2020. február 8., szombat

60. Téged akarlak

Sziasztok!
Hű, el sem hiszem, hogy már itt tartunk, az utolsó fejezetnél. Hogy őszinte legyek, voltak pillanatok, amikor még én is kételkedtem benne, hogy valaha be fogom fejezni a történetet. Nem csak azért, mert két évig amolyan írói válságban és motiváció hiányban szenvedtem, hanem azért is, mert valahol időközben elfogyott a játék iránti lelkesedésem, és így valahogy ennek a történetnek is nehezebben ültem neki vagy írtam olyan részeket, ahol egyik Csábításból jeles szereplő sem tűnt fel - Charlesnak éppen ezért sikerült nagyobb figyelmet kapnia, mint azt amúgy terveztem, és sokszor kellett emlékeztetnem magam, hogy ez nem róla szól, ez egy Castiel fanfiction.

A nehézségek ellenére azonban ez a történet mindig is különleges lesz számomra, több okból kifolyólag is. Nem csak hogy ez az első sztorim, amit sikerült végig írnom - és már is hatalmas szó, hiszen nem is tudom hány éve írok már és vágtam bele újabb és újabb könyvekbe, hogy aztán két-három fejezet után félbehagyjam egy újabb ötlet miatt -, de ez volt a legsikeresebb történetem is. Korábban rengetegen kattintottatok a blogra, vártátok az új részeket, amiért iszonyatosan hálás vagyok. A kedves szavakért, a biztatásokért, és legfőképpen azért, hogy érdeklődést mutattatok a történet felé. Nem tudjátok elképzelni, hogy milyen jó érzéssel töltött el - és tölt el a mai napig - ránézni a statisztikákra, hiszen bár én életjelet nem adtam magamról, azért láttam, hogy az elmúlt 2 évben is feljártatok ide, hogy megnézzétek, volt-e esetleg frissítés. És nektek, akik most is itt vagytok, nem tudom kifejezni felétek a hálámat. Köszönöm, hogy itt vagytok és a rekordhosszú kimaradás után is olvastok és hagytok magatok után valamiféle visszajelzést. Egy írót, aki egyfajta hiátusból jött vissza, ez elképesztően boldoggá tudja tenni. 

2014. június 10. A prológus felkerülésének napja. Amikor még rövid, pár fejezetes történetben gondolkodtam, de szép lassan ráébredtem, hogy ez a sztori rég túlnőtt ezen. Rengeteget tanultam belőle, és bár Avery, főleg a vége felé nem az a fajta hősnő lett, akinek az elején terveztem, tőle tanultam a legtöbbet. Az, hogy időnként belebújtam a fejébe és próbáltam őt megérteni, engem is megváltoztatott; még egy ok, amiért biztosan nem fogom elfelejteni a Primadonna Girlt. 
Közel 6 év. Ennyi ideig írtam kisebb-nagyobb megszakításokkal, és szerencsére a végére a lelkesedésem is visszatért. 
Közel 6 év. Ennyi ideig olvastam a kommentjeiteket, amik feldobták a napjaimat.
Nagyon köszönöm, hogy velem tartottatok, remélem, néha én is szebbé tudtam tennie azt az időt, amíg olvastatok. Köszönök nektek mindent ♥

Ui.: Íróként nem szívódok fel, ha valaki szívesen olvasna még tőlem, és esetleg még kpop rajongó is, talál pár néhány történetet itt - ezeket is hamarosan folytatni fogom, folyamatosan dolgozom rajtuk.

Jó olvasást kívánok ehhez a történethez, még egyszer, utoljára. 

Millió puszi és sok-sok ölelés,
Raina

Körülbelül egy hét telt el az incidens óta, az én hangulatom pedig folyamatosan ingadozott. Volt, amikor nagyon jól éreztem magam, és úgy tűnt, mintha semmiféle problémám nem lenne. A történtek miatt kiírattattam magam a suliból néhány napra, hogy biztosan feldolgozzak mindent. Dawn ugyanezt tette, és elég sok időt töltöttünk együtt, szinte minden nap nálunk volt. Hol beszélgettünk, hol pedig előszedtük a régi társasokat, és Elliotot is bevonva játszottunk. Néha még Nathanielt is sikerült rávennünk, hogy beszálljon, amikor átugrott suli után, hogy elhozza Dawnnak a házit. Szóval igen, volt, amikor tényleg nagyon boldognak éreztem magam.
Aztán voltak olyan pillanatok, amikor félre kellett vonulnom, mert egyedül akartam lenni, nem akartam, hogy bárki is lássa a rám törő sírást. Nehezen dolgoztam fel az elrablást és az akkoriban érzett félelmet, folyamatosan kísértett ébren, s még álmomban is. Nem is tudtam emiatt rendesen aludni, sokszor felkeltem, rémálmaim voltak, és egyszerűen nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy mi lett volna, ha Matt tényleg megöl. Örülnöm kellett volna, hogy élek, de a visszatérő emlékképek nem hagytak nyugodni.
Az sem segített sokat a feldolgozásban, hogy nem került teljesen lezárásra az ügy. Hétfőn a rendőrségen indítottunk Dawnnal, ahol kihallgattak minket. Alaposan elmondtuk, mi történt, részletes személyleírást adtunk, akikről tudtunk; minderre szükség volt, hogy eljárást indíthassanak azok ellen, akiket sikerült elkapniuk és tovább kereshessék azokat, akiknek sikerült meglépniük. Azonban ez még nem jelentette a végét ennek az egésznek, valószínűleg később lesz még egy-két tárgyalás, amin meg kell jelennünk, de ha ez kell ahhoz, hogy ezek az emberek rács mögé kerüljenek és megkapják a nekik járó büntetést, ezer örömmel megyek be és mondok el újra és újra mindent. De bár ne lenne ez ennyire megterhelő.
Anya közben elkezdett pszichológust is keresni, úgy gondolta, jobb, ha egy ideig én és Dawn is eljárunk egyhez. Mivel azonban én nem tartózkodtam annyit a városban, Charles is besegített egy kicsit, ő jobban tudta, mi van a kollégium körül. Azt állította, a sulitól nem messze van egy mentálhigiénés központ, ahol remek pszichológusok dolgoznak, de ennek már két napja volt, és azóta nem említette, sikerült-e elintéznie valamit. De bíztam benne, tudtam, hogy pont ebben nem hagyna magamra. Valószínűleg csak sok minden zúdulhatott a nyakába, ami miatt nem volt ideje intézkedni még.
Bár azt hittem, nem fog híre menni a gimiben ennek az egésznek, Jace, Lucy és Priya mégis rám írtak, még hétfőn, hogy borzasztóan sajnálják, ami történt, és remélik, jól vagyok. Nem mindig írtam nekik vissza, sokszor amiatt, mert meglepett, hogy gondoltak rám, még Priya is, de amikor úgy éreztem, volt elég lelkierőm, dobtam nekik egy üzenetet, hogy biztosítsam őket afelől, hogy nem kell aggódniuk, a történtekhez képest remekül vagyok. Lucy és Jace egyébként még a házit is elküldte, ami megint csak döbbenetes volt számomra, de azért hálás is voltam nekik. Nem álltam neki egyből tanulni, hiszen kisebb bajom is nagyobb volt annál, de szerdán azért nekiültem, hogy legalább azokat az anyagokat tudjam, amiből dolgozatot írtak, hogy ne érjen felkészületlenül, ha a hiányzásom utáni első napokban meg kellene írnom mindent.
Castiel keresett, nem is egyszer. Hol telefonon érdeklődött a hogylétem felől, vagy idejött, hogy beszélhessünk, de mivel olyankor szinte mindig Elliot nyitott ajtót, megkértem a bátyám, hogy küldje el kedvesen. Tudtam, hogy egyszer le kell majd zárnom vele a kapcsolatot, és bár el is döntöttem, hogy megteszem, nem álltam készen a beszélgetésre. Mindenki biztatott ugyan, még Rosa is, amikor egyszer-egyszer átugrott egy csajos beszélgetésre, mielőtt haza ment volna leckét írni, de nem voltam felkészülve arra, ami várhat rám. Charlesszal könnyű volt. Ő többnyire tiszteletben tartotta a döntésem, bár tény, hogy csak akkor nyugodott meg teljesen, amikor megtudta, hogy Castiellel is szakítani fogok.
De nos, Castiel teljesen más volt, mint Charles. Ő nem szerette, ha nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy ő szeretné, és mindig nehezen tudott búcsút venni attól, aki igazán fontos volt neki. Nem sok ilyen ember volt az életében, de emlékszem, az is megviselte, amikor Debbie szakított vele a karrierje miatt. Bele sem mertem gondolni, mi lesz akkor, ha egyszer leülünk beszélgetni, és közlöm vele, hogy tényleg nem akarom folytatni. Féltem, hogy fel fogja emelni a hangját, kiabálni fog velem, amit megértettem, de nem esett volna jól. Attól is tartottam, hogy könyörög majd, aminek nem fogok tudni ellenállni, meg fogom sajnálni és adok neki még egy esélyt. Húzni akartam az időt, ameddig csak tudtam, de ahogy csütörtök reggel felkeltem, tudtam, hogy nem tehetem ezt tovább. Ha akartam, ha nem, aznap beszélnem kellett Castiellel.
Mivel így, hogy itthon voltam, és csütörtökön volt hivatalosan a születésnapom, úgy döntöttünk, hogy tartunk egy kisebb összejövetelt. Bulinak a legjobb szándékkal sem lehetett volna nevezni, mert sem én, sem pedig Dawn nem akartunk hangos zenét, és kivételesen alkoholt sem hoztunk haza, mivel a többieknek másnap még órái voltak. Délelőtt ráértünk, így sütögettünk egy picit, csináltunk pogácsát és pici sajtos rudakat, hogy bőven legyen sós rágcsálnivaló is, de az édes sütikről sem feledkeztünk meg. A meghívottak közül mindenki szerette a muffint, így abból vagy négy tálcányit lesütöttünk, illetve összedobtunk egy kis brownie-t is. Elliot ezek mellé még be is vásárolt, így tele voltunk mindenféle chipsszel, popcornnal, a rengeteg üdítőről nem is beszélve. Éhezni nem fogunk, az már egyszer biztos.
– Debbie is jön? – kérdeztem a bátyámtól, amikor bejött a konyhába újabb adag pohárért, amit a nappaliba vihet.
Nem leszünk sokan, csak a közelebbi barátokat hívtuk meg. Jön Rosa, Alexy, Nathaniel, ha minden igaz, Charles is betoppan, illetve, Leigh és Lysander is jelezte, hogy jelen lesz, na, meg persze Dawn és Elliot is maradnak. Castielnek is írtam még tegnap, hogyha ráér, szívesen látjuk suli után őt is, de tőle még nem érkezett válasz. Minél több idő eltelt az sms elküldése óta, annál biztosabb lettem abban, hogy haragszik rám, ezért sem méltat arra, hogy visszapötyögjön legalább annyit, hogy jön. Máskor mindig azonnal reagált, most azonban nem hallottam felőle semmit, már tegnap reggel óta, ami aggasztott egy kicsit. Nem akartam, hogy így végződjön a kapcsolatunk.
– Ha minden igaz, igen – bólintott egy kisebbet. – Van egy kis dolga, de megígérte, hogy benéz. Sokáig viszont nem tud maradni.
– Nem gond, a lényeg, hogy itt legyen – mosolyodtam el halványan. – Rég láttam már őt, és egy kicsit hiányzik.
– Vigyázz, mit mondasz, még a végén féltékeny leszek – lökte meg a vállam Dawn, ás rám kacsintott.
– Természetesen nem annyira hiányzik, mint ahogy te hiányoztál – nevettem fel, de ennek ellenére komolyan gondoltam, amit mondtam. Megöleltem őt, de aztán tovább folytattam a sütik pakolását. – Kell valamiben segíteni? – pillantottam Elliot felé.
Egy kicsit elgondolkodott és meg is állt a konyhaajtóban, három poharat tartva a kezében. A pulton lévő tálakra és zacskókra siklott a tekintete, végig is nézett mindegyiken.
– Egyelőre nem kell. Csinálok azoknak helyet, hogy később át tudjátok vinni a nappaliba. Nektek szükségetek van valamire?
Óvatosan lenyaltam a késről a krémet, a mosogatóba tettem, és én is felmértem a helyzetet a konyhában. Még össze kellett rámolni, hatalmas felfordulást csináltunk sütés közben, és hegyekben állt a mosogatni való, de bőven volt még időnk arra, hogy itt eltakarítsunk és mindent át is vigyünk a nappaliba, s még a készülődéssel sem kellett kapkodnunk. Nem mintha túlzásba szerettük volna azt vinni, elvégre ez nem egy buli volt, csak egy kis baráti összejövetel, amire nem kellett nagyon kiöltözni.
– Szerintem megleszünk – mondtam végül, majd csettintettem egyet. – Lehozod a kártyákat a padlásról? Azt hiszem, abban a dobozban vannak, ahol a társasjátékok is voltak.
– Adj pár percet és hozom is őket – mondta mosolyogva, és ezzel el is indult a nappali felé, hogy lepakoljon.
Dawn kicsit elmerült a gondolataiban, figyelte azt a helyet, ahol pár pillanattal ezelőtt még Elliot állt. Vett egy nagy levegőt, és nehezen, de elszakította onnan a tekintetét és mellém lépett, a nála lévő tálat a mosatlan edények halmazára dobva. Csoda volt, hogy nem esett le onnan.
– Elliot annyira rendes, nem is értem, hogy tudott egy olyan lányt választani, mint Debbie – mondta halkan, már-már suttogva, hogy véletlenül se hallja meg senki, noha rajtunk kívül más nem tartózkodott a konyhában.
– Először én is ezt gondoltam. Annyival jobbat is találhatott volna – sóhajtottam fel és nekidőltem a pultnak. – De igazából Debbie nem olyan rossz. Ha adnál neki egy esélyt, tudhatnád – néztem rá a szemem sarkából.
Dawn erre csak elfintorodott.
– Adtam neki, amit el is játszott – fonta össze maga előtt a karjait. – Akármi is történt, nem volt szép tőle, hogy minden áron ki akart cseszni veled. Barátok voltatok, Avery. És egy barát nem tesz ilyet az egyik legjobb barátjával – ingatta meg rosszallóan a fejét.
Újra felsóhajtottam, majd inkább megfordultam és nekiláttam a mosogatásnak. Dawnnak igaza volt, Debbie összes cselekedete túlzás volt, és rosszul is esett a viselkedése. De megbeszéltük a dolgokat. Lehet, hogy akkor sem volt helyes, amit csinált, de bocsánatot kért és tényleg láttam rajta, hogy megbánta és szeretné jóvá tenni. Azóta még csak konfliktusunk sem volt, hál’ istennek, és ami azt illeti, Deborah nagyon sokat változott, jó irányba természetesen. Ha tényleg jó barátom akar lenni és tesz is érte, akkor miért hagyjam őt figyelmen kívül? Ráadásul most már ott volt Elliot is. Biztosan nem esett volna jól neki, ha a barátnőjével nem jövök ki jól. Kellemetlen lett volna minden alkalom, amikor áthozza ide és szerintem ezt ő sem akarta.
– Tényleg próbál változni, és tudom, hogy ezt te is látod – nyúltam egy újabb koszos edény felé. – Nem mondom, hogy legyetek megint annyira jóban, mint régen, de legalább próbálj meg ne ellenszenves lenni vele. Szerintem örülne, ha néha tudna kivel beszélni a suliban. – Elliottól tudom, hogy mostanában kevesen keresik a társaságát, ami eléggé rosszul érinti Debbie-t.
Dawn nem válaszolt azonnal, majd inkább besegített a pakolásba. Kidobta a szemetet, letörölte a krémtől és tojástól ragacsos pultot, és még az elmosott cuccokat is eltörölgette és a helyére rakta. Nem akartam vele veszekedni, kényszeríteni pedig, hogy olyannal barátkozzon, akivel nem akar, végképp nem. De ő és Debbie egyszer jóban voltak, és ha félre tudná tenni ezt az ellenségeskedést, tudtam, hogy megint elkezdenek majd közösen programokat szervezni, ami Dawnra is ráfért valamelyest. Én nem voltam itt hét közben, nem tudtam vele elmenni ide-oda, és Rosa sem ért volna rá mindig. Debbie elérhető volt, amikor éppen nem a bátyámmal találkozott, és biztosan örült volna egy csajos délutánnak.
– Majd igyekszem többször keresni őt – adta be végül a derekát. – De esküszöm, Avery, ha bepróbálkozik valamivel, ki fogom tépni az összes haját. – Ezt már mosolyogva mondta, de nos… ha valaki tényleg keresztbe tett neki, képes volt rá.
– Nem hiszem, hogy arra szükség lesz – nevettem fel. – Ha mégis, ígérem, hogy besegítek – kacsintottam rá, majd lassan befejeztem a mosogatást.
Alaposan megtöröltem a kezem, és a pulcsim zsebében lévő telefonomért nyúltam. Ugyan azt éreztem volna, ha rezeg, de azért vetettem rá egy pillantást, abban a reményben, hogy Castiel üzent, de ahogy ránéztem a kijelzőre, kissé csalódott lettem. Semmi válasz. Nem kellett volna meglepődnöm, de azért rosszul esett. Ahogy gondolom neki is, amiért nem voltam hajlandó beszélni vele. Bűntudat kezdett mardosni, hogy talán ezzel rontottam el mindent és esélyem sem lesz nyugodtan megbeszélni vele, amit akartam.
– Nem írt? – Dawn közelebb hajolt hozzám, hogy a telefonra nézzen. Nem válaszoltam, csak az alsó ajkamba harapva megráztam a fejem. – Ne aggódj, ez nem jelenti azt, hogy nem is fog eljönni. Ismered, szeret durcizni meg ilyenek, de fontos vagy neki és nem fogja kihagyni pont a te születésnapod.
– Nem tudom, Dawn – szólaltam meg halkan. – Az üzeneteimre mindig szokott válaszolni, volt, hogy még próba közben is. Szerintem ezt most elrontottam és nem lesz esélyem vele normálisan beszélni – pillantottam rá lassan.
– Nem gondolnám, hogy Castielt ennyire nem érdekelnéd már. Szeret, de valószínűleg ő is húzni akarja az időt egy kicsit, ha már te is ezt teszed. Neki sem egyszerű ez, és nem hinném, hogy máris szakítani akarna – mondta vállat vonva. – Nézd, ha akar, akkor úgyis el fog jönni. De ezt most – vette el tőlem a telefont –, elrakjuk, jó? Próbáld kicsit élvezni a születésnapod. Igazán megérdemled. – Egy szoros ölelésbe vont, majd elengedett és összecsapta a kezeit. – Pakoljunk ki mindent, utána söpörjünk fel. Tiszta liszt a padló.
Dawn nem is várta meg a válaszomat, csak lehajolt és tálakat kezdett keresni, amibe kiönthetjük majd a chipseket és a tiszta pultra rakta őket, mielőtt nekiállt volna a söprésnek. Én a gondolataimba merülve pakoltam ki addig a sütötteket a nappaliba és az asztalra raktam őket. Kicsit éhes voltam, és mivel közben nem kóstoltunk, elvettem egy pogácsát, ami bizonyára senkinek nem fog hiányozni, és azt eszegettem, míg visszamentem a konyhába. Elliot az üdítőket már bepakolta, már csak a többi rágcsálnivalót kellett átpakolnom. A popcorn kivételével ezt meg is tettem, azokat viszont ott hagytam, ráértünk azt később kipattogtatni, amikor nagyjából mindenki ideért már. Addig is tudnak mit enni majd, nem aggódtam, hogy nem találnak semmit.
– Készen is vagytok?
Elliot hangjára felkaptam a fejem és körülnéztem a konyhában, de Dawn megelőzött a válasszal.
– Úgy tűnik. És még időben is vagyunk. – Büszkén húzta ki magát. – Amekkora káosz volt itt fél órával ezelőtt, azt hittem, nem fogunk végezni soha. De megcsináltuk – emelte a kezét vigyorogva, amibe bele is csaptam és Elliot felé fordultam.
– Ügyesek voltunk, ezt most neked is be kell látnod. Anya büszke lesz, szerintem sosem csillogott így a konyha azután, hogy én beszabadultam – mosolyodtam el szélesen és megtámaszkodtam a pulton.
– Beismerem, tényleg azok voltatok – nevetett fel Elliot. – Arra számítottam, hogy a mosogatás felénél megunjátok és átpasszoljátok nekem a munkát, szóval… le vagyok nyűgözve – mondta elismerően.
– Ezt mondhatnád többször is, igazán jól esne – nevetve ugrottam mellé és megöleltem. – Elmegyünk készülődni. Ha valaki jönne, beengeded, igaz?
Tudtam, hogy mindenképpen megtenné, ha más nincs ajtó közelben, ezért nem volt szükség könyörgésre, mégis a lehető legaranyosabban néztem rá, hogy még csak meg se forduljon a fejében nemet mondani.
– Menjetek – bökött a fejével kifelé, a szemeit forgatva.
Nevetve nyomtam egy puszit az arcára, majd Dawn csuklóját fogva indultunk meg felfelé. Annyi időnk azért mégsem volt, és a sütögetés miatt le is kellett még tusolnunk, hiszen mindenhol lisztesek voltunk, én pedig össze is kentem magam a krémmel, amit egészen addig észre sem vettem. Dawnt előre engedtem a fürdőbe, nekem még amúgy is elő kellett szednem valami ruhát. Szerettem volna kényelmesen lenni, de azért mégsem melegítőben vagy a pizsamámban, elvégre mégis csak ünnepeltünk, és egy nagyon picit megengedhettem magamnak, hogy kiöltözzek. Egy farmert rántottam ki a szekrényemből és az egyik kedvenc pulcsimat, amit eddig csak suliba szoktam hordani. Nem itthoni viselet volt, de buliba sem venném fel, egy baráti összejövetelre viszont tökéletes volt.
Mire Dawn végzett a fürdéssel, vagy hatszor csekkoltam le az üzeneteimet, de csak Charlestól kaptam egyet, amiben jelezte, hogy elmaradt az utolsó órája, így kicsit előbb ideér. Emiatt egy kicsit kapkodni kezdtem, próbáltam nem elhúzni a zuhanyzást, mint szoktam. Nem akartam, hogy bárki is úgy jöjjön ide, hogy én még nem készültem el. Én voltam a házigazda, és szerettem is volna mindenkit én fogadni. Éppen ezért gyorsan törölköztem meg és öltöztem fel, majd megkértem Dawnt, hogy segítsen befonni a hajam, és én is ugyanezt tettem az övével. Kicsit elmosolyodtam, amikor láttam, hogy hasonlóan öltöztünk fel, pedig össze sem beszéltünk. Emiatt néha olyan érzésem volt, mintha a rég elveszett ikertestvérem lenne, és ebből is tudtam, hogy jobb legjobb barátnőt nem is találhattam volna magamnak, még ha döcögősen is indult a kapcsolatunk.
– Kisminkellek és kész is vagyunk – mondta mosolyogva, a tükörképét nézegetve. Ő ezt megoldotta addig, amíg én a fürdőben voltam és már teljesen kész is volt.
Egy kicsit elgondolkodtam, miközben én is megnéztem magam.
– Nem szükséges, jó lesz így is. – Valamiért most nem viseltem volna el magamon a sminket. – Úgyis csak a szűk baráti kör lesz itt.
Régebben mindig úgy gondoltam, hogy igénytelen benyomást keltek azzal, ha nem festem ki magam. Most viszont jól éreztem így magam és nem is jutott eszembe, hogy mások talán azt gondolják, nem foglalkozom magammal. Ami egyébként nem volt igaz, a bőröm ápolt volt, nem hanyagoltam el, a szemöldökömet is rendszeresen szedtem és kócos sem voltam. Az, hogy nem sminkelek, nem jelenti azt, hogy nincs igényem magamra. Kivételesen így is magabiztosnak éreztem magam és tudtam, hogy én vagyok az, akinek meg kell felelnem. A barátaim így is el fognak fogadni, pasizni pedig nem akartam, már pedig gyakran ez volt a fő oka annak, hogy sminkeltem. Most viszont csak magamnak akartam megfelelni és elégedett voltam, amikor a tükörbe néztem. Felesleges ide az alapozó és minden más. Azoktól úgyis csak rondább lesz az arcbőröm.
– Te tényleg komolyan gondoltad, hogy megváltozol – jegyezte meg mosolyogva és nekilátott a sminkcuccok elpakolásának.
– Miért, azt hitted, csak viccelek vele? Tudhatnád, hogy az ilyennel nem szoktam – nevettem fel halkan. – Menjünk, a többiek szerintem lassan ideérnek – pillantottam a telefonom kijelzőjére, hogy megnézhessem az időt. – Charles előbb itt lesz, nem olyan régen írta.
– Oh, annak Elliot biztosan örülni fog. Szerintem kicsit zavarja, hogy egyedül van csak fiú – mondta nevetve és felállt az ágyról.
– Áh, Elliot hozzá van szokva ahhoz, hogy lányok vannak körülötte, annyira nem érzi magát kellemetlenül – ingattam meg a fejem.
Sosem láttam még a bátyámon, hogy zavarban lenne, amiért csak az ellenkező nem vette körbe. Hozzá volt szokva és tipikusan az az ember volt, aki bárkivel meg tudta találni a közös hangot és egyáltalán nem számított, fiú vagy lány az illető.
Dawnnal lecsattogtunk a nappaliba, még egyszer megnézve mindent, hogy megvan-e. Szerencsére nem hiányzott semmi, a társaságot leszámítva, ez pedig valamelyest megnyugtatott. Mondjuk, egészen eddig nem is vettem észre, hogy izgatott és ideges lennék, de most, hogy egyre inkább közeledett az idő, hogy a többiek ideérjenek, már éreztem, hogy nyugtalan vagyok. Nem értettem, mi volt ez, hiszen a barátaim jönnek csak, akiket szerettem és mindig örültem, ha eltölthetek velük egy kis időt. Akkor most miért éreztem ezt? Castiel miatt? De hát nem is volt biztos, hogy eljön!
Felkaptam a fejem, amikor csengettek és egyből meg is indultam az ajtóhoz, hogy beengedjem az érkezőt. Charlesra tippeltem, az üzenete óta eltelt annyi idő, hogy kocsival ideérhessem, és a megérzésem be is jött. Amint kinyitottam a bejáratot, az ő mosolygós arcával és jókedvű tekintetével találtam szemben magam, és ettől az én szám is felfelé görbült.
– Szia! – Egy gyors öleléssel üdvözöltem, majd arrébb is álltam, hogy be tudjon jönni. – Hamar ide értél.
– Hát, ha már nem kellett irodalmon szenvednem, miért is ne siethettem volna, hogy odaérjek egy kedves ismerős szülinapi partijára, nem igaz? – villantott felém egy széles mosolyt, majd egy cetlit nyomott a kezembe. – Nem felejtettelek el. Úgy gondoltam, jobb, ha ezt személyesen adom oda, nem csak elküldöm üzenetben a számot.
Elvettem tőle a kis papírdarabkát, amelyen csak egy telefonszám és név szerepelt, de már ebből is tudtam, hogy valószínűleg a pszichológus elérhetősége lehet, amit megbeszéltünk, hogy megszerez nekem.
– Nem nagyon fogad újakat, sok fiatal jár hozzá, de elmeséltem neki, miért van szükséged pszichológusra és azt mondta, ha felhívod, téged még elvállal. Majd a legelsőre elkísérlek, kicsit körülményes eljutni oda és nem szeretném, ha elkeverednél útközben – tette hozzá halkan.
Bólogatva hallgattam őt, a számot figyelve, majd csak még egy utolsót bólintottam és gondosan összehajtottam a papír, hogy a nadrágzsebembe süllyesszem.
– Köszönöm – néztem rá hálásan és a nappali felé böktem. – Gyere, ülj csak le. A többiek is biztosan itt lesznek, csak… Ők nem voltak ilyen szerencsések, mint te – mondtam nevetve, és a nappali felé indultam, miután Charles levette a cipőjét és a kabátját. – Minden rendben a suliban? Egy kicsit hiányzik, még ha utálok is mindenkit.
– Ha azt mondom, alig várom, hogy tavaszi szünet legyen, azzal mindent elárulok, nem igaz? – sóhajtott fel. – Egyébként nem hiszem, hogy most akarsz visszajönni, még eléggé téma vagy mindenkinél. Sziasztok – köszönt Elliotnak és Dawnnak, ahogy beléptünk a nappaliba.
Sejtettem, hogy megint pletyka tárgya leszek, de ha egy hónapot maradok itthon, és el is csendesednek ezek a dolgok, abban a pillanatban felkapja újra mindenki, hogy beteszem a lábam a gimibe. Ettől egy kicsit tartottam, de eddig is megbirkóztam minden pletykával, biztosan ezzel is meg fogok majd. Csak kicsit nehezebben megy majd és tovább is fog tartani.
– Pletyka ide vagy oda, azért tényleg hiányzik. Nem olyan jó móka egy ilyen dolog miatt itthon ülni. – Dawnra néztem, aki csak egyetértően bólogatott.
– Nekem is hiányzik, szerintem egy kicsit elvonná a figyelmünket – sóhajtott fel. – De egyelőre még jó, hogy megkímélnek a kérdésektől. Nincs kedvem több tucat embernek elmondani ugyanazt szünetekben – ölelte át magát a karjaival, majd ellépett az asztaltól, amire a nassolni valót pakoltuk. – Ó, ha éhes vagy, egyél csak nyugodtan. Még friss minden.
Charles egy darabig nem szólalt meg, csak felváltva nézett ránk. Láttam a szemében a sajnálatot, amiért ezt át kellett élnünk, de nem tett erre különösebb megjegyzést, inkább belement a téma váltásba.
– A cukrászdai cuccokról nem igazán állíthatod, hogy frissek, lehet, hogy tegnap óta ott voltak már a pultban vagy a hűtőben. Csak úgy állítják be, mintha friss lenne – kacsintott Dawnra, de azért elvett egy muffint.
– Cukrászdai cucc a kis maci farka! – horkantottam fel sértődötten és összefontam magam előtt a karjaimat. – Ketten csináltuk Dawnnal, ráment az egész napunk, szóval értékeld – forgattam meg a szemeimet.
Charles pontosan tudta, hogy nem úgy hoztuk a sütötteket, hanem mi csináltuk, és ezt a mosolyán is láttam. Átkarolta a vállamat, úgy húzott közelebb magához, egy nagyobbat harapva a süteményből.
– Értékelem én, hogy házi sütikkel hizlaltok minket, ne aggódj. Nagyon finom lett, komolyan – nézett ránk felváltva elismerően. – Valahogy nem gondoltam volna egyikőtökről sem, hogy konyhatündér lenne.
– Mert egyikünk sem az – léptem el tőle és elvettem még egy pogácsát, amit lassan kezdtem eszegetni. – De ezeket a sütiket lehetetlen elrontani. Ha csak nem hagyod benn a sütőben, hogy elégjen. Vagy ha cukor helyett sót raksz bele, de minden ilyen fel van címkézve, lehetetlen ezt összekeverni – vontam meg a vállaimat.
Charles ugyanezt tette, miközben egy újabb muffinért nyúlt.
– Nem mindenkinek megy az olvasás. Ó, mielőtt elfelejtem, ezt neked hoztam – nyomta a kezembe a nála lévő kisebb dísztáskát. – Boldog születésnapot – puszilt hosszan a homlokomra, majd aztán el is lépett.
Nem tudtam hirtelen mit reagálni. Nem kértem senkitől, hogy hozzon még ajándékot, hiszen akik akartak adni, mind ott voltak a pénteki bulin, és a szórakozóhely egytől egyig el is küldött mindent, amit felbontottam már. Akinek tudtam, annak személyesen megköszöntem, a többieknek pedig üzenetet írtam. Ráadásul Charles ajándéka így is borzasztó drága volt és még tönkre is tettem. Egyáltalán nem volt szükség erre most.
– Köszönöm, ez nagyon rendes tőled, Charles, de… – Mégis mit mondhattam volna? Nem akartam őt megbántani. – Már így is sokat költöttél rám, az a ruha nagyon drága volt, és látod, vigyázni sem tudtam rá… – sóhajtottam fel halkan. Mondani akartam még valamit, de Charles a szavamba vágott.
– A ruha önhibádon kívül ment tönkre és szeretném, ha lenne egy maradandó ajándékod is, ami nem emlékeztet arra, ami történt – felelte halkan. – Csak fogadd el és köszönd meg – mosolyodott el kicsit.
Egy aprót sóhajtottam. Nem akartam megbántani őt tényleg, ezért inkább elfogadtam az ajándékot és hálásan mosolyogtam rá. Lábujjhegyre álltam és egy puszit nyomtam az arcára.
– Köszönöm, Charles – bólintottam aprót, és hogy tényleg ne tűnjek bunkónak, meg is néztem, mit rejt a kis ajándék tasak.
Charles tényleg nem fogta vissza magát, alaposan felpakolt csokival, aminek még örültem is, hiszen abból sosem lehetett elég a házban, ki tudja, mikor lesz rá szükségem. A rengeteg tábla csoki között azonban egy doboz is lapult, amit egyből kivettem. A táskát leraktam a kanapéra, hogy óvatosan nyithassam fel az ajándékdobozt, de amint megláttam, mit rejt, nagy szemekkel néztem a fiúra.
– Neked tényleg elmentek otthonról – sóhajtottam fel mosolyogva.
A nyaklánc, amit választott, piszok drágának tűnt, de nem tudtam tagadni, mennyire tetszett. Pont az ízlésem volt, bár sok alkalmam úgysem lesz hordani. Elegáns volt, amit csak úgy nem vehettem fel akárhova, de biztosan lesz majd alkalom, ahol nyugodtan viselhetem majd. Talán Charles is gondoskodik erről majd, ennyire ismertem már.
– Meglehet. De hidd el, az, hogy látom, hogy őszintén tetszik, minden pénzt megér.
– Köszönöm, tényleg! – Fogalmam sincs, hányadszorra mondtam már ezt, de nem igazán tudtam, hogy máshogy fejezhetném ki a hálámat. – Alaposan feladtad a leckét, most agyalhatok, mit vegyek majd a te születésnapodra – ingattam meg a fejem.
– Addig szerencsére van pár hónapod. De nincs szükségem semmire, nem kell költekezned miattam. – Visszalépett mellém és újra megölelt, de aztán hamar el is engedett és egy kis krémet kent az orromra. – Boldog születésnapot még egyszer, vén lány – vigyorgott rám szélesen.
– Mondja ezt az idősebb – öltöttem rá a nyelvem gyerekesen és egy szalvétáért nyúlva le is töröltem a krémet magamról.
Ezután tényleg sokkal jobb kedvem lett, amit a többiek érkezése is fokozott. Bár kértem, hogy ne hozzanak semmit, mert gondoskodunk mindenről, minden meghívott vagy kajával vagy innivalóval állított be, amit ugyan nem bántam, mert azért mégis csak nagy társaság voltunk. Felpakoltunk ugyan rendesen, de sose lehetett tudni, ki mennyire éhes vagy szomjas és mennyire fognak fogyni a bekészített dolgok. De azért örültem volna, ha nem költenek most erre, bőven elég volt a pénteki buli a szórakozóhelyen.
Úgy egy órán belül meg is érkezett mindenki, aki jelezte, hogy jön. Még Debbie is befutott, aminek kifejezetten örültem, ahogy az ajándékának is, ami igencsak meglepett, mert nem gondoltam volna, hogy bármit is hoz majd; ő nem volt ott pénteken és az ajándékozásról lecsúszott. Maga az ajándék is meghökkentő volt. Már el is felejtettem, Debbie mennyire jól ismer, de ezt most ismét bizonyította az ajándékba kapott parfümmel. Válogatós vagyok, ha illatszerekről van szó, és nehéz eltalálni, mi az, amit szívesen viselek, ezért kérdezés nélkül soha senki nem vett nekem ilyet. Ráadásul nagyon kevesen tudják csak, hogy mit használok, Deborah pedig nem tartozik ezen emberek közé.
– Elliot árulta el, milyet vegyél? – kérdeztem kíváncsian, miközben mindannyian helyet foglaltunk a nappalban, párokban, hogy Activityzzünk. Én ugyan Charlesszal kerültem össze, de Deborah és a bátyám mellettünk ültek, így nem kellett hangosan beszélnem ahhoz, hogy megértse a kérdésem.
Deborah csak felnevetett és megrázta a fejét.
– Dehogy, nem beszéltem vele ilyenekről – kortyolt bele a kezében lévő italba. – Csak véletlenül találtam meg ezt, nem feltétlenül parfümöt akartam ajándékozni. Magamnak kerestem valamit, de ez ismerősnek tűnt. Aztán rájöttem, hogy te szoktál ilyet használni, más ötletem meg nem igazán volt, szóval gondoltam, miért ne vehetném ezt meg ezt neked? Az ilyennel úgysem lehet mellé nyúlni – vonta meg lazán a vállait.
Ebben igaza volt, számtalanszor ajándékoztam már másoknak én is parfümöt, ha tudtam, milyet szeretnek. Magamról tudtam, hogy a leglehetetlenebb helyzetekben tud elfogyni, és sosem ártott meg, ha volt otthon tartalék belőle, főleg, ha nem terveztem lecserélni az illatot. De még akkor sem jött rosszul plusz egy üveg soha.
– Köszönöm, Debbie – öleltem meg a lányt, majd a behozott székre helyezett kártyalapokra néztem. – Ki kezd?
Ismertem a baráti társaságom annyira, hogy tudjam, a kezdést senki sem vállalja be szívesen, és ez most is így volt. Mindenki a másikra vagy éppen a padlóra nézett, mintha csak valami iskolai felelést akarnának megúszni, pedig csak puszta szórakozásról volt szó. Senki nem akart első lenni, még én sem. Második viszont annál inkább, de sajnos biztos voltam benne, hogy ezzel nem vagyok egyedül.
– Hihetetlenek vagytok, úgy csináltok, mintha valami rossz várna rátok azzal, hogy kezdtek – forgatta meg Rosa a szemeit, majd lehörpintette az alkoholmentes söre maradékát. – Majd mi leszünk az elsők akkor. Mutogatok, ugye?
– A tábla szerint mindenki azzal kezd – bólintott Alexy, aki Lysanderrel került egy csapatba.
Négy bábu volt csak, ezért fóliából kreáltunk még egyet, mivel a kis társaságunkat öt kétfős csapatra osztottuk szét. A rögtönzött bábu meglehetősen furán nézett ki a többi mellett, de legalább így nem maradt ki senki.
– Oké, akkor… – Rosa felállt, húzott egy lapot, amit alaposan meg is nézett. Hümmögött párat, majd a korábban kijelölt helyre állt, ahol mindenki látja, mit is mutogat. Leigh-re nézett, majd bólintott egyet. – Indíthatjátok a homokórát.
Charles habozás nélkül meg is fordította azt, és ahogy az elindult, minden szem Rosára szegeződött, hogy ha esetleg Leigh nem tudná a választ, nekünk is legyen esélyünk kitalálni, mit próbál elmutogatni. Mindenki nyerni akart, így egy mukkanást sem lehetett hallani, mindenki annyira koncentrált.
Csakhogy ez pont hozzájuk illő szó volt, és lehet, hogy nekünk, többieknek is hamar eszünkbe jutott a válasz, Leigh kimondta, mielőtt jobban elgondolkozhattunk volna rajta.
– Varródoboz! – Még a kezét is felemelte, ahogy mondta, Rosa pedig ugrándozni és tapsikolni kezdett.
– Pontosan! – A lapot letette külön, hogy Leigh nyakába ugorhasson. – Jó csapat vagyunk, már most látom.
Mosolyognom kellett a kis jeleneten, de aztán fel is pattantam, jelezve, hogy most már én akarok következni. Azonnal húztam is, készen arra, hogy elmutogassam, amit kell. Bíztam abban, hogy valami könnyű szót kapok, hiszen a mutogatás nem volt az erősségem, de sikerült beleválasztanom olyanba, amin agyalnom kellett egy kicsit. De még úgysem tudtam, hogyan lehetne kivitelezni. Mindenesetre, nekiláttam, elég szerencsétlenül, és telepatikusan próbáltam átadni Charlesnak a megfejtést, de nem jártam sikerrel, na, meg persze ő sem. Csapkodtam is a kezemmel a vége felé, amivel teljesen rossz irányba vittem el, nem csak Charlest, de mindenki mást is. Amikor pedig letelt az egy perc, egy csalódott sóhaj hagyta el a számat – nekem nem szabad mutogatnom, úgysem jön rá senki, mit próbálok előadni.
– Oké, teljesen elvesztem – pislogott rám Dawn. – Ez mégis mi a fene volt? – utánozta le pár mozdulatomat, amin mindenki, beleértve engem is, csak nevetett.
– Elnökválasztás – mondtam teljesen kétségbeesetten. – Ennyire csak nem lehetett rossz – biggyesztettem le az ajkaimat és lerakva a lapot visszasétáltam a helyemre.
– De, drágám, pontosan ennyire rossz volt – bólogatott Rosa. – Ha jól mutogattad volna, szerintem nem tapogatózott volna senki a sötétben – jegyezte meg kuncogva.
Csak megvonogattam a vállamat, az első kudarc nem jelentette azt, hogy veszíteni is fogunk, vagy hogy a többi feladat nem fog menni. Még simán húzhatok ki olyan szavakat, amit akár még el is tudok mutogatni rendesen, ha arra kerülne a sor.
És így is volt. Elég jó volt a hangulat, sokat nevettünk, hiszen valamelyikünk vagy rajzolni nem tudott, vagy a mutogatás ment annyira gyatrán, mint nekem. De mindenki haladt a pontokkal, és mi is szépen felhoztuk a bábut Charlesszal. Néhány kör múlva ismét mi következtünk, és Charles húzott is, hogy körülírja, amit kellett. Mielőtt azonban megszólalhatott volna, a csengő belefojtotta a szavakat.
A szívem hirtelen a torkomban kezdett dobogni, hiszen pontosan tudtam, hogy ki lehet az. Már csak Castiel nem volt itt azok közül, akiknek szóltunk, hogy ma itt találkozunk, és biztos voltam benne, hogy ő lesz az. Dawn és Elliot egyből rám néztek, sürgetően, hiszen jó ideig nem mozdultam meg. Végül nagy levegőt vettem és felálltam, hogy kimenjek ajtót nyitni. Hallottam, hogy  a többiek összesúgnak egy kicsit, de nem igazán foglalkoztam most velük. Mit csináljak? Invitáljam be Castielt, hogy játsszon velünk és egyen? Vagy vágjak a közepébe, és amíg a többiek elvannak én beszéljek vele? De akkor biztosan elrontom a hangulatot; Castielét és a sajátomat is, azzal pedig mindenki másét is. Vagy húzzam még egy kicsit időt, az összejövetel végéig? De hát akkor még órákon keresztül feszült leszek és képtelen leszek a játékokra koncentrálni.
Vettem egy nagy levegőt, és ha már lassan egy perce a kilincsen volt a kezem, lassan le is nyomtam azt és kitártam az ajtót. Castiel már majdnem elért a kapuig, de amikor meghallotta a bejáratot nyílni, megtorpant és vissza is fordult.
– Azt hittem, sosem nyitod ki – mosolyodott el gúnyosan, majd gyorsan rendezte a vonásait és visszasétált hozzám. – Bocs, hogy csak most értem ide. Nem tudtam eldönteni, hogy jönni akarok-e vagy sem.
Nem tagadom, kicsit rosszul esett, hogy ennyire nyersen fogalmazott, de teljesen megértettem, miért agyalt ezen annyit. Ráadásul felesleges is lett volna rejtegetnie az igazságot, úgyis tudtam, hogy alaposan megfontolta, ide szeretne-e jönni a történtek után, főleg, hogy valószínűleg tudott arról, hogy Charles is jelen lesz.
– Örülök, hogy végül mégis eljöttél – mosolyodtam el egészen kicsit, ahogy felnéztem rá. – Nézd, nem szeretném sokáig húzni a dolgot, szóval beszélhetünk most? Utána pedig, ha lesz még kedved, bemehetünk a többiekhez. Van bőven minden, tudsz enni és inni is.
Castiel csak tanulmányozta az arcom egy darabig, mielőtt bólintott volna.
– Essünk túl rajta. – A tornácon lévő hintaágy felé indult, én pedig még visszanyúltam a kabátomért.
– Csak egy pillanat és jövök – kiabáltam még be a többieknek, hogy ne lepődjenek meg, hogy nem megyek vissza azonnal, majd betettem magam mögött az ajtót és belebújtam a kabátomba. – Ne haragudj, kérlek. Nem akartam, hogy ott, a bulin tudd meg. – Nem ültem le mellé, csak nekidőltem a ház falának, úgy figyeltem Castielt, de ő csak horkantott egyet és összefonta maga előtt a kezeit.
– Nagyon kedves, akkor mégis mennyi ideig húztad volna még? Mennyi ideig hagytál volna még abban a hitben, hogy ez egy működőképes kapcsolat? – A hangját ugyan nem emelte meg, de hallani lehetett rajta, mennyire ingerült, amitől összeszorult a torkom.
– Nem tudom, valószínűleg másnap elmondtam volna. Összeszedtem volna magam, hogy eléd álljak és elmagyarázzam, miért akarok szakítani. Charlesnak is elmondtam, hogy bármennyire is próbálkozik, nem fog történni semmi, akkor szerinted pont téged kihagytalak volna? Nem hitegettelek volna sokáig – ingattam meg a fejem.
– Nem tudom, Avery. Most is csak húzod a dolgokat, egész héten nem voltál hajlandó beszélni velem. Nem tudom, mit gondoljak már, komolyan – sóhajtott fel.
Nagyot nyelve pillantottam rá, és inkább óvatosan leültem mellé, hagyva egy kis távolságot magunk között, mert nem tudtam, hogyan reagálna, ha túl közel kerülök hozzá. A kabátomat összefogtam magam előtt és előre bámultam, lassan lökve egy picit a hintaágyat, amihez Castiel is becsatlakozott kis idő után.
– Az, hogy egész héten nem voltam hajlandó veled beszélni, tényleg nagy hiba volt. És bocsánatot kérek miatta – néztem rá. – De meg kell értened, Castiel, hogy ez nekem sem egyszerű. Baromira nem könnyű lezárni veled ezt a kapcsolatot, mert nem azért teszem, mert egyáltalán nem szeretlek már, hanem…
– Akkor egyáltalán miért akarod lezárni? – emelte meg a hangját, ahogy rám nézett. – Ha szeretsz, akkor miért kell véget vetni ennek a szarnak? Egy kapcsolat nem erről szól? Hogy szeretjük egymást, megbízunk a másikban, meg minden hülyeség? Vagy elrontottam valamit? Már nem tudsz bennem megbízni, ez a baj? Avery, esküszöm, ha ez most amiatt van, mert nem igazán írtam vissza…
– Nem, dehogy – vágtam közbe, hevesen megingatva a fejem. – Rosszul esett, amiért úgy csináltál… csináltatok mindannyian, mintha már nem is léteznék, de megértettem az okát. Egyáltalán nem arról van szó, hogy elrontottál valamit, Castiel, én… tényleg, elmondani nem tudom, mennyire boldog voltam melletted. És ezt komolyan mondom. Minden srác mellett boldogtalan voltam, nem találtam a helyem, de veled teljesen más volt – mondtam halkan, lehajtva a fejem. – Hidd el, utálom magam, amiért nem tudtam ezt eléggé értékelni, de egyszer biztosan találsz majd valakit, aki képes lesz csak téged szeretni. – A kabátom cipzárját kezdtem piszkálni. Hirtelen homályosan kezdtem látni a könnyek miatt, de csak vettem egy mély levegőt és megpróbáltam visszafogni magam. Nehéz volt ez, de nem akartam sírni. – Nem akartam semmit Charlestól, esküszöm. Csak a barátja akartam lenni, de nem tudom figyelmen kívül hagyni azt a tényt, hogy vonzódom hozzá. És ez veled szemben nem fair, nem szabadna így éreznem valaki más iránt, mikor itt vagy nekem te.
Hirtelen elhallgattam és beharaptam az alsó ajkam. Bosszantott a hirtelen csend, de nem sürgettem Castielt, hagytam egy kis időt neki, amíg feldolgozza a szavaimat, addig pedig én is gondolkodtam. Reméltem, hogy többször nem kerülök ilyen helyzetbe. Sajnáltam Castielt, hiszen abszolút nem ezt érdemelte volna. Megtett értem mindent, de tényleg mindent, már akkor is, amikor még nem voltunk kapcsolatban, én pedig ennyire egyszerűen félredobom őt valaki más miatt. Szörnyű voltam és ennél sokkal jobb lányt érdemelt volna.
– Szóval belé szerettél, ezért akarsz szakítani – vonta le a következtetést, természetesen tévesen.
– Egyáltalán nem, Castiel – sóhajtottam fel. – A vonzódás és a szerelem között azért van némi különbség. Charlesszal nem töltöttem annyi időt, hogy legyen időm belé szeretni. De nem is akarom megadni neki ezt a lehetőséget, nem akarok tőle semmit, csak továbbra is a barátja lenni – mondtam teljesen őszintén, végig Castielt figyelve. – De ez nem változtat azon, hogy le akarom zárni ezt a kapcsolatot veled. Mondom, nem érzem igazságosnak, hogy közben másról ábrándozom. Meg akarlak kímélni ettől, és megadni neked a lehetőséget, hogy hogy olyan embert keress magad mellé, aki minden szeretetét neked adja.
– Mi van akkor, ha én viszont téged akarlak? – emelte meg az egyik szemöldökét és előre dőlt egy kicsit.
Egy pillanatra lehunytam a szemem. Nem akartam meginogni, tartani akartam magam ahhoz, amit eldöntöttem. De ez a beszélgetés megnehezítette, pont azt gondoltam.
– Nem számít, Castiel, már döntöttem – mondtam halkan. – És nem akarok változtatni a döntésemen. Elliottal, Dawnnal és Rosával is átbeszéltem ezt kismilliószor és ők is úgy gondolják, így a legjobb mindenkinek. Tudom, hogy te most ezt nem így érzed, de majd el fog múlni. Találsz valakit, és…
– Istenem, befejeznéd ezt a szöveget? – kiabált fel. – Nem fogok elkezdeni senkit keresni, mert nem fogom hagyni, hogy ilyen könnyen szakíts velem. Megváltozom majd, jobb leszek, és…
– Nem, Castiel! – Most már én is nagyon mérges voltam. – Nem tudnád egyszerűen csak elfogadni, hogy vége? Inkább örülnél, hogy a te érdekeidet is szem előtt tartom.
Castiel erre csak elfintorodott és felállt.
– Mert az, hogy szakítasz velem, az jó, nem igaz? Nem hiszem el – dörzsölte meg az arcát idegesen.
– Pedig hidd el, hogy mindhármunknak ez lesz a legjobb. Nekem ez jó tanulópénz volt, nem kell kapcsolat, amíg nem leszek egy kicsit érettebb. Charles is megértette, hogy ne próbálkozzon, mert nincs esélye. Akkor te miért nem tudsz a barátom lenni, Castiel? Miért nem érted meg, hogy nem akarlak jobban megbántani, ha úgy cselekednék, hogy nem gondolok bele a következményekbe? – álltam fel én is odaléptem mellé, a kezére simítva. Csodáltam, hogy nem kapta el azonnal. – Kérlek, Castiel, ne nehezítsd meg ezt egyikünknek se, jó? Ha együtt kell lennünk, úgyis együtt leszünk, de most értsd meg, hogy nem akarok kapcsolatot. Nem lehetek úgy egy kapcsolatban, hogy nem csak a partneremre gondolok, hanem más srácra is.
Castiel mégis elhúzta a kezét és elővette a cigarettáit, hogy rágyújtson. Nem is mondott semmit, csak a veranda körül húzódó alacsony kerítésre támaszkodott és kifelé nézelődött. Fáztam már, minden porcikám vacogott, de nem mozdultam addig, amíg nem kapok tőle valami választ. Láttam rajta, hogy őrlődik, hogy nem akar elengedni, mert tényleg szeret, de pont emiatt volt bűntudatom. Nem csinálhatom ezt tovább vele, és erre ő is rá fog jönni idővel. Csak most még sérti a büszkeségét, hogy egy lány szakított vele. Legalábbis, próbáltam arra gondolni, hogy ez van a háttérben, csak ő sem ismeri be magának.
– De barátként biztosan melletted lehetek? – Nem nézett rám továbbra sem, de már nem tűnt annyira ingerültnek, mint pár perccel korábban.
– Ezt kérdezned sem kell. Fontos vagy és nem akarlak kitörölni az életemből – bólintottam.
Kifújta a füstöt, de addig nem szólt, amíg el nem fogyott a meggyújtott cigije. A csikket eloltotta a cipője talpán, majd elpöckölte, ami nem igazán tetszett, de nem akartam emiatt is vitatkozni vele.
– Majd megbékélek a dologgal akkor – húzta el kicsit a száját. – De előre figyelmeztetlek, ha a srác elkezd trükközni, én is küzdeni fogok érted.
Annyira komolyan csengett a hangja, hogy ezen nem tudtam nem mosolyogni.
– Abban az esetben, ha Charles ismét elkezdene nyomulni, megígérem, hogy te is megkapod az esélyt arra, hogy újra elnyerd a szívem – ígértem meg neki egy aprót bólintva. – Bemegyünk? Kicsit hideg van itt kint.
A kabátja zsebébe nyúlt és az ajtó felé nézett, vacillálva, mit tegyen, de végül csak megrázta a fejét.
– Nem, azt hiszem, nincs kedvem ilyen partikhoz most. Még fel kell dolgoznom, hogy újra szingli vagyok. De ti szórakozzatok jól. – Nem tudtam eldönteni, hogy a mosolya őszinte vagy sem. – Boldog születésnapot, Avery – lépett elém, és hosszan a homlokomra csókolt, úgy tűnt, el sem akar engedni. Majd mégis megtette, aztán pedig sarkon fordult és sietős léptekkel indult meg kifelé.
A szívem abban a pillanatban száz darabra tört, hogy kilépett a kapun, még csak vissza sem nézett. Nem tudtam, hogy vajon tényleg számíthatok-e rá a barátomként, vagy sem, de nem akartam ezen gondolkodni. Tudtam, hogy jó döntést hoztam, és idővel majd ő is belátja ezt.
Visszanyeltem a könnyeimet, majd egy nagy levegőt vettem és visszamentem a házba. Egyszerre voltam megkönnyebbült és végtelen szomorú is, hiszen akárhogy is nézzük, az életemnek egy jelentős szakasza most lezárult. Bármi is lesz a jövőben köztem és Castiel között, abban biztos voltam, hogy a közös emlékeinkre mindig szívesen gondolok majd vissza. Mert ő volt az első fiú az életemben, akit tiszta szívből szerettem.

2020. február 1., szombat

59. Nem a te hibád

Sziasztok!
Hű, hihetetlen, hogy máris az utolsó előtti résznél vagyunk. A nagy monológot azt hiszem, meghagyom jövő hétre, ehhez pedig addig jó olvasást kívánok mindenkinek!♥

Puszi, Raina

Hirtelen senki sem tudott megszólalni, csak bámultunk Castielre, s beletelt jó pár pillanatba, míg felfogtuk, mit is jelent, amit mondott. Majd mindannyian egy gyors pillantást váltottunk, és mindenki arcán ugyanazt láttam: nem volt senki, aki ne örült volna a hírnek, de nem is voltunk teljesen nyugodtan, elvégre fogalmunk sem volt arról, mi van Dawnnal pontosan.
– Jól van? – törtem meg a hirtelen beállt csendet, és egy lépést tettem Castiel felé, hogy rohanhassak, amint megtudom, hol van most. – Megsérült? Ugye minden rendben vele? – néztem rá reménykedve, már-már könyörögve. Jó híreket akartam hallani, tudni, hogy a legjobb barátnőm is megúszta kisebb sérülésekkel, mint én.
Castiel azonban nem rendelkezett annyi információval, hogy válaszolni tudjon minden kérdésemre. A tekintetében láttam, hogy szeretné, ha meg tudna nyugtatni és biztosíthatna afelől, hogy Dawnnak nem esett baja, de mivel fogalma sem volt erről, csak aprót vont a vállain és elkapta rólam a tekintetét.
– Nem tudom, nem mentem utánuk, hogy megkérdezzem – mondta, a fürdőhelyiség kilincsét piszkálta közben. – Éppen kifelé indultam, hogy haza menjek, amikor ők bejöttek a kórházba. Nem álltam meg nézelődni vagy kérdezgetni, csak visszasiettem, hogy szóljak nektek – vonta meg ismét a vállait.
Idegesen túrtam a hajamba, és visszanyeltem a dühömet, miközben emlékeztettem magam, hogy nem Castiel miatt vagyok kibukva és nem rajta kellene levezetnem a bennem tomboló feszültséget. Egy nagyot levegőt vettem és lehunytam a szemeimet, mielőtt kiabálni kezdtem volna vele.
– Kivel volt? Biztos nem láttál semmit? – Anya és Elliot mellém léptek, a bátyám pedig átkarolta a vállamat.
– Két zsaru hozta be, de tényleg nem láttam sokat. Mire odaértem volna hozzájuk, biztosan beengedték volna őket a rendelőkhöz, hogy meg tudják vizsgálni, én pedig oda nem mehetek be – nézett ránk. – De tudott egyedül jönni, nem támogatták őt, szóval gondolom akkor nincs baj.
– Hála az égnek – sóhajtottam fel egészen halkan a megkönnyebbüléstől. Félre ne értse senki, még mindig nem voltam nyugodt, de abból, amit Castiel mondott, már biztosra mehettem, hogy Dawn nem sérült meg túlzottan. Anya felé fordultam. – Felhívod Dawn anyukáját? Biztosan örülnének mindketten, ha láthatnák egymást. Addig megpróbálok kideríteni valamit.
Nem tudtam, hogyan fogom ezt megtenni, de határozott voltam. Ha a rendőrök megtudják, hogy Dawn és én együtt voltunk bezárva azon a helyen, azokkal az emberekkel, akkor talán odaengednek hozzá, hogy beszélhessek vele. Istenem, annyira szerettem volna megölelni és megnyugtatni, hogy most már jó helyen vagyunk, és nem eshet bajunk! Biztosan neki is legalább annyira jól esne, mint nekem.
– Ha vizsgálatra vár, biztosan nem fognak beengedni hozzá – figyelmeztetett anya, majd egy nagyot sóhajtott. – De nem foglak itt tartani, menj csak nyugodtan. Csak ne legyél egyedül. – A szavait ugyan nekem intézte, de közben Elliot felé fordult, aki aprót bólintott.
– Megyek én is – jelentette ki ellentmondást nem tűrően Charles és megindult felénk. Castiel válasza erre csak egy horkantás volt, amit bár mindannyian észrevettünk, de egyikünk sem vett róla tudomást.
Nathaniel ajkát egy hangos, csalódott sóhaj hagyta el, mire rápillantottunk. Láttam rajta, hogy ő is szeretne jönni; Dawn fontos volt neki, és éppen eleget aggódott már miatta a nap folyamán. A két szemével szerette volna látni, hogy a lány, aki iránt gyengéd érzelmeket táplált, jól van, és senki nem bántotta. Már az ágy szélén ült, egyik lábát a papucsába bújtatta, de csak meredt maga elé mozdulatlanul, mielőtt ő is ránk nézett volna.
– Nem mehetek el addig, amíg nem kapom meg a papírjaimat – magyarázta halkan.
A homlokom ráncokba szaladt, ahogy őt figyeltem. Rettenetesen sajnáltam, hogy pont ez tartja vissza őt, de próbáltam pozitívan gondolkodni. A telefonom szerint nem olyan régen múlt dél, ami azt jelenti, hogy lassan meg kell kapnia a papírjait, ha ma tényleg haza akarják őt engedni. A szülei amúgy is úton vannak ide, nincs ami meg tudná őt akadályozni.
– Szerintem most már hamarosan hozzák őket. Ha megkaptad, gyere le mindenképpen. Majd közben üzenetben értesítelek, ha tudunk valamit. Ne aggódj, jó? Most már biztosan nem lehet baj – küldtem felé egy biztató mosolyt, remélve, hogy így magamat is meg tudom nyugtatni egy egészen kicsit.
– Itt maradok addig vele. – Castiel nem is várta meg, hogy bárki is reagáljon, csak beljebb sétált Nathaniel ágyához és levágta magát a mellette lévő székre.
Senki sem tudott hirtelen válaszolni, hiszen mindenki tisztában volt azzal, milyen a két srác kapcsolata. Éppen ezért eléggé meglepett mindannyiunkat, hogy Castiel hajlandó itt maradni és várni vele, de azt hiszem, ha választania kellett volna, hogy Charles vagy Nathaniel társaságában időzzön tovább, akkor a kevésbé rosszat fogja választani. Mondjuk, haza is mehetett volna.
Végül Nathaniel csak egy aprót bólintott, majd mivel egyikünk sem akarta tovább húzni az időt, a kis csoportunk megindult vissza a sürgősségi felé. Anyának közben sikerült elérnie Dawn anyukáját. Még telefonon keresztül is hallottam a nő zokogását és megkönnyebbülését, ami miatt nekem is újra szúrni kezdett az orrom, és nem sok kellett, hogy megint elsírjam magam, de még jól tartottam magam. Anya felajánlotta, hogy elmegy érte, a kocsi úgyis gyorsabb, mint a busz, ezzel magunkra is hagyott minket, hogy elrohanjon, mi pedig nem is álltunk meg addig, amíg le nem értünk a sürgősségire. Még mindig rengetegen vártak kint a váróban a szeretteikre, akikkel nem mehettek a rendelőkhöz, de a nővérpultnál szerencsére nem állt most senki, ezért oda siettünk, hogy információhoz jussunk.
Egy kissé remegtem és tartottam attól, hogy amint megszólalok, el is csuklik majd a hangom, ezért örültem, hogy Elliot a kezébe vette a dolgot, elvégre hármunk közül ő volt a legidősebb. Elmondta a pult mögött ülő hölgynek, hogy kit keresünk, és hogy az illetőt velem együtt rabolták el, ezért szeretnénk megtudni, hogy van. Hozzátette azt is, hogy ha van rá lehetőség, szeretnénk bemenni hozzá, de a nő csak a fejét rázta a kérésre.
– Csak hozzátartozó vagy felnőtt mehet be oda, sajnálom. Valószínűleg már vizsgálják, így beszélni sem tudnának vele, ennél többet pedig nem tudok sajnos. Foglaljanak helyet, kérem, majd szólok, ha van valami hír.
Nem éppen ebben a válaszban reménykedtem, de a józan eszem tudta, hogy úgyis ezt fogják mondani. Dawnnak csak a barátja voltam, így egyértelmű, hogy nem fognak beengedi oda, ez a nő pedig nem tartózkodott benn, hogy tudja, melyik betegnek milyen baja van éppen. Még csak orvos sem volt, ő csak azért felelt, hogy az itt megfordulók adatait felvegye és hátraküldje őket a rendelőkhöz.
Megköszöntük azért, bár sokat tényleg nem segített, és idegesen helyet foglaltunk a váróban, miközben folyamatosan az ajtót figyeltük, mikor jön ki onnan Dawn. Szavakkal nem lehet kifejezni, mennyire feszült voltam, és azt kívántam, bár kicsit gyorsabban menne az idő, hogy minél hamarabb láthassam őt. Közben Elliot kezét szorongattam, és a csizmát figyeltem a lábamon. Próbáltam elterelni a gondolataimat, eltervezni a napom hátralevő részét, amit majd otthon fogok tölteni, de a gondolataim végül folyamatosan visszatértek Dawnhoz és ahhoz a nagyjából fél órához, amit ébren töltöttem azon a helyen. Néha még Matt is eszembe jutott, azon gondolkodtam, vajon most mi lehet vele. Bármennyire is haragudtam rá, azért reméltem, hogy nem esett baja.
– Tessék. – Charles felém nyújtotta a vizet és a szendvicset, amit anya korábban is említett már. – Ha a szendvicset nem is eszed meg, legalább igyál. Az sosem árt meg – mosolyodott el egészen kicsit, amitől nekem is felfelé görbült a szám, de még továbbra sem éreztem magam jókedvűnek.
– Köszönöm – mondtam halkan, és csak annyi időre engedtem el Elliot kezét, hogy ihassak pár kortyot a mentes vízből. – Szerintetek jól van? Nem tudom eldönteni, hogy azért tart ez ilyen sokáig, mert sokan vannak előtte, vagy mert súlyosabb sérülései vannak – sóhajtottam fel halkan, és a szendvics körül lévő szalvétát kezdtem piszkálni.
Egyik fiú sem válaszolt azonnal, de nem is vártam el tőlük. Biztosra nem tudhatták, hiszen nem voltak Dawn mellett, és ők is ugyanannyi információt kaptak csak, mint én. Gondolom, azt sem akarták, hogy elbízzam magam, és azt higgyem, minden rendben, mikor lehet, hogy nincs is így.
– Fogalmam sincs – szólalt meg Elliot halkan. – Ha a két lábán sétált be ide, akkor valószínűleg nem sérült meg annyira, de ki tudja. Ettől függetlenül lehetnek itt-ott mélyebb sebei, amiket, mondjuk, össze kell varrni, vagy esetleg kéztörés, amit nem öt perc begipszelni. De bízzunk a legjobbaknak.
Nagyot nyeltem és próbáltam kiverni a fejemből az Elliot által említetteket, és inkább imádkoztam, hogy minden rendben legyen. Dawn sosem viselte jól a fájdalmat, egy esetleges csonttörés pedig azzal járna. Ráadásul, ismertem őt, tudtam, hogy nehezen heverné ki, ha még gipsz is lenne a kezén. Éppen elég volt szerintem neki is megküzdeni a lelki dolgokkal, mert biztos voltam benne, hogy a történtek rá is rossz hatással lesznek, és nehezen tudja majd feldolgozni. Biztos voltam benne, hogy neki még fogalma sincs arról, amit én Mattől megtudtam, és ki tudja, hogy reagál, ha megtudja majd, az apjának köszönhetően került ilyen helyzetbe.
Egyszerre kaptuk fel a fejünket, amikor meghallottuk anya ismerős hangját. Meglepően hamar ideértek, gondoltam, rendesen rátaposhatott a gázra, vagy csak nem volt forgalom, ami akadályozhatta őket. Igaz, se Dawnék, sem pedig mi nem laktunk olyan messze a kórháztól, hogy sokat kelljen utazni, de még így is döbbenetes volt, hogy ennyi idő alatt megfordultak. Charles automatikusan felállt mellőlem és átadta anyának a helyet, ő pedig le is ült. Dawn anyja ideges volt, a szeme alatt sötét karikák húzódtak és bárki megmondhatta volna, hogy rengeteget sírt az elmúlt órákban. Idegesen rágcsálta az alsó ajkát, egy-két helyen már ki is sebesedett neki, de ez nem tántorította el attól, hogy tovább folytassa szája gyötrését. Még leülni is képtelen volt, tekintete pedig ide-oda járt köztünk és az ajtó között, várva, hogy a lánya is felbukkanjon végre.
– Tudtok valamit? – kérdezte anya, kissé kapkodva a levegőt. Minden bizonnyal idáig futott a parkolóból, amihez nem éppen volt hozzászokva. Szerintem jó ideje nem szánt már időt az edzésre.
– Semmit – ingattam meg a fejem. – Próbáltunk infót szerezni arról, hogy mennyire sérült meg, de így, hogy nem vagyunk rokonai, nem mondtak semmit. De Önt biztosan beengedik hátra, csak szólnia kell – pillantottam Dawn anyjára.
Először habozott, anyára pillantott, majd bocsánatot kért, amit nem egészen értettem, és el is sietett a nővérpulthoz. Még innen is láttam, hogy mennyire remeg, és borzasztóan sajnáltam őt. El sem tudtam képzelni, mennyire kibukott volna, ha még pár órát kellett volna várnia a hírre, miszerint a lányát kihozták arról a helyről. Idegesen tördeltem a kezem, ahogy figyeltem, hogy beengedik őt, majd hátra dőltem, kinyújtva a lábaimat. Egyikünk sem szólt a másikhoz, csak türelmetlenül vártunk. Anya néhány perc múlva javasolta ugyan, hogy menjünk haza, hogy tudjak pihenni, de érthető módon nem akartam mozdulni innen, amíg nem tudom meg, hogy van Dawn. Képes lettem volna ott ülni egész délután, csakhogy beszélhessek vele és mindent megtudjak tőle.
Továbbra sem tudtam eldönteni, mit gondoljak arról, hogy ilyen sokáig odabent van. Az emberek jöttek-mentek, hol könnyebb, hol súlyosabb sérülésekkel, vagy olyan problémákkal, amiket külső szemmel nem lehetett megállapítani, hogy mi lehetett az. Abban bíztam, hogy sok olyan beteget vesznek Dawn elé, akinek sokkal komolyabb problémája van, és ezért nem jött még ki. Lehet, hogy megúszta pár karcolással az egészet, és ezért sem foglalkoznak vele egyelőre. Vagy lehet, elfogyott a papír, vagy a patron a nyomtatóból, és így nem kaphatja meg a leletét még, esetleg a dokinak kellett sürgősen elmennie valahova. Ezekkel a gondolatokkal próbáltam nyugtatni magam, és minden olyan képet kiűztem a fejemből, amelyen Dawn agyon verve, csupa véresen szerepelt.
Nem sokkal később Nathaniel is befutott egyedül, a szülei nélkül, akik inkább haza mentek a fiuk papírjaival, mert nem akartak a kórházban ücsörögni. Kezdtünk kicsit sokan lenni a váróban, már alig volt levegő, de ez nem üldözött el egyikünket sem. Anya, Elliot és Charles maradtak, amíg én is. Ha én nem ragaszkodtam volna ahhoz, hogy maradjunk, már ők is elmentek volna, annak ellenére, hogy legalább annyira szerették volna tudni, mi van Dawnnal, mint én. Nathaniel pedig a lány miatt maradt, és sejtettem, hogy jó darabig nem is akarja majd magára hagyni. A kérdés csak az volt, Dawn mennyire vágyik most a társaságra.
Elliot átadta Nathanielnek a helyet, noha a srácnak tényleg jól volt már, nem látszott rajta, hogy bármije fájna, de lehet, hogy csak jól leplezte. Mindenesetre, jobb volt, hogy ült, nem akartam, hogy összeessen itt, mert szédülni kezdene, vagy nem tudom. Jó, persze, ha ez fennállna, nem hiszem, hogy elengedték volna, de jobb félni, mint megijedni.
– Castiel? – pislogtam Nathanielre, mert hiába néztem körül, őt nem láttam sehol.
Nathaniel csak megvonta a vállait.
– Haza ment, miután megkaptam a papírjaimat. Azt mondta, keres majd, amikor… nyugodtan tudtok beszélni. – A szeme sarkából Charlesra nézett, én pedig egyből sejtettem, miről van szó.
Kicsit meglepett, hogy Castiel beszélt Nathanielnek arról, mi is folyik most köztünk, de ahogy jobban belegondoltam, rájöttem, hogy lehet, nem is volt erre szükség. Dawn tudott arról, hogy Charles és Castiel között őrlődöm, minden bizonnyal ő mesélhetett Nathanielnek erről. Ő pedig okos volt, biztosan levágta, hogy a két srác ezért kerülgeti egymást és néznek egymásra szúrósan időnként. Abban ugyan már nem voltam biztos, hogy a tegnap este eseményeiről tudott-e. Nem hinném, hogy Castiel büszkén mesélné, hogy szakítás előtt vagyunk.
– Majd felhívom, ha hazaértem, hogy megnyugodjon. Ő is biztosan tudni akarja, mi van Dawnnal – sóhajtottam fel, majd felnéztem Charlesra. – Te is haza mehetsz nyugodtan. Nem akarom, hogy a szüleid aggódjanak, merre vagy. Meg biztosan tanulnod is kell.
Charles egy féloldalas mosolyt küldött felém.
– A szüleim tudják mi a helyzet, és valószínűleg egy cseppet sem aggódnak miattam. A tanulás pedig ráér még, nem? Főleg, ha még ma este visszamegyek a kollégiumba.
Nem tudtam arra mit mondani, de egy részem örült, hogy Charles marad, nem akartam én őt egyáltalán elküldeni – Castielt is szívesen láttam volna a történtek ellenére is, de hát, őt már nem tudtam marasztalni. Korábban kellett volna megtennem, de akkor ez eszembe sem jutott, most pedig már késő volt.
– Egy kicsit bűntudatom van. – Nathaniel hangját alig lehetett hallani, mégis, mindannyian felé fordultunk. – Ha kicsit előbb reagálok, lehet, hogy meg tudtam volna akadályozni, hogy elvigyék. Ha kicsit erősebb vagyok, most lehet, nem ülnénk itt.
Összeszorult a torkom a szavait hallva, és egyből a keze felé nyúltam, hogy kicsit megszorítsam azt, és elmondhassam neki, hogy nem tehetett volna semmit, még akkor sem, ha előbb kapcsol. Charlesnak azonban előbb sikerült megszólalnia.
– Én is így érzem magam – vallotta be halkan, mire a homlokomat ráncolva fordítottam felé a fejem. Mégis miről beszél? – Ha nem engedtem volna, hogy Avery akkor kimenjen, biztosan nem viszik el.
Hitetlenül pillantottam hol az egyik srácra, hol a másikra, mintha csak valami tenisz mérkőzést néztem volna éppen. Egyszerűen nem akartam elhinni, mégis hogy fordulhatott meg a fejükben ilyen?
– Az eszem megáll – fújtattam egyet frusztráltan, és Nathaniel felé fordultam. – Nem a te hibád, oké? Mégis honnan tudhattad volna, hogy ez lesz, hm? Az ilyenre nem lehet felkészülni, Nath… – ráztam meg a fejem, és közben igyekeztem nem megemelni a hangomat. Nem akartam magunkra vonni a figyelmet. – Különben is, ha Mattet észre is veszed, ki tudja, hányan mentek volna oda és vetik magukat rád. Lehetsz akármilyen erős, de egyedül nem tudtad volna megvédeni Dawnt, és biztos vagyok benne, hogy ezzel ő is tisztában van – simítottam finoman a kézfejére, majd Charlesra néztem. – Neked pedig eszedbe se jusson magadat okolni, megértetted? Próbáltál megállítani, de nem tudtál. Egyszerűen… nem tudtad volna megakadályozni, hogy Castiel után menjek, Charles, úgyhogy nagyon szép kérlek, ne marcangold magad, jó?
A két srác, mintha csak egymás tükörképei lettek volna, a földet bámultak, mereven, és egy szót sem szóltak, szerintem nem is tudtak volna mit mondani a kis monológom után. Azt viszont láttam rajtuk, hogy nem sikerült őket meggyőznöm, és még mindig úgy gondolták, hogy ők a hibásak, amiért ezt megtörtént. Segélykérően Elliotra pillantottam, aki néhány másodpercig állta a tekintetem, majd egy apró sóhaj szaladt ki a száján.
– Averynek igaza van, fiúk. Sok mindent nem tehettetek volna. Nem kizárt, hogy fegyver is volt a támadóknál, és ha akadékoskodtok, sokkal komolyabb baj történt volna. Nyugodjatok meg, és inkább örüljetek, hogy mindenki jól van.
Nem mondtuk ki, de tudtam, hogy mindannyian ugyanarra gondoltunk: nem lehettünk teljesen biztosak abban, hogy mindenki jól volt, hiszen Dawn hogyléte még mindig egy hatalmas kérdőjel volt mindenki számára.
– Én akkor is azt mondom, hogy itt az volt a baj, hogy nem volt veletek egy-két felnőtt, aki vigyázott volna rátok. Ha valaki rajtatok tartotta volna a szemeit, akkor ez nincs. Egyáltalán mit kerestetek odakint Dawnnal? Charles azt mondta, a hely melletti sikátorban találtak meg. – Anya felvont szemöldökkel nézte Nathanielt, aki teljesen elvörösödött a kérdés miatt.
Bár komoly volt a helyzet, nem bírtam ki, halkan felkuncogtam a fiú arckifejezését látva, és ahogy a bátyámra és Charlesra néztem, az ő arcukon is megjelent egy kisebb mosoly.
– Ne kínozd, anya! – szóltam rá, most már figyeltem az arckifejezésemre és arra, hogy ne nevessem el magam. – Különben is azt mondtad, hogy elengeded a dolgot.
– Ami azt illeti, volt jelen felnőtt. Erről gondoskodtam, amikor kifizettem a helyet, csak nagyon a háttérben húzódott meg – mondta Charles teljesen nyugodtan. – Nem vagyok bolond, én is rosszul jártam volna, ha nem szólok valakinek és nem akartam bajba kerülni. De ilyen esetben ő sem tudott volna sokat csinálni. Ha ezek az emberek el akarták rabolni őket, akkor megtették volna mindenképpen. Csak lehet, vártak volna egy olyan alkalomra, amikor Dawn tényleg egyedül van.
Anya ezt hallva egy kicsit megnyugodott és nem is mondott semmit. Nem voltam benne biztos, hogy Charles igazat mond, vagy csak azt akarta, hogy anya leakadjon a témáról, de ez nem is számított. Akárhogy is volt, anya már tűnt idegesnek emiatt, és ez volt a lényeg. Egy hálás mosolyt küldtem Charles felé, mire ő csak rám kacsintott. Majd folytatódott a végeláthatatlan várakozás, ami alatt a szendvics is elfogyott, pedig váltig állítottam, hogy egy cseppet sem vagyok éhes.
Úgy egy órán belül tovább váltották a váróban és a rendelőknél az emberek egymást, majd végre az a személy is kilépett, akire mindannyian vártunk. Mivel folyamatosan a nehéz ajtót figyeltem, amely mögé még besurranni is lehetetlen volt, én vettem észre először Dawnt. Nem fogtam magam vissza egy kicsit sem, kissé felvisítva pattantam fel, a frászt hozva ezzel mindenkire, aki a közelemben állt, majd felpattantam és egyenesen a legjobb barátnőmhöz rohantam. Abban a pillanatban kitárta a karját ő is, ahogy meglátott, én pedig szorosan megöleltem őt, a vállára hajtva a fejem és elsírtam magam. Ahogy megrázkódott a teste az ölelésemben, tudtam, hogy nála is eltört a mécses; kíváncsi voltam, vajon hányan néznek ránk furán emiatt, de végül is, mit számított? Végre láthattam a legjobb barátnőmet.
– Jól vagy? – kérdeztem felszipogva, és kicsit eltoltam magamtól, hogy alaposan szemügyre vehessem.
A tegnap esti ruha volt még rajta, amely itt-ott szakadt volt, a haja, akárcsak egy szénakazal, és a sminkje is elfolyt, és mintha fáradtnak tűnt volna. Egy kicsit talán még most is rémült volt, de tudtam, hogy egy darabig még így is fog érezni. Azonban súlyos sérüléseket hál’ isten, nem láttam rajta. A szája kissé fel volt repedve, és a csuklóját, bokáját neki is elrendezte a kötél, de ezen kívül nem vettem észre semmit, ami hatalmas megkönnyebbüléssel töltött el.
– Lelkileg vagy fizikailag? – mosolyodott el haloványan, kézfejét végighúzva a szemein, hogy letörölje a könnyeket. – Egy-két helyen fáj, főleg a fejem, de már kaptam fájdalomcsillapítót, hamarosan talán használni is fog. Ezen kívül pedig borzasztóan fáradt vagyok, rengeteget kellett várni.
Megértően bólogattam párat, majd újra megöleltem őt, amit szorosan viszonzott is.
– Annyira örülök, hogy nem esett bajod – súgtam halkan, hogy csak ő hallja.
– Én is örülök, hogy újra látlak. Amikor Matt elvitt, azt hittem, hogy… – Elcsuklott a hangja, és én is nagyot nyeltem. Nem volt szükség arra, hogy befejezze, pontosan tudtam, hogy mire gondol.
– De szerencsére nem történt baj – mosolyogtam. – A többit elmesélem, ha kipihentük magunkat.
– És ha ittunk egy jó forró teát. Vagy forró csokit. Vagy forralt bort… – sorolta, a szeme sarkából az anyukájára pillantva, mire mindannyian felnevettünk.
Addigra már mindenki ott volt mellettem, így elléptem Dawntól, nem akartam őt kisajátítani. Egyszerűen csak örültem, hogy újra láttam őt, de megadtam mindenki számára a lehetőséget, hogy kérdezzenek tőle. Nathaniel lépett mellé először, miután én elhátráltam, és mosolyogva figyeltem őket. Egy kicsit ugyan még mindig nehezteltem rájuk, amiért nem avattak be abba, hogy együtt vannak, de örültem, hogy boldogok. Fura ez tőlem, de azt hiszem, Dawn nem is találhatott volna maga mellé ennél jobb srácot.
Míg Dawn és Nathaniel ölelkeztek, egy gyors pillantást vetettem Charlesra, és kicsit meglepődtem, mikor találkozott a tekintetünk. Az övéből ugyan nem tudtam semmit kiolvasni, az arca is teljesen kifejezéstelen volt, de voltak sejtéseim arról, mi járhat a fejében. Lehajtottam a fejem és inkább a családom mellé álltam, és vártam, hogy indulhassunk. Most, hogy minden rendben volt, és senkinek nem kellett bent maradnia, minél hamarabb ki akartam érni a helyről.
– Mit szólnátok hozzá, ha a hétvégét már nálunk töltenétek? – dobta fel anya az ötletet, amikor már kifelé tartottunk és Dawn anyukájára nézett. – Ki tudja, Dawn és Avery meddig akarnak majd beszélgetni. Maradjatok csak nyugodtan, elfértek.
– Ó, ez nagyon kedves. Anya, nem gond, ugye? – Dawn könyörögve fordult szülője felé. – Amúgy is olyan régen láttam Avery-t, maradjunk ott egy kicsit, kérlek!
Láttam rajta, hogy habozik, és nem szívesen egyezik bele, de a lánya kiskutya szemeinek valószínűleg ő sem tud ellenállni, és ez meg is bizonyosodott pár pillanattal később.
– Ha biztosan nem zavarunk, akkor nagyon szívesen – bólintott rá.
– Ugyan, ha zavarnátok, nem ajánlottam volna fel – mosolyodott el anya, és kinyitotta a kocsi ajtaját. – A lányoknak is biztosan jót tenne, ha nem kellene egyedül lenniük.
Ezzel egyikünk sem tudott vitatkozni, tényleg nem szívesen lettem volna most távol Dawntól, tudni akartam, mi történt vele azután, hogy Matt engem elhozott onnan. Szerencsére az anyukája sem ellenkezett sokáig, beszáll az anyósülésre, míg mi elköszöntünk a fiúktól. Charles nagylelkűen felajánlotta Nathanielnek, hogy haza dobja, ha már a szülei csak úgy itt hagyták. Figyeltük, ahogy beszállnak, majd mosolyogva intettem Charlesnak, mielőtt beültem volna Dawn mellé hátra, majd Elliot is beszállt. Útközben csak pár szót váltottunk mindannyian, anya az útra koncentrált, mi pedig nem mertünk nagyon belemélyedni a beszélgetésbe egyelőre. Kellett egy kis idő, míg összeszedtük minden gondolatunkat, na, meg persze némi erő is kellett ahhoz, hogy ne sírjuk el magukat abban a pillanatban, hogy hangosan elmeséljük, mi mindent kellett átélnünk abban a néhány órában.
Mikor megérkeztünk a házhoz, előre siettem anyával, és megkértem, hogy mesélje el Dawn anyukájának Matt sztoriját, de figyeljen arra, hogy fogalmaz. Így is biztosan ki fog akadni, ha nem tudja, mivel is foglalkozott a férje, de biztos vagyok benne, hogy egy kicsit számított, hogyan is adják ezt a tudtára. Anya nagyon gyakran nyers szokott lenni, ezért szinte könyörögtem neki, hogy csak most az egyszer próbáljon együtt érző lenni, gondoljon bele kicsit, milyen lehet most Dawn anyukájának.
Jól esett belépni a házba, és ismét hálát adtam istennek, hogy élek, és volt lehetőségem hazajönni. A nap folyamán ezt számtalanszor megtettem már, de úgy éreztem, nem teszek rosszat azzal, ha még egyszer-kétszer elmondom ezt magamban.
– Forró csokit vagy teát innátok szívesebben? – Dawn és én már megindultunk a szobám felé, amikor anya megállított minket. Ez nem is volt kérdés.
– Forró csokit – vágtuk rá egyszerre, majd egymásra mosolyogtunk. – Anya, csinálsz olyan csokis sütit, mint régebben?
Volt egy időszak, amikor anya nagyon próbálkozott a sütéssel, és bár annyira nem ment neki, a csokis sütije isteni volt. Sajnos, jó pár éve nem csinált már, mindig talált valami kifogást, miért nem tud nekiállni, de tudtam, hogy megtartotta a receptet; büszke volt, hogy végre valami finomra sikerült neki, és biztosan olyan helyen tárolta a receptet, amiről csak ő tudta, hogy hol van. Talán egy kicsit tartott attól, hogy én vagy Elliot megpróbálkozunk vele, és sokkal jobban meg tudjuk sütni, mint ő. Hiába forgattunk fel minden lehetséges helyet, sehol sem találtuk meg a papírt.
– Persze. Átöltözök és neki is állok. – Kicsit meglepődtem, hogy ennyire hamar beleegyezett, de hát, azt hiszem, ez különleges alkalom volt. Nem akart nemet mondani nekem, amit persze nem akartam kihasználni, de tényleg veszettül kívántam azt a sütit.
– Elugrom vanília fagyiért és tejszínhabért. Azokkal biztosan finomabb lesz – ajánlotta fel Elliot, még az ajtónál állva. Megállítani sem lehetett volna valószínűleg, mire kettőt pislogtam, már újra rajta volt a cipő, amit körülbelül két perce vett csak le magáról.
– Köszönöm – mosolyodtam el hálásan, majd levágtattam azon a két lépcsőfokon, amire már felléptem, és szorosan megöleltem mindkettőjüket. – Nagyon szeretlek titeket!
– Oh, Avery – fonta körém a karjait anya, és jól magához húzott. A hangján hallottam, hogy közel áll a síráshoz. – Mi is nagyon szeretünk téged!
A szemem sarkából láttam, hogy Dawn is odasiet az anyukájához, hogy ölelkezve váltsanak pár szót. Mindannyiunk számára hosszú volt ez a pár óra, és jól estek ezek az ölelések. Lassan kibontakoztam Elliot és anya karjaiból is, majd megvártam, míg Dawn is ugyanezt teszi, és felmentünk a szobámba. Most tartózkodtam itt először, mióta két héttel ezelőtt összepakoltam és beköltöztem a kollégiumba. Nem tudom, mire számítottam igazából, tudtam, hogy anya és a bátyám nem fogják széttúrni, de azért jól esett látni, hogy semmi sem változott azóta, hogy kitettem innen a lábamat. A bőröndöm varázslatos módon már itt volt, valószínűleg Charles hozhatta el őket reggel, vagy valamikor azután, hogy megtudták, elraboltak. Ki tudja, hogy volt, de örültem, hogy itt vannak, és nem kell még emiatt is telefonálgatnom.
Dawnnal leültünk az ágyamra, de utána sem szólaltunk meg sokáig, csak bámultunk magunk elé, én a takarót piszkáltam, és néha egy nagyot sóhajtottam, ezzel törve csak meg a csendet néhány rövid pillanat erejéig.
– Tudod – szólalt meg lassan Dawn –, nem gondoltam volna, hogy sikerülni fog kijutnom onnan élve. Vagy hogyha sikerült is volna, nagyon féltem, hogy téged nem fognak időben megtalálni.
Hátradőltem, a hátamat a falnak vetve és kicsit elhúztam a számat.
– Én is ettől tartottam. Amikor Matt elvitt onnan, szentül meg voltam győződve arról, hogy percek vannak csak hátra az életemből – mondtam halkan. – Ráadásul aggódtam is, hogy veled mi lesz. Nem bántottak, ugye? – fordultam felé teljesen.
Még egyszer alaposan megnéztem az arcát, de szerencsére nem láttam rajta monoklit, vagy bármit arra utaló jelet, hogy megverték volna. Talán csak a száján, de nem tudhattam biztosra, hogy azt mikor és hogyan szerezhette.
– Nem, szerencsére – rázta meg hevesen a fejét. – Mármint, egyszer megütöttek, amikor nem akartam csendben maradni, de egyébként úgy tettek, mintha ott sem lennék. Mielőtt a főnökük visszaért volna, megérkeztek a rendőrök. Senki nem akart balhét, és úgy láttam, mintha féltek is volna, szóval nem ellenkeztek, ki tudtak hozni anélkül, hogy elsütötték volna a fegyvert. Nem tudom, szerintem rosszul lettem volna, ha ott elkezdenek mellettem lövöldözni, és túl sem tudnám rajta tenni magam egykönnyen. Nem mintha ezen túl lehetne – sóhajtott fel. – El sem hiszem, hogy Matt is ott volt. Hogy csatlakozhatott ilyen emberekhez, én nem is értem…
Az ajkamba haraptam.
– Nem volt más választása.
És ezzel el is meséltem Dawnnak mindent, amit a fiútól hallottam az erdőben. Össze-vissza ugráltam a sztoriban, túl sok volt, hogy szó szerint és időrendben meg tudjak mindent jegyezni, de Dawn értette a lényeget, és látszólag őt is lesokkolta, mint engem. Talán még jobban, és először el sem akarta hinni, hogy az apjának köze volt valamilyen szinten az elrablásához. Sosem mondta el neki, vagy az anyukájának, hogy mivel foglalkozik pontosan, de sosem sejtették, hogy ilyeneket csinálna.
– Így már értem, miért volt olyan keveset otthon, és miért jött haza gyakran összeverve. Ha éppen nem így volt, a kézfején repedt fel a bőr, mintha valakinek nagyon erősen behúzott volna párszor. Nem említette, mi történt, és ellenkezett, amikor anya mondta neki, hogy menjen el vele orvoshoz, vagy jelentse fel azt, aki zaklatja, de mindig lelegyintette és bezárkózott a dolgozószobájába. – Néhány pillanatra lehunyta a szemeit és a vállamra döntötte a fejét. – Ez annyira hihetetlen. Nem akarom elhinni, hogy hagyta, hogy én is bele legyek rángatva az ügybe. Ráadásul te is… – nézett rám nagy szemekkel. – Annyira sajnálom, Avery, hogy miattam te kerültél bajba.
– Nem miattad kerültem bajba, Dawn – karoltam át a vállát. – Sőt, apádat sem hibáztatom, ha ez megnyugtat. Persze, nem jó, hogy ezzel foglalkozik, de szerintem nem tudta, hogy eddig el fognak menni ezek az emberek. Egyedül őket hibáztatom. Na, meg Mattet, amiért nem figyelmeztetett, hanem még bele is ment a piszkos játékaikba és veszélyeztetett minket – vontam meg a vállait.
Dawn nem szólt semmit, de időközben eldőltünk az ágyon is csak a plafont bámultunk, a lentről felszűrődő hangokat hallgatva. Már valamennyire érezni is lehetett a csokis süti illatát, amitől éhes lettem, a korábban megevett szendvics ellenére is. Mégsem akartam mást enni, egyedül a sütire vágytam. Egy kis boldogsághormonra, ha már máshogy nem kaphattam meg.
– Mit kerestetek odakint Nathaniellel? – tettem fel a kérdést, ami igazából eléggé érdekelt. – Amikor anya rákérdezett nála, nagyon elpirult. Úristen, pont, mint te! – ültem fel egyből, amikor megláttam az arckifejezését, és nem tudtam megállni, egy szélesebb mosoly jelent meg ajkaim.
Dawn zavarában csak eltakarta az arcát a kezeivel. Nem akartam erőltetni a dolgot, azért nem kezdtem el faggatni, tudtam, hogy ha akarja, akkor úgyis el fogja mondani. Igaz, mindent tudtunk egymásról, és nem volt olyan dolog, amit ne meséltünk volna el a másiknak szinte azonnal, de nem haragudtam volna meg, ha ez a kettejük titka marad. Castielnek és nekem is voltak olyan pillanataink, amiket nem adtunk tovább másnak, bár nem kételkedtem abban, hogy Dawnnak és Nathanielnek is volt más. Mégsem akartam ezeket kiszedni belőle, hiszen tudtam, mennyit jelentenek ezek az apró dolgok, amit rajtuk kívül senki más nem tudott. De Dawn végül mégis elmesélte.
– Igazából semmi olyan nem történt, de tényleg – ejtette vissza maga mellé a kezeit, de még mindig annyira zavarban volt, hogy kerülte a tekintetemet. – Sok volt neki annyi ember, meg a hangos zene, és kimentünk egy picit levegőzni. Csak beszélgettünk egy kicsit, mindenféléről. Hihetetlen egyébként, mert azokkal a srácokkal, akikről úgy gondoltam, hogy tényleg mindenben passzolunk egymáshoz, sosem tudtam így beszélgetni. Hamar elfogyott a téma és a találkozó hátralévő részében csak egymás száján lógtunk. De Nathaniellel annyira más…
– Pont azért más, mert ti is különböztök – mosolyodtam el halványan, amit Dawn is viszonzott, rám pillantva.
– Igen, igazad lehet – mondta bólogatva és ő is felült. – Szóval mellette nem gondolok arra, hogy mennyire meg akarom csókolni, és nem is sürgetem, hogy bújjunk össze. Szeretem, amikor csak vagyunk. Viszont tegnap este mindketten ittunk egy keveset, és beszélgetés közben valahogy elcsattant egy csók – vont vállat, mintha nem is lenne annyira nagy dolog, de láttam az arcán, hogy nagyon is. – Elsőre nem is különbözött azoktól, amiket szoktunk váltani. Tudod, tényleg nem kapkodunk, lassan haladunk. Csak pici puszik voltak, meg egy-egy hosszabb csók, de a tegnap esti… szenvedélyes és tüzes volt. Imádtam – harapta be az ajkát, majd mosolyogva odakúszott hozzám és megölelt. – Avery, én sosem éreztem még ezt egyik srác közelében sem. És tudod, mi az, ami megijeszt még?
Lassan köré fontam a karjaimat, majd a fejemet elemeltem tőle annyira, hogy rá tudjak nézni. – Micsoda? – kérdeztem kíváncsian.
Dawn arcáról lehervadt a mosoly és azt láttam rajta, hogy tényleg aggasztja valami.
– Félek, hogy el fogom rontani és nem lesz ebből a kapcsolatból semmi – vallotta be halkan. Ha tartózkodott volna még valaki rajtunk kívül a szobában, ő már talán nem is hallotta volna a hangját. – Sosem tartottam ilyentől, mert tudtam, hogy úgyis jön majd más. De Nathaniel valamiért különleges, és félek, hogyha elrontom és szakítunk, sosem fogok olyan srácot találni, akivel ennyire jól érzem magam.
Meglepett, amit hallottam tőle. Jól ismertem őt, és tisztában voltam eddig minden kapcsolatával, az érzéseivel, de nem emlékszem, hogy bármikor is tartott volna olyantól, hogy elront valamit. Egyszerűen… ez sosem érdekelte őt, pontosan azért, mert rengeteg fiú volt, akivel utána összejöhetett még, ha valakivel éppen nem működött volna. De Nathaniel ezek szerint tényleg más volt, aminek örültem, mert Dawnnak sosem volt még rendes kapcsolata, és tudtam, hogy Nathaniel vigyázott volna rá és boldoggá is fogja tenni őt.
– Szerintem feleslegesen parázol emiatt, Dawn. Nathaniel szeret veled lenni, és hidd el, ha valaki ennyire aggódik miattad, mint ahogy ő tette egészen addig, amíg meg nem látott, biztos lehetsz benne, hogy nem fog csak úgy elhagyni – mosolyogtam rá biztatóan, tényleg így is gondoltam. – Ráadásul Nathanielnek régóta bejössz már, láttam, hogy nézett rád már év elején is. Pedig akkor mindenki arról pletykált, hány pasival voltál már együtt, és nézd meg, ez mégsem riasztotta el attól, hogy megpróbálja veled. Arról nem is beszélve, hogy szerintem ő is látja, hogy jó hatással vagytok egymásra. Ő végre nem görcsöl annyira, mer egy picit ellazulni és nemet mondani. Te pedig nézd meg, alig akartam elhinni a ruhádat. Sokkal visszafogottabban, öltözködsz, és szerintem ez jobban is áll neked. Egész este talán két pohárral, ha elfogyasztottál, és nem lehajtottad, lassan ittad, ami sosem volt szokásod.
– És még együtt is tanulunk – tette hozzá elmosolyodva, mire felnevettem.
– Látod, erről beszélek! – bólogattam sűrűn. – Ne aggódj, jó? Nathaniel biztosan nem fog elhagyni.
Lassan felálltam közben és a szekrényemhez sétáltam. Kivettem belőle egy melegítő nadrágot és egy kényelmes pulcsit, amit odaadtam Dawnnak, hogy átöltözhessen, ne a tegnap esti ruhájában legyen. Hiába van bekapcsolva a fűtés, attól még fázhat egy kicsit, na, meg gondolom, nem is akart a nap hátralevő részében koszos és szakadt koktélruhában lenni.
– Köszönöm. Úgy hiányzott, hogy így beszélgessünk. Üres nélküled a suli, és rossz, hogy nem vagy ott állandóan a közelünkben – sóhajtott fel, majd felállt, hogy átöltözzön. – Ó, igen. Akartam is kérdezni amúgy. Mi a helyzet Charlesszal? Többet láttalak vele, mint Castiellel.
Elhúztam a számat; tudtam, hogy nem fogom megúszni a témát, de egy kicsit azért reménykedtem, hogy később kerül majd szóba. Visszahuppantam az ágyra és egy pillanatra gondolkodóba estem, majd felsóhajtottam.
– Nincs semmi vele. Igazából, Castiellel sem. – Azt sem tudtam, egyáltalán hogyan mondjam el neki. – Mármint, nem is tudom. Elbizonytalanodtam. Az együtt töltött idő Charlesszal fantasztikus volt, tudod? Magamnak sem akartam bevallani, de szeretek a közelében lenni, hiába próbálom magam visszafogni magam Castiel miatt. Nem mondom, hogy ő nem kell, mert ó, hidd el, nagyon-nagyon szeretem. De Charlest is, és nem csak úgy, mint egy barátot. – Egy kisebb szünetet tartottam. – Úgy döntöttem, hogy szakítok Castiellel, mert nem fair vele szemben, hogy valaki más figyelmére is éhezem, és arról fantáziálok, milyen volt vele csókolózni. Olyan barátnőt érdemel, aki csak őt akarja, én pedig úgy érzem, nem tudom már ezt megadni neki. – Emiatt pedig szörnyen is éreztem magam. – De pont emiatt nem akarok összejönni sem Charlesszal, mert… mert nem. Nem menne, és tudom, hogy nem tudnám Castielt sem kiverni a fejemből, ez pedig vele szemben nem lenne igazságos. A barátjuk akarok csak lenni, azt hiszem, Charles meg is értette. Castiel viszont… vele még beszélnem kell – pillantottam Dawnra, aki át is öltözött, míg beszéltem és visszaült mellém.
Csak nézett rám, az arcomat tanulmányozva, mielőtt egy aprót bólintott volna.
– Szerintem ez egy érett döntés volt a részedről – mosolyodott el egészen kicsit. – Nem mondom, hogy Castiel is meg fogja érteni, mert biztos, hogy nem fogja ezt egykönnyen elfogadni. De be fogja látni, hogy neked és nekik is ez lesz a legjobb. Így nem sérül meg senki.
– Gondolod? – Még mindig nem voltam egy cseppet sem biztos abban, hogy tényleg ez volt a legjobb döntés, amit hozhattam, és megerősítésre volt szükségem.
Dawn mosolyogva bólintott egyet.
– Igen. Elég időt voltál pasikkal, annak ellenére, hogy még csak most töltöd a tizenhetet. Szünetelj egy kicsit, légy szingli. Eszedbe ne jusson egyéjszakás kalandokat keresni, csak legyél egyedül. Jót fog tenni. Ha valamelyikükkel együtt kell lenned, akkor hozzá úgyis vissza fogsz találni – szorított rá finoman a kezemre.
A szavai elgondolkodtattak. Dawnnak igaza volt, tényleg sokat pasiztam, annyit, amennyi az én koromban nem lenne egészséges. Túl hamar fel akartam nőni, utánozni az idősebbeket, mert azt hittem, csak így tudok igazán érvényesülni. De ha most abbahagynám ezt, lenne másra is időm. Koncentrálhatnék a tanulásra, amit amúgy eléggé elhanyagoltam, már pedig az új iskolában tényleg teljesítenem kellett. A barátaimmal is többet foglalkozhatnék, és találhatnék magamnak hobbit – mert lássuk be, a bulizás és piálás nem volt az. Ha nem akarok egyetemista koromra teljesen kiégni, vissza kell vennem a tempóból. És ó, egek, éreztem, hogy képes vagyok rá!
– Kész a süti!
Anya hangjára felkaptuk a fejünket, majd sietve elindultunk lefelé. Én még mindig agyaltam, de igazából nem is volt rá szükség, hamar rájöttem, mit is akarok, ami megmosolyogtatott.
Itt volt az idő a változásra.