2014. november 28., péntek

30. Beszélhetnénk?

Csóközön!♥

Rettenetesen sajnálom, hogy ennyit késett a fejezet (My God, pár nap híján egy hónapot oO), de sajnos nem volt lehetőségem írni. Most viszont meghoztam a 30.(!!) részt. El sem hiszem, hogy már itt tartunk. *-* Ó, és még hol a vége. :p

Köszönöm szépen a visszajelzéseket, a pipákat, a 29100+ oldalmegtekintést, és hogy ilyen rövid idő alatt több, mint 50-en csatlakoztatok már a csoporthoz!*-* Hihetetlen számok ezek, eszméletlenül hálás vagyok Nektek, és örülök, hogy elnyerte a történet a tetszéseteket! ^^ 
Továbbra is várom a véleményeteket (mert bizony, nekem számít, mit gondoltok)!:)

Jó olvasást kívánok mindenkinek!^^

Puszi,
Raina

30. Beszélhetnénk?
– Ne! – sikkantottam fel már tucatjára jókedvűen, miközben a lábaimmal próbáltam lelökni magamról a gonoszul vigyorgó Castielt.
Vasárnap este volt, én pedig már órák óta barátom házában dekkolok. Castielnek sikerült valahogy megfáznia, s kedve sem volt kikelni az ágyából, ezért – miután megtanultam délelőtt –, átfutottam hozzá, hogy összeüssek egy gyors ebédet neki, s hogy a kutyáját is megsétáltassam, ami megalázóbb nem is lehetett volna. Démon hatalmas, szörnyen erős és játékos, én pedig alig bírtam vele. Egyszer sikerült elrántania, és még a harisnyámat is kiszakította. Amikor mindezt elmeséltem Castielnek, ő csak nevetett, majd, mint valami kisgyerek, nekiállt Démonnal játszani. Füstölgő fejjel sétáltam át a konyhába, hogy megcsináljam a levest – előtte persze bevásároltam, mert kételkedtem benne, hogy Castielnél találok bármi használhatót. Iszonyatosan élveztem azt a pár órát, amelyet azzal töltöttem, hogy körülugráltam a vöröst, s bár ő nem említette, az arckifejezéséből azért lejött, hogy hozzá tudna szokni ehhez.
Az étel végül borzalmasan sósra sikerült, lehetetlenség volt megenni. Miután megbeszéltük, hogy soha többé nem főzök se neki, se senki másnak, kínait rendeltünk, amelyet a szobájában fogyasztottunk el a padlón ülve, egy vékonyabb takarót terítve magunk köré, miközben hülyeségekről beszélgettünk. Utána befeküdtünk az ágyába, s ostoba filmeket néztünk, amelyekre őszintén, egyáltalán nem emlékszem. A filmezés hosszas csókcsatába fulladt, Castiel teljesen szétszedte a copfomat, de mielőtt valami komolyabb is történhetett volna, leállítottuk magunkat. Nem volt egyszerű, de hatalmas önuralomra vall, hogy nem téptük le egymásról a ruhát.
Fél órával ezelőtt kapcsoltuk ki a tévét, Castiel pedig azóta folyamatosan gitározik, más előadók számaival kezdte, majd áttért a saját dalaikra, amelyek közül nem sokat hallottam még, gyanítom a többségét mostanában írhatták Lysanderrel. Egy idő után azonban rettenetesen meguntam, hogy a gitárjának nagyobb figyelmet szentel, mint nekem, s mikor kiment megetetni Démont, elcsórtam a pengetőjét, s a nadrágom farzsebébe csúsztattam. Amikor rájött, mit tettem, egyből rám vetette magát, s csiklandozni kezdett – pontosan tudta, hogy nálam csikisebb ember kevés van a Földön. A könnyeim kicsordultak a nevetéstől, s már alig kaptam levegőt, azonban hiába csapkodtam és rugdostam, ő meg sem moccant, hosszú ujjaival továbbra is a hasamon dolgozott, közben pedig vigyorogva nézett le rám.
– Abbahagyom, ha visszaadod! – Hangja a szokásosnál is rekedtebb és mélyebb volt, s szinte minden egyes szó után szipogott egyet. Elképesztően aranyos és egyben szexi is volt, s nem csak az, ahogyan megszólalt, hanem az is, ahogy kinézett. Vörös tincsei kócosan lógtam az arcába, szürke szemei betegen, de jókedvűen csillogtak, az orra pedig enyhén piros volt a folytonos orrfújástól.
– Tőlem ugyan nem kapod meg! – mosolyogtam fel rá ördögien. – Ha kell, keresd meg!
Szemei egy pillanatra elkerekedtek, s a csikizést is abbahagyta.
– Avery, ugye tudod, hogy erősebb vagyok, mint te?
Abbahagytam a kuncogást, s komoly arcát kezdtem fürkészni.
– Úgysem mered! – Szinte a mondat végére sem értem, Castiel már a derekam köré fonta izmos karjait, s a vállára dobott. Visítozva csapkodtam a hátát, de ő csak nevetett. – Odaadom! Odaadom, de tegyél le! Úristen, le fogsz ejteni! Castiel!
Kacagva nyúlt bele a farzsebembe, hogy visszavegye az elcsent pengetőt, majd óvatosan visszatett az ágyra. Diadalittas mosolyra húzta az ajkait, s úgy nézett le rám. Még a kis tárgyat is megforgatta az ujjai között, csakhogy a tudtomra adja: ezúttal ő győzött. Duzzogva fontam magam előtt össze a karjaimat.
– Honnét tudtad, hogy a zsebembe raktam?
Lehajolt hozzám, tenyerét a mögöttem lévő falnak támasztotta. Még mindig vigyorgott, s bár imádtam a mosolyát, abban a pillanatban szívesen letöröltem volna onnét egy hatalmas pofonnal.
– Ugyan, bébi, ismerlek, mint a rossz pénzt! – Tekintete az arcomról a dekoltázsomra siklott. – Bár most boldogabb lennék, ha onnét kellett volna kihalásznom.
Egyre jobban égett a tenyerem, nem sok kellett, hogy arcon csapjam Castielt. De mivel az nekem is fájt volna, inkább a kispárnáját fogtam meg, s erősen hozzávágtam. Persze, mit is vártam? Ő csak kacagott, s a szobája másik végébe hajította a párnát, majd egy hirtelen mozdulattal lenyomott az ágyra, kezeimet a fejem fölé szorítva. Még ruhán keresztül is éreztem a testéből áradó melegséget, amely jóleső bizsergést váltott ki belőlem. Annyira közel volt hozzám, hogy az ajkaimon éreztem a leheletét, az orrom pedig pillanatok alatt eltelítődött fűszeres tusfürdőjének illatával, amely még két óra elteltével is elég intenzív volt. Pihegve néztem fel rá, ő pedig lágy tekintettel vizslatta az arcom.
A hangulat érezhetően megváltozott, az előbbi játékosságnak nyoma veszett, a levegő megtelt visszafojtott érzésekkel, olyanokkal, amelyek hosszú ideje lappanganak már bennünk, de még csak most kezdtek a felszínre törni. Vágyakozva figyeltem ajkait, majd megemeltem a fejem, hogy megcsókolhassam. A kezeimet továbbra is az ágyhoz nyomta, így bármennyire is szerettem volna, nem tudtam beletúrni a hajába. Közelebb simult hozzám, megszüntetve a köztünk lévő pár milliméteres távolságot. Éhesen falta az ajkaimat, én pedig majd’ beleőrültem, hogy nem használhattam a karjaimat.
Fogalmam sincs, meddig mehetett ez így, az idő mintha teljesen megállt volna. Végül, sok mozgolódás árán ugyan, de sikerült kiszabadítanom a kezeimet, s átkulcsoltam Castiel nyakát. A mozdulat egy pillanatra teljesen kizökkentette őt, nekem ez a pár másodperc pedig tökéletesen elég volt ahhoz, hogy változtassak a helyzetünkön; ezúttal én kerültem felülre. Mosolyogva szakítottam meg az egyre követelőzőbb csókot, s kuncogva emeltem fel a fejem.
– Mennem kell – mondtam halkan, majd lefejtettem magamról a karjait, s felálltam.
Az előszoba felé indultam, s rettenetesen felvidított a tudat, hogy Castiel továbbra is döbbenten fekszik az ágyában. A tükör elé álltam, s dudorászva szedtem ki a hajamból a hajgumit, s gyorsan befontam hosszú tincseimet. Démon kissé fáradtan vonszolta magát oda hozzám, s lefeküdt a lábam mellé. Halványan elmosolyodtam, majd jobban szemügyre vettem a tükörképem, benedvesítettem az ujjam, s óvatosan letörölgettem a szemem alól a szemceruzát. Annyira belemerültem a sminkem korrigálásába, hogy fel sem tűnt, hogy Castiel időközben kijött a szobájából, már csak a karjait éreztem magam körül. Szorosan magához vont, hátam a mellkasának simult. Az ajkamba haraptam.
– Mit akarsz? – kérdeztem, végig a tükörképét figyelve.
Lehajtotta a fejét, s belecsókolt a nyakamba. Élesen szívtam be a levegőt.
– Aludj itt – suttogta.
Felé fordultam, ügyelve arra, hogy egy pillanatra se bújjak ki a szorításából, s karjaimat a nyaka köré fontam, homlokomat pedig az övének támasztottam.
– Nem lehet. Nincs itt ruhám.
Szája féloldalas mosolyra húzódott.
– Minek az? A nélkül szívesebben látnálak az ágyamban.
– Idióta! – nevettem fel, s egy puszit nyomtam az ajkaira.
Elhúzódtam tőle, hogy felvehessem a cipőm és a dzsekim.
– Nem szívesen engedlek haza. Sötétedik – mondta komolyan, mikor már a lépcsőházban álltam. Rámosolyogtam.
– Nem lesz baj, vigyázok magamra! – Mielőtt megszólalhatott volna, utoljára megcsókoltam, majd már szaladtam is lefelé. A lépcsőfordulóból még visszaszóltam neki: – Írok, ha hazaértem, ne aggódj! Jobbulást!
Nem akartam, hogy Castiel ennél is jobban aggódjon, ezért sem említettem meg neki, de én sem szívesen mászkáltam az utcán egyedül, pláne sötétedés után. Ugyan a gyújtogató felől egyszer sem hallottam még – az sms, amit múlt hónapban kaptam, kiderült, hogy a Starbucksos sráctól jött, a Megvagy! szöveggel arra célzott, hogy sikerült megtalálnia; persze azt nem sejtette, hogy teljesen beparázok az üzenettől. Mindenesetre, jobb félni, mint megijedni, s a biztonság kedvéért mindig lapul a táskámban parfüm, hajlakk vagy dezodor, amit használhatok, ha netalántán valaki rám támadna.
Gyors léptekkel siettem végig az utcákon, és magamban hálát adtam Istennek, hogy Castiel és én csak pár saroknyira lakunk egymástól, így hamar és épségben hazaértem, csupán egy macska hozta rám a frászt, mikor váratlanul kiugrott elém. Kissé megkönnyebbültem, mikor már az aprócska feljárón vágtam át, és még utoljára, paranoiásan körbenéztem odakint, mielőtt bezártam volna magam mögött az ajtót.
A konyha felől vidám, nevetgélő hangokat hallottam, s miután levetkőztem, kíváncsian indultam meg a kis helyiség felé, közben vetettem egy pillantást a nappalira, amely leginkább egy csatatérre hasonlított. Kabátok és ruhák hevertek mindenfelé, a kanapét szinte látni sem lehetett, a tévé pedig hangosan szólt, annak ellenére, hogy senki sem tartózkodott odabent. Mérgesen húztam össze a szemöldököm. Nem kis időnkbe telt, míg kitakarítottunk itt Castiellel szombaton.
– Anya? – kiabáltan dühösen, s belerúgtam egy lábamnál heverő ruhadarabba.
– A konyhában vagyunk! – Hangja továbbra is jókedvű volt, ami még jobban felhúzott.
Nagy levegőt vettem, s némi hezitálás után besétáltam hozzájuk. Pislogva figyeltem őket, ahogy sürögnek-forognak a konyhában, nem értettem, mi történik. Gerard a tűzhelynél állt, mosolyogva kevergetett valamit, amire nem láttam rá tökéletesen, de az illatából ítélve valami leves lehetett. Anya a pultnál zöldségeket szeletelt, s látszólag nagyon élvezte. Teljesen összezavarodtam.
– Hát ti meg mit csináltok?
Anya rám emelte a tekintetét, pillantását gyorsan végigfuttatta rajtam, majd visszatért a paradicsomhoz, amit igyekezett vékony szeletekre felvágni, ám ez nem nagyon sikerült neki.
– Vacsorát, miért, minek látszik? – Volt valami ellenszenv a hangjában. Az utóbbi időben gyakran szólt hozzám így, és bár egyszer sem kérdeztem rá, gyanítottam, hogy Castiel miatt mérges. Sosem bírta a fiút, aminek nem igazán értettem az okát. Castiel vele mindig tisztelettudó volt, ami tőle hatalmas dolog.
Gerard azonban nem vette észre, mennyire megváltozott anyám hangulata azzal, hogy én beléptem a konyhába.
– Még a nagyanyám tanított meg ezekre az ételekre, bár én sosem tudtam olyan mennyeire elkészíteni, mint ő. – Kis szünetet tartott, míg megkóstolta a levest, majd egy hosszú hümmögés hagyta el a száját. Elfintorodtam. – Van kedved velünk vacsorázni, Avery?
Összefontam magam előtt a kezem, s tettem egy lépést hátrafelé.
– Izé, nem kösz. Castielnél kajáltam. – Jó néhány órája, de nem éreztem magam éhesnek, na, meg nem is akartam több időt eltölteni anyámékkal. – A szobámban leszek. – Még mielőtt kiléptem volna a konyhából, hozzátettem: – Ó, ha felbontjátok valamelyik bort, szóltok, ugye?
Anya hitetlenkedve vágta le a pultra a kést, s egyenesen rám meredt, tekintetéből tökéletesen ki tudtam olvasni, mit gondol. Gerard előtt is egy olyan képet akart mutatni a családunkról, ami egyáltalán nem jellemző ránk, ebbe a hazugságba pedig nem fért bele egy alkoholizáló lány – bár az utóbbi időben egyáltalán nem iszom annyit, mint korábban.
Szélesen elmosolyodtam, majd egy vállrántás kíséretében kisétáltam a konyhából, s a szobám felé indultam. A lépcsőn kihalásztam a zsebemből a telefonom, s küldtem egy üzenetet Castielnek, hogy ne aggódjon, épségben hazaértem. Aznap már nem volt se kedvem, se erőm semmihez, s már alig vártam, hogy befekhessek az ágyba, s egy jót aludhassak…

Reggel megint egyedül találtam magam a házban, ami különösebben már nem lepett meg, hozzászoktam, hogy amióta a szüleim elváltak, s Elliot kórházban van, teljesen üres itt minden. Csendben megreggeliztem, közben azt a cetlit olvasgattam újra és újra, amelyet anyám hagyott a konyhapulton, még mielőtt lelépett volna. Vacsora után összepakoltak, de hajnalban Gerardnak vissza kellett utaznia Párizsba, s mivel anyámnak is ott van munkája, ő is vele tartott. Arról már nem tájékoztatott, hogy mikor szándékozik hazajönni, de nem is érdekelt. Az utóbbi hónapokban annyira megromlott vele a kapcsolatom, hogy örültem, amikor nem volt itthon.
Reggeli után elvégeztem minden reggeli teendőmet, viszonylag hamar, hisz’ nem akartam túl sokat vacakolni a készülődéssel. Odakint esett, szóval nem fáradoztam azzal, hogy kivasaljam a hajam, egyszerűen csak összekötöttem. A sminkem is ugyanilyen egyszerű volt: eltüntettem a bőrhibáimat, kifestettem a pilláimat, az ajkaimra pedig felkentem egy halvány, rózsaszínes árnyalatú rúzst, s már robogtam is le az előszobába, hogy felvegyem a héten újonnan beszerzett csizmám és vékony kabátom.

Annyira hozzászoktam már ahhoz, hogy Castiel és én mindent együtt csinálunk, hogy most rettenetesen furcsa volt egyedül állni a buszmegállóban, s a sok lökdöső idióta között utazni az iskola felé. Néhány ember rettenetesen idegesített, amikor pedig az egyik kölyök (nem lehetett több tizenkettőnél) harmadszorra taposott rá a lábamra, kis híján leüvöltöttem szegény szerencsétlen fejét, de mivel így is meg volt a gyereknek a baja – az osztálytársai folyamatosan csesztették –, inkább csendben maradtam, s imádkoztam, hogy minél hamarabb megérkezzem a suli elé.
Mire beértem az aulába, elállt az eső, aminek rettenetesen örültem. Lekaptam magamról a dzsekit, s mosolyogva indultam meg a szekrényem felé, közben vidáman köszöntem a nem túl közeli barátaimnak. Néhány lány továbbra is ellenségesen viselkedett velem, képtelenek voltak beletörődni, hogy Castiellel igenis boldogok vagyunk együtt, bármennyire is hihetetlen ez számukra.
– Jó reggelt, igazgatónő! – Kedvesen mosolyogtam az idős nőre, mikor mellé értem. A múlt héten volt vele egy kisebb összetűzésem, és sikerült elég csúnyán felbosszantanom. Szúrós tekintettel nézett végig rajtam. – Hogy van ma? Ó, csinált valamit a hajával?
Halvány mosoly futott végig az arcán, egyik kezét pedig a hajához emelte, és óvatosan megigazította a kontyot a feje tetején.
– Ami azt illeti, nem… – Hirtelen visszatért a savanyú modora, arcán pedig millió ránc jelent meg. – Ha azt hiszi, Mademoiselle, hogy ezzel meg nem történté tudja tenni a múlt heti akcióját Castiellel, hát nagyon téved! – Az órájára nézett. – Lassacskán becsöngetnek, nem a tanteremben kellene lennie?
Az ajkamba harapva figyeltem, ahogy a nő végigsiet a folyosón, egyenesen a tanári felé, majd amikor eltűnt a szemem elől, kuncogni kezdtem.
Ne gondoljatok rosszra, az igazgatónő nem arra utalt, hogy Castiellel a suliban próbáltuk letépni egymásról a ruhát. Az utolsó pár órát el akartuk lógni, és már majdnem sikerült is, mikor a nő meglátta, hogy a bejárat felé sietünk. Nem sok választott el minket az igazgatói intőtől, de mivel én is, és Castiel is viszonylag normálisan viselkedtünk az elmúlt hetekben, megúsztuk az elzárással. Csütörtökön két órával tovább kellett volna bent maradnunk, de Mr. F. elfelejtett megjelenni, így ügyeletes tanár híján egyedül maradtunk, s másfél órával előbb leléptünk. Még csak fel sem tűnt senkinek.
Még mindig szélesen vigyorogtam, mikor a szekrényemhez értem. Legnagyobb meglepetésemre Dawn, Rosa és Debbie már vártak.
– Hát neked meg mitől van ilyen jó kedved? – Dawn egy hatalmas öleléssel üdvözölt. – A pénteki után azt hittem…
– A péntekről nem akarok beszélni – szakítottam félbe. – Az előbb futottam össze az igazgatónővel, és még mindig dühös rám. Nagyon.
– Csodálkozol? – Debbie nekidőlt a szekrényeknek, s a körmét kezdte fixírozni. Még mindig furcsa őt a suliban látni, annyira hozzászoktam már ahhoz, hogy távol van. – Castielt utálja, és te vele akartál ellógni. Felkerültél a feketelistájára.
Csak a fejemet ráztam, s kinyitottam a szekrényajtóm.
– Apropó, hol van Castiel? – kérdezte Rosa. – Mindig együtt szoktatok jönni.
– Beteg – adtam rövid választ, miközben lekaptam magamról a kabátom.
Időközben Lysander is csatlakozott hozzánk, kezében azt a jegyzetfüzetet tartva, amelybe a dalaikat szokta írni.
– Vagy csak nincs kedve dogát írni.
Felsóhajtottam.
– Nem, tényleg nincs jól… állj! Milyen doga?
Deborah megpróbálta elcsenni Lysandertől a füzetet, mire a fiú szúrósan nézett rá. Debbie csak megrántotta a vállát, s kiöltötte a nyelvét. Dawn felém fordult.
– Töri és matek. Azt ne mondd, hogy elfelejtetted!
Becsuktam a szekrényemet.
– Pedig pontosan ez történt. Teljesen kiment a fejemből. Te hogy-hogy tudsz róla? – szegeztem Lysnek a kérdést, már-már vádló hangnemben.
– Rosa nálunk tanult tegnap, ő szólt, hogy tz-t írunk.
Az orrnyergemet kezdtem masszírozni a hüvelyk- és mutatóujjammal. Az még oké, hogy egy dolgozatra nem tanultam, még ki tudnám javítani, de egy témazáróról megfeledkezni… Ez nem vall rám.
– Menjünk, nehogy elkéssünk! – Deborah belém karolt, s a tanterem felé rángatott.
Pedig legszívesebben elmenekültem volna…

A dolgozatok pont olyan rosszul sikerültek, mint azt sejtettem órák előtt. Egy-két kérdést meg tudtam válaszolni azok alapján, amit órán hallottam, de az elmúlt hetekben nem is igazán foglalkoztam a tanórákkal, rendszerint a telefonomat piszkáltam, vagy aludtam. A kifejtendőknek neki sem álltam, úgysem ment volna, de talán a dolgozat első felében adott apró válaszokkal meglesz a kettesem.
A matekkal viszont meg sem próbálkoztam. Ijedten néztem végig a feladatokon, és egyszerűen nem értettem semmit. Nem rémlett, hogy ilyesmit egyáltalán vettünk volna. Segélykérően néztem körül az osztályban, azt remélve, hogy valaki megszán egy kicsit, s hátraküldi nekem a feladatok megoldásait, de mindenki a maga előtt lévő lapot bámulta. Próbáltam előrehajolni, s Nathanielről lelesni a válaszokat, de ahányszor megmozdultam a székemben, a tanárnő rám kapta a tekintetét, és néhány percig éberen figyelt.
A francia óra sem úgy telt, mint szerettem volna. Kikaptuk a múlt héten írt dolgozatot, amiről szintén sikerült megfeledkeznem, s a kikapott papíromon egy gyönyörű, hatalmas karó szerepelt, ráadásul a tantárgyból ez volt a második jegyem – és az első is csak egy hármas volt. A nap végére sikerült teljesen lefáradnom, s csak azon járt az agyam, hogy ezt nagyon szépen elrontottam. Év végéig ugyan még rengeteg idő van, de már most látom, hogy nem lesz meg az-az átlagom, mint tavaly, s ez rettenetesen bosszantott. Gondolkoztam, mivel tudnám kijavítani ezeket a jegyeket, de semmi sem jutott eszembe. Mostanában alig jegyzeteltem, vannak tantárgyak, amiből még csak azt sem tudom, mit veszünk.
Már majdnem kiértünk a suliból, mikor eszembe jutott a megoldás. Nem éppen a legjobb ötlet, de más lehetőségem nem volt. Megtorpantam a kijárat előtt, mire Dawn kérdőn nézett rám. Úgy beszéltük meg, eljön velem suli után valami kaját venni Castielnek, de nem szeretném, ha maradna, s meglátná, kivel akarok beszélni.
– Bent hagytam valamit a szekrényemben – közöltem vele. Máris mardosott a bűntudat, amiért hazudtam neki. Mégis milyen legjobb barát vagyok? – Meg eszembe jutott, hogy ma anyámmal és Gerarddal ebédelek. Majd később felhívlak, jó?
Aggódva húzta össze a szemöldökét.
– Avery, minden rendben?
Aprót bólintottam, majd gyorsan megöleltem Dawnt, s visszafutottam a suliba. Pontosan tudtam, hol kell keresnem Őt, s csak imádkozni tudtam, hogy ott is legyen. Nem volt kedvem több kört futni, csakhogy megtaláljam.
Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, mikor megláttam őt a terem előtt, a kulccsal szórakozva. Kíváncsian kapta felém a fejét, mikor meghallotta cipőim kopogását. Szerencsére csak ketten voltunk a folyosón, így nem kellett attól félnem, hogy bárki is meglát minket.
– Szia! – Meglepetten nézett végig rajtam, mikor mellé léptem, de ez nem különösebben zavart. Csak remélni tudtam, hogy nem küld el a francba. – Tudom, hogy én vagyok az utolsó személy, akit látni akarsz, de izé… Beszélhetnénk?
___________________________________________

2014. november 15., szombat

Facebook csoport

Sziasztok!

Ugyan a szavazás még nem zárult le, de annyira egyértelmű a végeredmény, hogy már meg is csináltam a csoportot. Ide kattintva csatlakozhattok is!:) (Új lapon nyílik)

Amit tudni kell róla:

- Nem csak a Primadonna Girllel foglalkozik. Mivel nem csak ez az egy blogom van, úgy döntöttem, elég mindegyiknek egy csoport. 

- Mindig ki fogom írni, hogy áll az adott fejezet. Mikorra várható, esetleg aprócska részleteket is kaptok majd, hogy lássátok, nagyjából mire is számíthattok. Persze azt is jelezni fogom, ha a rész elérhető. :)

- Szeretném, ha jól éreznétek magatokat a csoportban, és tudom, hogy rengetegen írtok ti is, legyen az akár Csábításból jeles, vagy akármi más. Ha ti is szeretnétek, heti egyszer csinálok egy ajánlót. Ti elkülditek nekem a blogotok linkjét (fb üzenetben), én elolvasom a történetet, és a csoportban írok egy ajánlót róla. Nem kell megijedni, egy ilyen ajánló során nem a hibáitokra fogom felhívni a figyelmet, azon leszek, hogy minél többen rákattintsatok a blogotokra. Ha a véleményemet szeretnétek kérni (design, maga a történet, min kellene javítani stb.), akkor azt privátban megírom nektek. :) Egy héten egy ajánló várható, péntek délutánonként. Mindig meg fogom írni az adott embernek, hogy mikor kerül sor az ő ajánlójára. Szünetekben megpróbálok kétnaponta is írni egyet (vagy többet), de ezt nem ígérem biztosra, nem látom előre, mennyi szabadidőm lesz.

- Ha bármilyen kérdésetek van, hozzám nyugodtan fordulhattok (nem feltétlenül kell a kérdésednek a blogoláshoz kapcsolódnia). A kérdésedet nyugodtan felteheted a csoportban is, mert én sem vagyok mindig elérhető, és mástól lehet, hogy hamarabb választ kapnál.

- Mivel rengetegen jelöltetek be Facebookon, úgy döntöttem, hogy csinálok egy olyan fiókot, ami tényleg 100%-ig a blog miatt van. Szóval nyugodtan jelöljetek be, ezen a profilomon biztosan mindenkit vissza fogok jelölni. :) (Raina Banforth)

Remélem sokan csatlakoztok, és egy igazán jó kis közösséget hozunk össze!:)

2014. november 14., péntek

Késés

Szégyenlem magam rendesen, amiért ilyen régóta nem volt már rész. Megint csak nem az ihlethiány a baj, ötlet az van bőven, ha ezen múlna, már több fejezetet is fel tudtam volna tenni.
 Az utóbbi másfél-két hétben eléggé összejött minden, de tényleg.

Lebetegedtem, annyira, hogy alig volt erőm bármit is csinálni. Valami ráment a gyomromra, azzal szenvedtem egy egész hétig, gondolhatjátok, még a legapróbb illatok is zavartak. Szóval múlt héten kidőltem, nem tudtam géphez ülni, hogy részt írjak. A részletekbe már nem megyek bele, a kutyát sem érdekli gondolom.

Ezen a héten pótoltam. Kis dolgozatok, tz-k, tételdolgozatok. Mint már jó párszor említettem, idén érettségizek, és mivel szándékomban áll tovább tanulni, muszáj készülnöm minden órára. A héten minden nap 3-3,5 órát aludtam, volt, hogy 5-kor értem haza, és akkor még tanuljak is. Nem is csoda, hogy így péntek estére totál szét vagyok csúszva.

Ha hiszitek, ha nem, ezt a bejegyzést is már legalább 10 perce pötyögöm, részben a fáradtság miatt, másrészt pedig a kezem miatt. Meghúzódott, begyulladt valami, nem tudom, nem vagyok orvos, a lényeg a lényeg, fáj, ahogy írok, nem tudok megfogni semmit, a tárgyak kiesnek a kezemből stb., kb. 3 napja szenvedek vele, tesin meg még rá is erőltettem, szóval most nagyon f*sza minden, tényleg. Ha látnátok hogy néz ki a kezem, már tiszta kék-zöld folt. Szóval most ez miatt nem tudok fejezetet írni.

Jaj, erről a párkapcsolat-szerelem szarságról meg már ne is beszéljünk. Ezen a téren is zajlanak ám a dolgok, amiktől lassan a hajam tépem ki.

Ne haragudjatok rám, tényleg. Tudjátok, hogy imádlak Titeket, de most, perpillanat nem fogok tudni új részeket hozni. Megpróbálom hétvégén, de még vár rám egy fontos dolgozat, amire rengeteget kell készülnöm, mert nem állok valami jól a tantárgyól (nem, érettségi tantárgyból nem jó a négyes), és ki tudja, milyen lesz a kezem. Igyekszem, tényleg, nem szeretném abbahagyni ezt a blogot, mert nagyon a szívemhez nőtt, de most egyszerűen nem megy.

Nagyon sajnálom. Egy kis türelmet kérek, amint jobban leszek, és nem lesz ennyi minden, hozni fogom az új részt is. Még rengeteg dologgal készülök Nektek! ;)♥

2014. október 31., péntek

29. Bowling est

Csóközööön!♥

Sajnálom, hogy megint késett a fejezet, nem nagyon volt időm leülni írni. >< Most viszont itt van, és igyekeztem hosszabbra írni. :) A történetben ugrottunk egy hónapot, de nem kell aggódni, ez nem jelenti azt, hogy hamarabb vége lenne a sztorinak. ;)

Köszönöm szépen a rengeteg pipát, visszajelzést és a 23500+ oldalmegtekintést!:) Továbbra is várom a véleményeiteket!:)

Jó olvasást kívánok mindenkinek!:)

Puszi,
Raina


29. Bowling est
Bár nem egy sráccal volt már dolgom, rendes kapcsolatom még sosem volt. Soha, senki mellett nem éreztem boldognak magam, a pasik csak azért voltak, hogy lekössem magam, hogy egy pillanatra kiszakadjak az amúgy eléggé stresszes, nem mindig felhőtlen hétköznapokból, s legalább néhány óráig olyasvalaki lehessek, akinek az égvilágon semmi gondja nem akad. De mióta Castiellel összejöttünk, teljesen megváltozott körülöttem minden; vagy csak én változtam, ki tudja, nem is ez a lényeg.
Furcsa úgy felkelni reggelente, hogy valaki az iskola előtt vagy a buszmegállóban vár, mosollyal az arcán, s köszönés helyett csókkal üdvözöl. S bár már egy hónap eltelt, még mindig szokatlan kézen fogva sétálni Castiellel az utcán, vagy odabújni hozzá úgy, hogy körülöttünk több tucatnyi ember mászkál fel-alá. Ahhoz sem sikerült hozzászoknom, hogy a barátaim sorra jönnek oda hozzánk, hogy gratuláljanak, s sok boldogságot kívánjanak.
Persze, akadtak olyanok is, akik fejben számtalanszor megfojtottak már azért, mert Castiellel járok.
Amber majd’ felrobbant a dühtől, mikor először látott minket együtt a suliban. Castiel pont lehajolt, hogy megcsókoljon, mikor a szőkeség elsétált mellettünk, méregtől vörös fejjel. Aznap számtalan pletykát hallottam arról, hogy Amber a mosdóban sír, s hogy előbb hazament. Fogalmam sincs, mennyi igaz ebből, ugyanis a lány egy évvel fiatalabb nálam, nem egy osztályba járunk, szünetben pedig nem azt lesem, hogy mikor mit csinál – sokkal jobb elfoglaltságom is akad, ha értitek, mire gondolok.
Dawn viszont egy pillanatig sem leplezte, mennyire örül nekünk. Miután eljöttem Castieltől, felhívtam, hogy elmondjam neki a történteket, így túl nagy meglepetés nem érte, mikor másnap meglátott minket nevetgélve, egymáshoz bújva az aulában. Szinte azonnal a nyakunkba ugrott, s folyamatosan azt ismételgette: újra együtt a csapat. Ami igaz is volt, ugyanis még aznap este Deborah átjött hozzám, hogy közölje, a turnéja végével újra a Sweet Amoris diákja lesz. Őszinte leszek, csak egy kis részem örült annak, hogy Debbie visszatér, hisz’ tartottam attól, hogy újra rányomul Castielre. Akárhányszor velünk volt, minden egyes mozdulatát figyeltem, készen arra, hogy kikaparjam a szemét, ha túl közel lép Castielhez. Aztán rájöttem, hogy Debbie-t már egyáltalán nem érdekli, mi van Castiellel, ráadásul valami egyetemista pasival kezdett találkozgatni, szóval megnyugodtam, hogy Castiel az enyém marad.
Az eltelt egy hónapban szinte minden szabadidőnket együtt töltöttük, s bármennyire is hihetetlen, még nem untuk meg a másikat. Van, hogy együtt tanulunk – vagy legalábbis én próbálok tanulni, amíg ő a gitárjával vagy a kutyájával szórakozik –, edzeni is együtt járunk, s ha már úgy döntünk, a szombat estét valami szórakozóhelyen akarjuk tölteni, egy pillanatig sem fordul meg egyikünk fejében sem, hogy a másik nélkül induljunk el. Számtalan próbájukra mentem már el, amelyet a dobos, Shane garázsában tartanak, mióta a raktár leégett. Mindezek mellett pedig teljesen rákaptunk a filmnézésre, szinte nincs olyan hétvége, amikor ne néznénk meg valamit vagy nálunk, a kanapén elnyúlva, vagy az ő szobájában fekve. Nem egy éjszakát töltöttünk már a másiknál, és bármennyire is meglepő, tényleg tartjuk magunkat ahhoz, amit legelőször megbeszéltünk; nem sietjük el a dolgot. Ennek köszönhető, hogy egy hónap alatt egyszer sem feküdtünk még le egymással. Néha nagy a kísértés, hisz’ ez az egész kapcsolat-dolog új még mindkettőnket, de azért örülök, hogy nem tettük még meg.
Az eltelt egy hónap azonban nem csak a szerelmi életemet tekintve volt eseménydús. Sikerült meggyőznöm az osztályt, hogy egy Halloween-i parti megszervezése hatalmas buli, ráadásul még a közösséget is jobban összehozza, szóval belevágtunk a szervezésbe. Mindenki mindenben segített, órák után tovább bent maradtunk ötletelni, és tényleg, remekül szórakoztunk. Attól féltem, hogy lesznek, akik kihúzzák magukat a munka alól – nyílt titok, hogy Armintól tartottam a legjobban –, de kellemesen csalódtam az osztálytársaimban. Nem mindenki volt lelkes, de legalább elmondhatjuk, hogy egy egész osztály akarta, hogy ez a buli a lehető legszuperebb legyen. Különféle programokat találtunk ki, nem csak estére, hanem délelőttre is, elvégre Halloween pont péntekre esik. A DJ már el volt rendezve, a fickó viszonylag olcsón elvállalta a dolgot, és a díszlet is nagyjából rendben volt, noha egy hét még volt a buliig.
Hála Rosának és a tehetségének, a ruhával is egész jól álltam, bár eszem ágában sem volt megmutatni senkinek sem, azt akartam, hogy meglepetés legyen. Rosa remekül tudott titkot tartani, és segített megnyugtatni Dawnt is, aki hiszti rohamot kapott, mikor közöltem vele, nem vagyok hajlandó semmit sem elárulni a jelmezemről. Később kiderült, hogy attól tartott, ugyanannak fogunk beöltözni, és rettenetesen megkönnyebbült, mikor megtudta, még csak meg sem fordult a fejemben a Kleopátra-jelmez.
Viszont főszervezőnek lenni, mint rájöttem, nem egyszerű munka, és hamar ki tudja készíteni az embert. A szervezés teljesen elszívta minden energiámat, s péntek estére teljesen kidőltem, noha remek programom lett volna.
– Nem akarom – nyavalyogtam, végigdőlve az ágyamon, a szememet le sem véve Castielről, aki éppen a pólóját kapta le magáról.
Értetlenül meredt rám.
– Mi? Ne szórakozz Avery, egész nap azt hajtogattad, hogy már alig várod!
Felsóhajtottam, s magamra húztam a virágos huzatú takarót.
– Tudom, de most nincs hozzá kedvem. Bocsi.
Egy ideig pislogott rám, aztán leült az ágyam szélére és megfogta a kezem. Óvatosan masszírozni kezdte, hüvelykujjával különböző mintákat rajzolva a kézfejemre.
– Mi a baj? – kérdezte halkan, de hangjából kiéreztem egy kis ingerültséget.
– Megjött – adtam rövid választ, mire csak felvonta a szemöldökét. – Nyűgös vagyok, nincs kedvem semmihez, lefárasztott ez az egész szervezés és… Aludni akarok! És csokit is ennék. Mogyorósat.
Castiel frusztráltan felsóhajtott.
– Avery, már múlt héten lefoglaltam a helyet, ami nekem nem volt olcsó, szóval…
– Menj egyedül! – szakítottam félbe. – Debbie biztosan örülni fog neked.
Szinte be sem fejeztem a mondatot, már megéreztem a derekamon izmos karjait, s mire észbe kaptam, már a vállára is kapott. Ijedtemben felsikítottam, mire óvatosan a fenekemre csapott, s nevetve elindult velem a fürdőszoba felé. Még szerencse, hogy anya nem tartózkodott itthon, biztosan kiakadt volna a látvány miatt, elvégre egy szál tangában és egy vékony, combközépig érő fekete, You complete me(ss) feliratú pólóban (ami természetesen Castielé volt) lógtam barátom hátán, ráadásul rajta sem volt felső. Sikítozva csapkodtam őt, de a végén már csak kuncogtam, amikor pedig végre letett a földre, lábujjhegyre álltam, s megcsókoltam.
– Mindenképpen el akarsz menni? Úgy értem, biztosan találunk jobb programot is!
Ajkait a homlokomra nyomta.
– Megígértük a többieknek, hogy elmegyünk bowlingozni, a hely ki van fizetve, Dawn pedig elevenen megnyúz, ha megint elrabollak tőle. Mostanában eléggé elhanyagolod őt, nem?
Megpöckölte az orrom, majd visszasétált a szobámba, hogy átöltözzön. Valóban, Castiel és én rengeteg időt töltünk együtt, de nem hanyagoljuk el a barátainkat sem. Dawnnal ugyanúgy eljárunk vásárolni, beülünk kávézni, természetesen pasik nélkül (ő közben összejött Eric-kel, bár már nem találkozgatnak annyit, mint a „kapcsolatuk” elején).
A fürdőben magamra zártam az ajtót, majd beugrottam a zuhany alá. Tényleg nem volt túl sok kedvem elmenni itthonról, szívesebben töltöttem volna Castiellel az éjszakát, filmeket nézve. De nem akartam azt a rengeteg embert sem cserbenhagyni, szóval figyelmen kívül hagyva a duzzogó kislányt, nekiálltam készülődni.
Egy óra múlva mondhatni indulásra készen álltam, noha Castiel még veszekedett velem egy sort, mert szerinte nem megfelelő az öltözékem. Egy mély bordó, egyszerű, háromnegyedes ujjú, teljesen testre simuló felsőt kaptam magamra egy fekete combközépig érő szoknyával, alá pedig egy fekete harisnyát húztam, s azt terveztem, hogy a – változatosság kedvéért szintén fekete – bakancsomba bújok, ami persze neki nem tetszett. Az ajtó előtt vitatkoztunk, mindketten makacsok voltunk, s egyikük sem akart engedni.
– De nekem ez így tetszik! – dobbantottam hisztisen és a dzsekimért nyúltam.
Castiel megragadta a karom, s magához húzott. Az ajkainkat csak néhány centi választotta el egymástól, éreztem magamon a leheletét.
– Beismerem, elképesztően szexi vagy ebben a cuccban, de nem gondolod, hogy ez egy kicsit túlzás? Csak bowlingozni megyünk.
Hátrébb léptem, s megrántottam a vállam, majd a lépcső felé indultam. Mielőtt felértem volna az emeletre, visszaszóltam neki a vállam felett.
– Hát jó, akkor pucéran megyek!
Hallottam, ahogy Castiel élesen beszívja a levegőt, de mondani már nem mondott semmit. A szobámba mentem, ahol viszonylag gyorsan kiválasztottam pár egyszerűbb ruhadarabot, s már készültem átöltözni, mikor megéreztem Castiel leheletét a nyakamon. Hideg futott végig a testemen, a hátamat a mellkasának döntöttem, s sóhajtva hagytam, hogy Castiel tenyere a combomra csusszanjon.
– Szándékosan csinálod ezt, ugye? – suttogta a nyakamba mély, rekedt hangon. – Tudod, hogy alig bírok magammal, mikor a közeledben vagyok.
Éreztem, ahogy a szám mosolyra húzódik, majd elléptem Castieltől, s kifelé lökdöstem.
– Csak, hogy emlékeztesselek: te akartál várni. És most kifelé! Szeretnék átöltözni!
Becsuktam mögötte az ajtót, majd gyorsan magamra kaptam a farmeromat és Castiel egyik pólóját, amit még a múlt héten hagyott nálam, összekötöttem a hajam, s lefutottam a nappaliba, hogy felvegyek valami cipőt és dzsekit, s kézen fogva indultunk a város egyetlen bowlingterme felé.

Előbb hallottam meg Dawn hangját, minthogy megláttam volna az épület előtt álló hat fős csoportot – Deborah pár perce küldött egy sms-t, hogy mégsem tud jönni, ezért voltak csak hatan. Legjobb barátnőm szokás szerint becsiccsentve várt ránk, énekelve ugrált fel-alá, s hangosan nevetgélt, mikor Eric a fülébe súgott valamit. Rosa, Leigh, Lysander és Alexy távolabbról figyelte Dawnt és Ericet, akik úgy viselkedtek, mint valami ötévesek, s mikor megláttak minket Castiellel, látszólag teljesen megkönnyebbültek. Rosa odakiabált valamit Dawnnak, aki szinte azonnal felkapta a fejét, s megindult felénk, néhány másodperc múlva pedig kis híján elterültem földön, ugyanis teljes erőből ugrott nekem. Még szerencse, hogy Castiel ott állt mögöttem, és megtartott.
– Te ittál? – kérdeztem a még mindig kuncogó Dawntól.
Castiel közben előre sietett, s csatlakozott Lysanderhez.
– Csak egy csöppet – mutatta fel vidáman a hüvelyk-és mutatóujját, jelezve az elfogyasztott mennyiséget. – Elvégre bulizunk, nem?
– Bulizni pia nélkül is lehet.
Még én sem hittem el, amit mondtam, hát még Dawn. Nem létezik, hogy ennyire megváltoztam volna az utóbbi hetekben, ugye? Nem mondom, hogy az elmúlt egy hónapban semmit sem ittam, mert akkor hazudnék, de nem emlékszem, hogy mióta együtt vagyok Castiellel, bármikor is részeg lettem volna. Azt viszont tudom, hogy minden egyes alkalommal jól éreztem magam, és ennek nem feltétlenül az ital volt az oka.
Mielőtt bementünk volna bowlingozni, belekaroltam Alexybe, ugyanis nem tudtam nem észrevenni, mennyire szomorú. Persze szokás szerint csak mosolygott – bár megjegyezném, egyáltalán nem sikerült vele meggyőznie –, s azt mondta, semmi olyan nem történt, amivel ne tudna megbirkózni, ne aggódjak, s már tovább is állt, hogy cipőt kérjen magának.
– Ne ráncold a homlokod! – lépett mellém Castiel és átkarolta a vállam.
– Segíteni szeretnék neki, de nem tudom, mit csinálhatnék, ha nem mondja el, mi baja.
Castiel felsóhajtott.
– Ha szüksége lenne segítségre, biztos vagyok benne, hogy te lennél az első, akihez fordulna. Ő is megmondta, nem kell feleslegesen aggódnod! Inkább szórakozzunk!
Megfogadtam Castiel tanácsát, és tényleg megpróbáltam elengedni magam, de azért Alexyre is figyeltem, s minden tőlem telhetőt megtettem, hogy felviduljon.
Castiel egy félreeső pályát foglalt le, az épület végében, ahol nem nyüzsgött annyi ember, így a kicsinek nem igen mondható csapatunk nyugodtan szórakozhatott. A társaságot két kisebb csoportra osztottuk, lányok és Alexy a fiúk ellen, s mielőtt belekezdtünk volna a játékba, megbeszéltük, hogy két óra múlva átmegyünk a Vörös Sárkányba, ami csak néhány saroknyira volt innét. A vesztes csapat fizeti az összes piát, szóval mindent bele kellett adnunk, hogy nyerhessünk, ami kezdetben teljesen esélytelennek tűnt. A fiúk profik voltak, látszott, hogy nem egyszer játszottak már, mi pedig… nos, Dawn és Rosa még csak azt sem tudta, hogyan kell megfogni a bowling golyót, Alexy hangulata a teljesítményére is kihatott, nekem pedig… Hát, még az elején letört az egyik körmöm, ami teljesen elvette a kedvem az egész játéktól. Vagy csak valami ürügy kellett, hogy végig Castiel mellett ülhessek?
– Ez így annyira nem fair! Ti mind profik vagytok. Nem volt igazságos az elosztás! – hisztizett Dawn, miután két bábut sikerült csak ledöntenie. Duzzogva dobta le magát mellém az ülőalkalmatosságra, mire ijedten húzódtam el Castieltől.
– Nem értem miért idegeskedsz ez miatt – mondtam neki. – Csak törődj bele, hogy veszíteni fogsz. Én is azt tettem.
Visszafordultam Castielhez.
– Ne csináld, bébi! – mosolygott rám. – Nem nyerni jöttél, hanem hogy jól érezd magad.
– Azért jobban érezném magam, ha csak egy kicsi esélyem is lenne! – horkantottam.
Castiel csak nevetett, s arcát a nyakamba fúrta.
– Majd legközelebb.
Nem lesz legközelebb – gondoltam mérgesen, majd kicsit arrébb csúsztam, hogy Dawnnal beszélgessek. Elmondta, hogy szakítani szeretne Eric-kel, mert már egy kicsit sem érzi jól magát vele, és mert elkezdett egy másik sráccal is találkozni. Azt remélte, támogatni fogom őt ebben, de csak a fejemet ráztam. Ismertem Eric-et, elég régóta már, és lehetetlen megunni, annyira egyedi a srác, ráadásul a humora sem semmi. Hiába vannak már együtt egy ideje Dawnnal, tudom, hogy ritkán találkoznak, mert Dawn folyamatosan más programot talál ki magának. Mielőtt nekiálltunk volna veszekedni, megmondtam neki, hogy azt csinál, amit akar, én nem akarok beleszólni más szerelmi életébe, mire a fejemhez vágta, hogy nekem persze könnyű, hisz’ Castielt évek óta ismerem, majd sértődötten felállt, s Erichez sétált. Castiel felé fordultam.
– Valami olyat mondtam, amit nem kellett volna? Tényleg ennyire bunkó lennék? – Castiel mintha meg sem hallotta volna, hogy hozzá beszélek, mereven bámult valamit. – Hahó! – lengettem meg előtte a kezem, mire végre felém kapta a fejét. – Mi a baj?
Újra elnézett jobbra, aztán sóhajtva visszafordult felém.
– Semmi.
Próbáltam rájönni, mit bámult annyira, de a hely teljesen megtelt már emberekkel, lehetetlen próbálkozásnak tűnt megtalálni azt a valakit, aki ennyire felkeltette Castiel figyelmét.
– Legalább te jól érzed magad? – kérdeztem, megtörve a csendet, ami beállt közénk.
– Nem – válaszolta rögtön. – Arra számítottam, többször állsz majd nekem háttal, de egész este csak itt ültél.
Felnevettem.
– Látod, ha otthon maradtunk volna, több lehetőséged lett volna a fenekemet bámulni! Vagy akármi mást – kacsintottam rá.
Castiel szája lusta, féloldalas mosolyra húzódott, majd a tarkómra csúsztatta a tenyerét, s közelebb húzott magához, hogy megcsókoljon. Volt valami furcsa, valami zavaró a csókban, ami nem hagyott nyugodni, s rossz érzésem lett tőle. Amikor felálltam, hogy kinyújtóztassam elgémberedett végtagjaimat, Castiel újra arra a pontra kezdett fókuszálni, bennem pedig kezdett éledezni egy kis féltékenység. Mi van, ha valami csajt bámul?
– Kimegyek a mosdóba – mondtam neki, majd az említett helyiség felé böktem.
Egy lépést tettem előre, de Castiel megragadta a karom, s ő is felállt. Másik kezét a derekamra csúsztatta.
– Megyek veled! – jelentette ki harciasan.
Éreztem, hogy a homlokom ráncokba szalad.
– Nem, nem jössz. Egyedül is tudok pisilni, nem kell hozzá segítség.
Castiel zavartan állt egyik lábáról a másikra, s egy pillanatig sem vette le rólam a szemét. Vagy a kezét. Egy örökkévalóságnak tűnő másodperc múlva viszont – hál’ Istennek – hátrébb lépett.
– Vigyázz magadra!
Nem voltam benne biztos, hogy tényleg azt hallottam-e, amit.
– Vigyázzak magamra? Castiel, mi bajom lehetne a mosdóban? Nem fogok beleesni a WC-be, ne aggódj!
Lefejtettem a derekamról a kezét, majd átvágva a hatalmas tömegen indultam meg a mosdó felé. Nem tagadom, eléggé zavart Castiel ma esti viselkedése, s meg is rémített. Ok nélkül nem mondana ilyet, valami biztosan történt. Valami olyan, ami elkerülte a figyelmem.
A mosdóba érve vetettem egy pillantást a tükörképemre. A hajam kissé szétjött, de egyébként minden más rendben volt. Bementem az egyik fülkébe, s magamra zártam az ajtót. A táskámból kihalásztam a telefonom, s sóhajtva bámultam a kijelzőjét. Anyám négyszer keresett, majd gondolom feladta, s inkább sms-t írt.
Gerardnál alszom, valószínű, csak vasárnap érek haza.
Keserűen elmosolyodtam. Eddig sem találkoztam túl gyakran anyámmal, folyamatosan három város között ingázott a munkája miatt, viszont amióta együtt van ezzel a faszival, sosincs itthon. Na, nem mintha zavarna, de néha ezért jól esne egy anya-lánya beszélgetés, vásárlás vagy akármi. Szinte már csak üzenetekben kommunikálunk egymással.
Visszacsúsztattam a telefont a táskámba, majd lehúztam a WC-t. Nézzük a jó oldalát annak, hogy anyám nincs otthon: Castiel nyugodtan ott aludhat nálam. Ne értsetek félre, szeretek nála lenni, de az én ágyam azért nagyobb, kényelmesen elférünk benne ketten.
Kis híján felsikítottam, mikor kinyitottam az ajtót. Egy huszonéves pasi állt a mosdókagylónak támaszkodva, s mosolyogva nézett rám. Zavartan meredtem rá.
– Ö… Ez a női mosdó – mondtam neki, mire szélesebb lett a vigyor az arcán. – Megtennéd, hogy kimész?
A fickó megrázta a fejét, s tett egy lépést felém. A mosdó elég kicsi volt, s alig volt köztünk egy méternyi távolság. Éreztem a belőle áradó alkohol és cigaretta tömény, gyomorforgató szagát. Valószínűnek tartom, hogy füvezett is, ugyanis a szeme véreres volt.
– Játszunk egy kicsit – nevetett fel, s kinyújtotta felém a kezét.
Addig hátráltam, amíg a hátam a hideg csempének nem ütközött. A szívem hevesen kezdett verni, a félelem néhány pillanat alatt végigfutott a testemen.
– Menj innen! – sikítottam fel, mikor megragadta a karom. – Hagyj békén!
Testével teljesen nekinyomott a falnak, fejét pedig a nyakamba fúrta. Kapálózni kezdtem a kezeimmel, de nem tudtam ellökni magamtól. Túlságosan is nagydarab volt.
– Rengeteg pénzt fizetek neked, ha megteszed, amire kérlek! – suttogta a fülembe.
Amikor megéreztem magamon az ajkait, még őrültebben mozgattam a végtagjaimat, remélve, hogy sikerül eltaszítanom magamtól, de teljesen reménytelen volt a helyzet, gyenge voltam, a srác pedig túl kövér. Csapkodtam, amennyire csak tudtam, közben pedig segítségért kiabáltam, bár nem hiszem, hogy bárki is meghallotta volna.
Könyörögni kezdtem, hogy hagyja abba, amikor pedig benyúlt a pólóm alá, s ki akarta csatolni a melltartómat, könnyek kezdtek végigfolyni az arcomon. Ez biztosan csak egy rossz álom. Nem létezik, hogy ez megtörténik velem.
Pont abban a pillanatban emeltem meg a térdem, s rúgtam tökön a pasit, amikor kivágódott a mosdó ajtaja, s Castiel dühösen rohant hozzám, hogy leszedje rólam a srácot. A fickó meglepődött, nem számított rá, hogy bárki is ránk nyit, s szerintem addig fel sem fogta, mi történik körülötte, amíg Castiel be nem húzott neki egyet. Ismerem Castielt, tudom, hogy elég nagyot tud ütni, a pasi azonban nem terült el, csak megtántorodott, s a vérző orrához kapott.
– Te megvesztél? – mordult rá Castielre.
– Érj hozzá még egyszer a csajomhoz, és akkor megtudod, te pöcs! – Volt valami Castiel hangjában, ami megrémített. – Tűnj el innen!
– Eltörted az orrom, te faszfej! – üvöltött a srác, s Castiel felé lendült.
Felsikítottam, mikor a pasi ökle Castiel arcába csapódott, de a sokktól képtelen voltam mozdulni. Úgy álltam a falnak dőlve, mint valami idióta, s úgy figyeltem, ahogy a két srác verekedik, hogy fel sem fogtam igazán, mi történik. A szavak, amelyeket egymásnak üvöltöztek, nem jutottak el hozzám, csak azt láttam, hogy a szájuk mozog, miközben hol az egyik, hol a másik ökle talál célba. Csak akkor tértem magamhoz, mikor két biztonsági őr és Lysander jelent meg a mosdóban, s szétválasztották Castielt és az idegen pasast.
Még csak azt sem tudom, Dawn és Rosa hogyan keveredett mellém. Mindketten a kezemet szorongatták, s beszéltek hozzám, azonban én végig Castielt figyeltem, és azt a rengeteg vért az arcán, a kezén és a ruháján. Időközben a hely tulajdonosa is megérkezett két rendőr kíséretében, akik azonnal kikérdeztek minket a történésekről. Fogalmam sincs, mennyi idő telhetett el, még csak visszaemlékezni sem tudok, miket mondtunk. Már csak az rémlik, hogy Castiel rám teríti a dzsekimet.
– Hazamegyünk – jelentette ki, s összekulcsolta a kezünket.
Időm sem volt elköszönni a barátainktól, Castiel gyorsan kihúzott a bowling teremből, s a buszmegálló felé kísért. Egész út alatt egy szót sem szólt, a buszon elgondolkodva ült mellettem, még csak rám sem nézett. Hibásnak éreztem magam és mocskosnak, s legszívesebben sírva fakadtam volna, de próbáltam erős lenni, és nem arra gondolni, hogy ezek után Castiel majd szakítani akar velem.
A házunk előtt Castiel kikapta a kezemből a táskám, s elővette a lakáskulcsot. Csendben sétáltam el mellette, s a folyosón gyorsan lekaptam magamról a dzsekim és a cipőm, majd barátom felé fordultam.
– Castiel, én annyira…
Esélyem sem volt végigmondani, amit akartam. Castiel olyan szorosan ölelt magához, hogy egy pillanatra elvesztettem az egyensúlyom, s mindketten a földre rogytunk.
– Jól vagy, ugye? – kérdezte halkan.
Az ajkamba haraptam, tartva attól, hogy elsírom magam, majd lehunytam a szemem, még jobban hozzá bújtam, s magamba szívtam fűszeres parfümjének illatát, amely még épp, hogy érezhető volt.
– Igen – bólintottam, s kicsit hátrébb húzódtam, hogy a szemébe nézhessek. – Köszönöm. Ha te nem vagy ott…
Nem engedte befejezni a mondatot, szinte azonnal megcsókolt. Úgy tűnt, mintha így akarna megfeledkezni az este történéseiről, s ami azt illeti, én is ezt szerettem volna. Egyik kezemet az arcára simítottam, mire felszisszent.
– Ez nem néz ki valami jól – mondtam, miután szemügyre vettem a szeme alatt húzódó sebet. – Gyere!
Megfogtam a kezét, s magam után húztam a fürdőszobába, ahol kérés nélkül leült a kád szélére. Benedvesítettem egy kisebb rongyot, majd beálltam a lábai közé, s óvatosan elkezdtem letörölni az alvadt vért az arcáról. Néha-néha megrándult a szeme alatt egy-egy izom, de csendben tűrte, hogy végezzem a dolgom.
– Már akkor szét kellett volna vernem azt a faszkalapot, amikor először rád nézett – szólalt meg váratlanul.
Értetlenül pislogtam rá.
– Hogy érted, hogy először?
– Egész este téged bámult. – Körém fonta a karjait, s közelebb húzott magához, fejét a mellkasomba fúrta. – Szinte felfalt a szemeivel. Meg tudtam volna ölni.
Átkaroltam a nyakát.
– Honnan tudtad, hogy segítségre van szükségem?
Élesen szívta be a levegőt.
– Túl sokáig voltál odabent. Először azt gondoltam, megigazítod a sminked, vagy fene tudja, mit csináltok ti lányok ilyenkor. De amikor megláttam, hogy a pasas nincs a haverjaival, megijedtem.
– Ezért utánam jöttél, hogy megnézd, minden rendben van-e – fejeztem be helyette, mire ő bólintott. – Köszönöm.
– Legközelebb nem engedlek egyedül sehova.
Halványan elmosolyodtam, majd kerestem egy ragtapaszt, amit Castiel sebére raktam. Szerencsére nem volt nagy, nem is ez, hanem a monokli miatt aggódtam, ami már most sem volt valami szép. Elképzelni sem tudtam, milyen lesz holnapra.
Csendben öltöztünk át, s úgy döntöttünk, elég volt a mai napból, s filmnézés helyett inkább a szobámba mentünk. Egy darabig még beszélgettünk, de amikor a mellkasára fektetett, s a vállamat kezdte simogatni, azonnal elálmosodtam. Ha nem lett volna ott velem, nem biztos, hogy el tudtam volna aludni, de a karjai között biztonságban éreztem magam, s a mai este után biztos voltam benne, hogy bármi történik is, ő biztosan megvéd. Jó érzés volt ezekkel a gondolatokkal álomba merülni.
_______________________________________________
További blogjaim: