész nap próbált megnyugtatni, de fele annyira sem sikerült neki, mint Castielnek. Éreztem, hogy a karjai között enyhülni kezd a feszültségem, s most az egyszer örültem, hogy elsőként érkezett. Ha Dawn vagy Rosa jött volna előbb, biztosan nem tudom visszatartani a könnyeimet, és az este hátralévő részében sík ideg lettem volna. Viszont Castiel szavai hatására már kevésbé görcsöltem rá az egész bulira. Már csak egy kis pia kellett, hogy minden tökéletes legyen…
– Lysander nem jön? – kérdeztem, miközben átsétáltunk a nappaliba.
– Az apukája kórházba került délután, úgyhogy valószínűleg még úton van hazafelé…
– Ó!
Hirtelen nem tudtam, mit is mondhatnék. Egyáltalán nem ismertem Lysander szüleit, de biztos voltam benne, hogy remek emberek lehetnek, elvégre a srác is egy igazi úriember, aki nagyon jó neveltetésben részesült. Sőt, azt is biztosra vettem, hogy fontosak neki a szülei, így egy cseppet sem csodáltam, hogy most is velük akar lenni. Ha belegondolok, az első napokban engem el sem lehetett rángatni Elliot mellől, csak sírtam az ágya mellett. Istenem, remélem, semmi komoly nem történt, és hamar hazaengedik Lys apukáját a kórházból!
– Akkor Rosa sem jön, igaz? – szomorodtam el egy pillanatra. – Biztosan Leigh mellett akar most lenni…
Castiel felsóhajtott.
– Azt mondta, üzent neked indulás előtt – bökte meg óvatosan a homlokon. – Minek van telefonod, ha nem használod?
Bár hanghordozása játékos volt, mégis úgy éreztem magam, mint egy kisgyerek, akit az imént szidtak le. Az az igazság, annyira a buli részleteire és a sütésre koncentráltam, hogy eszembe sem jutott ránézni a mobilomra, pedig biztosan van néhány üzenetem. Választ nem adva Castielnek rohantam fel a szobámba, s magamhoz vettem a telefonom. Rosa valóban üzent, hogy ne várjam, mert nem tud jönni, sőt, még Deborah is írt, hogy valami régi ismerőse meglátogatta, és így ő is otthon ragadt.
– Úgy látszik, öten leszünk csak… – közöltem a nappaliban ücsörgő két fiúval, s levetettem magam közéjük a kanapéra.
Elliot értetlenül meredt rám.
– Miért?
Bár úgy terveztem, megvárom, míg mindenki ideér, s utána bontom csak fel az első üveg whiskyt, de az, hogy ilyen sokan lemondták a bulit, eléggé elkeserített, és úgy éreztem, nagy szükségem van egy pohár italra. Vagy kettőre. Jó, meglehet, hogy három is lesz belőle. Mindegy, nem is ez a lényeg…
– Lysander, Leigh és Rosa éppen valamelyik párizsi kórház felé tartanak, és őszintén, az ő helyükben én sem a bulival foglalkoznék. Debbie-nek meg váratlan látogatója van, és nem tud jönni…
Elliot egy pillanatra furcsán meredt rám, nem is válaszolt. Bizonyára azon agyalt, ki lehet Debbie vendége, és látszólag bosszantotta, hogy ő erről semmit sem tudott. Kissé habozott, de végül felpattant, s a bejárat felé vette az irányt. Az ajtó előtt megállt, gyorsan magára vette a cipőjét és a kabátját. Mindezt elhűlve néztem végig, nem akartam elhinni, hogy most tényleg lelép.
– Ugye ezt te sem gondoltad komolyan? – horkantottam fel, s összefontam magam előtt a karjaimat. – Elliot, tudod, milyen fontos nekem ez az este! Nem mehetsz el!
Mielőtt lenyomta volna a kilincset, szomorúan elmosolyodott.
– Ne haragudj, Avery, de nagyon rossz érzésem van… Majd holnap segítek pakolni, jó?
Nem mintha ezzel kárpótolhatott volna. Sőt, nagyon dühös voltam, hogy Deborah miatt hagy itt. Már semmi kedvem nem volt ehhez az egészhez…
– Felnőtt vagy, azt csinálsz, amit akarsz – rántottam meg sértődötten a vállam.
– Ezt majd holnap megbeszéljük! – mondta még gyorsan, majd kisietett a házból.
Oké, megértettem, fontos neki Debbie, szereti őt, meg minden. De belül nagyon fájt, és majd’ felemésztett a féltékenység. Lehet, hogy kicsit önző voltam, de tényleg annyit készültem erre az estére, és annyira sokat jelentett volna, ha a bátyám is mellettem van… Így már semmi értelme ennek a bulinak…
A sírógörcs határán álltam, mikor visszasétáltam a nappaliba Castielhez. Egyből az ölébe ültem, s a nyakába fúrtam a fejem. Hirtelen semmihez sem volt már kedvem, úgy éreztem, mintha a világ ellenem lenne.
– Szólsz Dawnnak és Nathanielnek, hogy ne jöjjenek? – sóhajtottam fel. – Egyedül akarok lenni…
– Meg fogod bánni – figyelmeztetett. – Így hogy fogsz elköszönni Dawntól?
– Majd holnap reggel átmegyek hozzá. – Kicsit megemeltem a fejem, hogy a szemeibe nézhessek. – Ugye felhívod őket? Kérlek!
Habozott, amit őszintén, egy cseppet sem csodáltam. Nagyon jól ismert, és tudta, hogy milyen hamar megbánom a döntéseimet. De tényleg úgy gondoltam, hogy ebből az estéből most már semmi jó nem sülhet ki. Lehet, hogy szeretem Dawnt és Castielt, és jól érezném magam velük, na és persze Nathaniellel, de Elliot és Rosa nélkül ez már nem lesz az igazi. Akkor már csináljuk rendesen vagy inkább sehogy sem. Majd bepótoljuk, mikor legközelebb itthon leszek.
Castiel végül nagy levegőt vett, s szorosan tartva engem előre hajolt, hogy elvegye a kisasztalról a telefonját. Egy ideig vártam, meg akartam bizonyosodni arról, hogy tényleg szól Dawnnak a megváltozott programról, majd mielőtt a lány fogadhatta volna a hívást, kibújtam Castiel öléből, s egyenesen a szobámba mentem, hogy az ágyba dőlhessek. Pocsékul éreztem magam, de valamiféle megkönnyebbülés járt át; talán nem is akartam annyira ezt a bulit, ha ilyen egyszerűen képes voltam lemondani róla. Valójában nem is társaságra, hanem egyedüllétre, magányra volt szükségem, hogy átgondoljam magamban, biztosan jól döntöttem-e. Mondjuk, nem mintha már tehetnék ellene bármit is, a papírjaim készen voltak, s már nem a Sweet Amoris diákja voltam. Hamarosan új helyen kezdek, új közegben, és egyelőre fogalmam sem volt, hogy ennek örülnöm kellene-e, hiszen tele van lehetőségekkel, vagy inkább legyek elkeseredve, amiért kiszakadok a már jól megszokott környezetemből. Tudtam, csak akkor fogok rájönni, helyesen döntöttem, mikor már túlestem néhány napon az új iskolában, de képtelen voltam nem ezen agyalni. Oké, bevallom, borzasztóan féltem, hogy nem fogom ott otthon érezni magam.
Nem tudom, mennyi ideje lehettem egyedül a szobámban. A tévé hirtelen elhalkult odalenn, s már semmiféle zajt nem hallottam. Álmosság kapott el, s úgy éreztem, képes lennék átaludni az egész éjszakát; komolyan, még az sem érdekelt, hogy szilveszter van. Magzatpózba gömbölyödve hunytam le a szemeimet, s hagytam, hogy az első könnycsepp végigfolyjon az arcomon. Most már úgyis mindegy volt, nem igaz? Már nem kell aggódnom amiatt, hogy egész este elmosódott szemfestékkel kell szórakoznom, hiszen úgyis aludni fogok reggelig.
Vagy legalábbis ez volt a tervem. Castiel halkan sétált be a szobába, s lassan botorkált el az ágyamig.
– Menj arrébb! – suttogta, én pedig engedelmeskedve neki, a fal mellé csúsztam, hogy mellém férhessen. – Dawn üzeni, hogy holnap reggel meglátogat.
– Köszönöm, hogy szóltál nekik – sóhajtottam fel, s egészen közel húzódtam hozzá. – Tényleg nincs kedvem semmihez most…
– Hé, ne csináld ez! – Ujjai közé vett egy hajtincsemet, s lassan tekergetni kezdte. Közben egy pillanatra sem vette le rólam a szemét. – Nem olyan nagy dolog ez az iskolaváltás. Közel leszel, és meglátod, olyan hamar elrepülnek a napok, hogy észre sem veszed, és máris itthon vagy. Közöttünk.
Hangosan szipogva törölgettem a szemem. Én miért nem tudom ennyire pozitívan látni a dolgot? Miért átok számomra ez az egész? A legnagyobb álmom volt ez a gimnázium, szóval nekem kellene a legboldogabbnak lennem, hogy megkaptam ez a lehetőséget. Akkor miért nem érzek egy csepp örömöt sem?
– Annyira fogtok hiányozni! – zokogtam fel, s a párnába fúrtam a fejem. Nem akartam, hogy így lássa az arcom. – Nem akarlak titeket itt hagyni!
Castiel tenyerével végigsimította az arcom, majd az állam alá nyúlt, hogy magára vonzza a tekintetem. Pillantása annyira lágy volt, s csak úgy sugárzott belőle az irántam érzett szerelme, s ettől még jobban görcsbe rándult a gyomrom. Mégis hogy fogom kibírni, hogy ne lássam őt minden nap?
– Mi sem akarjuk, hogy elmenj, Avery. – Mintha ő is a könnyeivel küszködött volna, de ebben nem voltam teljesen biztos. A hangja mindenesetre erről árulkodott. – De nem akarunk az álmaid útjába állni. Meglátod, annyira jól fogod magad érezni ott, hogy nem is akarsz majd minden hétvégén hazajönni.
Mielőtt még ennél is jobban elkapott volna a sírás – már ha ez lehetséges volt –, átkaroltam a nyakát, s lehúztam magamhoz. Egy percig sem tétovázott, mikor a szánk összeért, mohón kezdte falni ajkaimat, egy pillanatra sem engedve el. De nem is akartam, hogy megtegye. Még egyszer érezni akartam őt, mielőtt elmegyek. Szükségem volt rá, s tudtam, hogy neki is rám. Egyik kezével habozás nélkül nyúlt be a ruhám alá, hosszú ujjai cirógatták a bőröm, felerősítve bennem az iránta érzett vágyat. Testemet még közelebb préseltem az övéhez, szinte egy milliméternyi távolság sem volt köztünk. Pontosan ez kellett nekem: nem a pia, nem a szórakozás, hanem Castiel. Az agyam teljesen kiürült, csakis rá koncentráltam. Akartam őt, jobban, mint eddig bármikor.
Ujjaimmal remegve kezdtem el kigombolni fekete ingének gombjait, közben ügyeltem arra, hogy az egyre követelőzőbb csókot egy pillanatra sem szakítsam meg. Gyors akartam lenni, minél előbb megszabadítani őt a zavaró textiltől, de mint mindig, ő most is gyorsabbnak bizonyult nálam. Mire észbe kaptam, már csak egy szál fehérneműben feküdtem alatta. Kezeit lassan, simogatva húzta végig a testemen. A pulzusom az eget súrolta, s a sóhajaim is egyre hangosabbá váltak. Castiel hirtelen elszakadt a számtól, s ujjai helyet ezúttal ajkaival kezdte felfedezni minden egyes porcikám. A nyakamnál hosszasan elidőzött, óvatosan harapdálta és szívta a vékony bőrt, s ezzel teljesen az őrületbe kergetett. Türelmetlenül mocorogtam alatta, egyszerűen nem bírtam magammal, egyre csak többre és többre vágytam. De nem akartam siettetni sem; minden egyes másodperc vele egy ajándék volt, s ki is fogom élvezni, amíg csak lehet.
Miután végzett a nyakammal, apró csókokkal hintette be a kulcscsontom, majd egyre csak lejjebb haladt. Még csak azt sem vettem észre, mikor került le rólam a melltartó, annyira maga alá kerítettek az érzések. Furcsa volt őt ilyennek látni. Akárhányszor együtt voltunk, volt benne valami vadság; nem bántott, de azért egyértelműen adta a tudtomra, mit is akar. Szeretett adni, de kapni még inkább. Most viszont teljesen rám irányult a figyelme, s mintha azon lett volna, hogy nekem mindennél jobb legyen. S az is volt. Egyszerűen felemelő érzés volt, ahogy ajkaival és a kezével kényeztetett, hosszú, nagyon hosszú percekig. Ez az alkalom minden eddiginél különlegesebb volt, s egy pillanatra összeszorult a szívem, ahogy belegondoltam, csak azért történik így, mert hamarosan másik városban leszek…
Nem hazudok, ha azt mondom, ennyire gyengédnek sem láttam még Castielt soha. Minden egyes mozdulatából ordított a szerelem, ez pedig melengette a szívem. Szerettem őt, mindennél jobban, s tudni, hogy ő is ennyire odáig van értem… Fantasztikus érzés volt, s csak még különlegesebbé tette az estét. Az év utolsó óráit végül kettesben töltöttük, újra és újra egymásnak esve. Nem tudtam betelni vele, egyszerűen imádtam. Meg különben is, ki tudja, mikor lesz legközelebb alkalmunk erre.
– Nagyon szeretlek – suttogta a fülemben, mikor a mellkasára dőlve behunytam a szemem.
Három fele járhatott, mikor mosollyal az arcomon elaludtam. Az aggodalmaim egy pillanat alatt elszálltak, hiszen a mai éjszaka csak még jobban megerősített abban, hogy amíg Castiel a párom, addig minden a legnagyobb rendben lesz, még akkor is, ha kilométerek választanak el minket egymástól.