21. Csajos nap

Csóközön!♥

Meghoztam a 21. fejezetet is, amely még mindig Averyről és Dawnról szól, azonban nem került bele minden, amit szerettem volna, mert akkor túl hosszú fejezetet kellene olvasnotok (7-8 oldalas lett volna).

Fontos! Sajnos ez a nyár is véget ért (használjátok ki ezt a 3 napot még!), és ahogy a suli elkezdődik, egyre több lesz a tanulnivaló, kevesebb időm lesz írni. Remélhetőleg ti is tanulással fogjátok tölteni a napjaitokat és nem a gép előtt fogtok unatkozni (nem, az még mindig nem menő, ha úgy állsz hozzá a dolgozatokhoz, hogy á, csak legyen meg a kettes oszt' csá). Nekem idén érettségi, ez mellett pedig nem igazán lesz időm írni. Az első két hétben igyekszem minél több fejezetet megírni előre, ezek azonban nem fognak felkerülni. Szeptember elsejétől heti egy rész jön, az is pénteken. Így ti is el tudjátok olvasni hétvégén, ha van egy kis időtök, és nekem is lesz időm átnézni a fejezetet és felrakni.

A 21. fejezetről még annyit: várom a tippeket, vajon ki küldte az sms-t!;)

Köszönöm szépen az eddigi visszajelzéseket és pipákat, valamint a 11700+ oldalmegtekintést. Továbbra is lehet kommentet írni, nem harapok ám!;)

Jó olvasást kívánok mindenkinek!:)

Puszi,

Raina

21. Csajos nap

Jó, talán nem volt igazi csók, ugyanis a srác hiába próbálkozott, én nem voltam hajlandó szétnyitni a szám. Egy szájra puszi, na, az már találóbb megnevezés. Amikor egy lépést hátráltam, láttam a szemeiben égő tüzet, s tudtam, jóval többet szeretne ennél. Mérget vettem volna rá, hogy a pasi minden követ megmozgat annak érdekében, hogy megtaláljon ma este. A játék elkezdődött, és szegény szerencsétlen hiába hitte azt, hogy ő a vadász, az a helyzet, hogy egy prédánál nem volt több.

Rákacsintottam, s néhány döbbent szempár kíséretében kisétáltam a kávézóból. Dawn aggodalmas tekintettel vizslatott, de amikor mellé értem, csak felsóhajtott, s a fejét rázva indult el. Én követtem őt, vidáman rugdostam egy apró kavicsot, de szólni egy szót sem szóltam. Nem sok esélyt láttam rá, hogy a srác végül kiköt Dawnnál, ez miatt viszont egy cseppet sem bánkódtam. Biztosra vettem, hogy több tucatnyi pasi fog ma este körbevenni, némelyikük talán jobb társaság is lesz, mint ő. Én semmit sem veszítek, ő viszont annál többet.

– Nem hiszem el, hogy ezt tetted! – szólalt meg Dawn néhány méter után. – Azt hittem, hogy te és Castiel…

Elharapta a mondat végét, de már késő volt. Hirtelen álltam meg, meglepetten és kissé dühösen meredtem rá.

– Igen, Dawn, mit hittél? Hogy Castiel karjai közé vetem magam, csak mert kimentett egy égő raktárból? – felhorkantottam. – Ugyan, kérlek! Különben is, Castiel jól el van a többi lánnyal…

Tovább indultam volna, ha Dawn nem áll elém. Szomorú arccal nézett fel rám, és kezdtem rosszul érezni magam. Lehet, hogy megbántottam, és még csak észre sem vettem?

– Avery, te szerelmes vagy Castielbe, ugye? – Tiltakozásra nyitottam a szám, de Dawn folytatta. – Miatta csinálod ezt, nem igaz? Meg akarod neki mutatni, hogy téged aztán nem érdekel, kivel van együtt, pedig nagyon is érdekel. Igazam van?

Félelmetes, hogy Dawn ennyire egyszerűen képes megfogalmazni valamit, amiről nekem eddig még csak fogalmam sem volt. Éreztem, hogy valami nincs rendben velem, hogy a kelleténél talán többet foglalkozom azzal, mi történik Castiellel, de így még sosem gondoltam bele. Minden, amit teszek, az miatta van?

Kusza gondolataim ellenére felnevettem.

– Én? Szerelmes? Castielbe? Komolyan ezt hiszed? Butus! – Belé karoltam, s úgy folytattuk tovább az utunkat. – Dawn, te tudod a legjobban, hogy még sosem voltam szerelmes, és hogy mit gondolok Castielről.

– Igen, de a csók múltkor? És… meghívott a próbájukra! Mióta Deborah elment, egy lány nem hallotta őket zenélni. Te lettél volna az első. Ez… azt hittem, ez jelent valamit. Hogy te és Castiel végre megpróbáljátok együtt.

Felsóhajtottam.

– Mi lenne, ha estig hanyagolnánk a pasikat és másról beszélnénk? Kezd elegem lenni abból, hogy minden körülöttük forog.

A témáról ugyan nem tudtunk megfeledkezni, az viszont nem esett nehezünkre, hogy Castielt és Leót figyelmen kívül hagyjuk, bár időnként a gondolataim visszatértek a vöröshöz. Dawn alaposan beszámolt arról a két napról, amit nem az iskolában töltöttem, így legalább egy kicsit úgy éreztem, semmiről sem maradtam le. Jó volt egy kis időre elnyomni magamban az égő raktár emlékeit, ami folyamatosan gyötört, még éjszakánként is.

Dawntól megtudtam, hogy idén a mi osztályunk rendezheti meg a halloween-i bulit. Az iskolánk évente szervez ilyet, minden ostoba ünnepnek, de legalább egy kis életet visznek ezzel az unalmas és fárasztó hétköznapokba. Az ötletek még nem születtek meg, sőt, az osztály nagy részét annyira nem érdekli ez az egész, hogy még csak a feladatokat sem osztották el. Ha én ott lettem volna, valószínűleg már pörögnének a dolgok. Úgy döntöttem, hétfőn megkeresem az osztályfőnököt és az igazgatónőt, hogy jelentkezzek a buli főszervezőjének. Fogalmam sem volt, mit szeretnék még, vagy hogyan, de ezen még volt időm agyalni, ha pedig sikerül a többieket is rábeszélnem, hogy az egész jó szórakozás meg minden, talán együtt kitalálunk valami ütőset. Azt akartam, hogy a következő osztályok is emlegessék még, micsoda fantasztikus bulit csináltunk.

Bő negyed óra után megérkeztünk a Lévesque házhoz, hogy magunkhoz vegyünk néhány ruhát, amiben majd edzhetünk. Ugyan pár centivel magasabb voltam Dawnnál, a méreteink nagyjából megegyeztek, így mindenféle akadály nélkül felvehettünk egymás ruháit; talán túl sokszor éltünk már ezzel a lehetőségünkkel, de hát mit tehet az ember, ha a stílusa majdnem pontosan ugyanolyan, mint a legjobb barátnőjéé?

– Biztos, hogy egy edzőteremben akarsz izzadni egy tucat büdös izomagy között? – Dawn fintorogva dobott felém egy neonrózsaszín trikót és egy fekete rövidnadrágot, hogy felpróbáljam.

– Már mondtam, hogy van külön rész nők számára. Ha nem szeretnél pasik között edzeni, nem muszáj. De csak úgy megjegyzem, a női kardióban nincs futógép, szóval futni nem tudsz.

Dawn felkapta a fejét.

– Jézus, ki mondta, hogy futni akarok? Nem bírnám! – leült az ágyára. – Biztos, hogy ezt szeretnéd? Elmehetnénk jógázni is, ott legalább nem leszel büdös.

Felnevettem.

– Drágám, nekem még izzadtan is csodás illatom van. Különben meg… – Magamra kaptam a nadrágot és a tükör elé álltam. – A jógától nem lesz ilyen formás fenekem, szóval muszáj edzenem. – Az említett testrészemre mutattam. – Keményen dolgoztam, hogy így nézzen ki, nem fogom elcseszni!

– Nem vitatkozom veled – sóhajtott lemondóan.

Rámosolyogtam. – Azt jól teszed.

A szemét forgatta, aztán a táskájába dobta azokat a ruhákat, amiket magunkkal viszünk. Egy kis pénzt is magához vett, és még indulás előtt felhívta az anyukáját. Én addig türelmesen vártam és egy almát eszegettem. Némi energiára szükségem volt, és két kávén kívül más még nem volt bennem. Amíg várakoztam, eldöntöttem, hogy visszaszoktatom magam a reggeli futásokhoz, legalább addig, amíg nem jönnek be a hidegek, és ma megveszem a havi bérletem is, és hetente kétszer, esetleg háromszor meglátogatom az edzőtermet is. Az anyagcserém szerencsére kiválóan működött, nagyjából mindent megehettem, de az utóbbi időben több egészségtelen kaja csúszott le, mint kellett volna, szóval mostantól arra is odafigyelek, mit eszem. Persze, nem fogom a kalóriákat számolgatni, mint Dawn, de azért ügyelni fogok arra, hogy milyen minőségű ételt veszek meg és tömök magamba. Azt hiszem, meg kell tanulnom főzni.

– Oké, mehetünk! – fordult felém, miután lerakta a telefont. – Anya puszil és azt mondta, mindenképpen adjam át, mennyire örül, hogy nem történt semmi baj.

Ennyit arról, hogy a csajos nap elfeledteti velem a szerdai borzalmakat. Csak bólintottam, s megindultam a bejárati ajtó felé.

Gyalog tettük meg azt a pár utcányi távolságot az edzőteremig. A hely nem volt túl nagy, és nem is valami népszerű, de a felszerelések szinte teljesen újak, ráadásul az árak sem olyan eget rengetően magasak. Leginkább a légkör miatt szerettem odajárni. Mindenki közvetlen volt a másikkal, és a személyi edzők is – bár rájuk még sosem volt szükségem –, kedvesek voltak mindenkivel, még bunkó tagokkal is. Biztos voltam benne, hogy Dawn is megszereti a helyet, arra azonban már nem láttam túl sok esélyt, hogy gyakran eljön velem.

– Nem emlékszem, mikor kezdtél el komolyabban az edzéssel foglalkozni… – jegyzete meg Dawn, mikor már az előtérben ácsorogtunk, várva arra, hogy megjelenjen valamelyik edző, akitől napi belépőt és kulcsot kérhetünk.

– Néha úgy tűnik, mintha egész életemben ezt csináltam volna – válaszoltam. – Egyébként valamikor az után találtam meg ezt a helyet, hogy megkaptam a táncművészeti bizonyítványom. Kellett valami, amivel pótolhatom a heti kétszer másfél órás mozgást.

Mindketten felkaptuk a fejünket, mikor a pult mögött megjelent a huszonöt éves Eric. Ő volt az egyik személyi edző, talán a legjobb. Másfél éve dolgozik itt, és ez alatt az idő alatt mondhatni összebarátkoztunk. Amikor éppen pihenőt tartottam az egész napos edzéseim során, sokszor jöttem le hozzá beszélgetni, és amilyen jól néz ki, olyan jó humorérzékkel áldotta meg a sors. Szinte igazságtalan volt ez a tökéletesség, de azért bírtam őt. Nem mellesleg, talán ő az egyetlen olyan jóképű pasi, akitől soha nem akartam semmit.

Eric elmosolyodott, mikor meglátott.

– Avery! Már vártam, mikor jössz legközelebb. Nem láttalak mostanában.

A pultra könyököltem.

– Á, nem telt ki az időmből. Fel is szedtem pár kilót, látod?

Eric alaposan végigmért, majd azokat a hatalmas, zöldes barna szemeit az enyémbe fúrta.

– Nem látszik. – A vállam fölött Dawnra nézett, és a mosolya még szélesebb lett. – Ki a barátnőd?

A fejemre csaptam.

– Ó, hogy én milyen pofátlan vagyok! Dawn, ő a kedvenc személyi edzőm, Eric, Eric, ő itt a legjobb barátnőm, Dawn.

Eric vidáman köszöntötte Dawnt, a lány viszont vörös fejjel nyögött ki egy köszönést, aztán lesütötte a szemét. Oké, talán nem kellene a kerítőnőt játszanom, de ők ketten egészen aranyos páros lennének. Azon kezdtem gondolkodni, hogyan hozhatnám össze őket, de mire észbe kaptam, ők már nevetgéltek is. Hm, talán most nincs szükség a segítségemre.

Eric tanácsokat adott Dawnnak, hogy melyik gépeket kellene használnia és mennyi ideig, ha valamilyen hatást el szeretne érni, de mégse izzadjon meg annyira. Dawn pedig csak úgy csüngött a szavain, és erősen kételkedtem abban, hogy felfogta, mit is mondott a srác, de mindegy, nem szólok én. Öt perc vihorászás után Eric odaadta az egyik szekrény kulcsát Dawnnak, aki kifizette a napi belépőt, utána pedig én is megvettem a havi bérletet. Nagy nehezen sikerült legjobb barátnőmet felrángatni a lépcsőn az öltözők felé, de közben többször is visszapillantott Ericre. Én csak a szememet forgattam.

– Nem is mondtad, hogy ilyen helyes és humoros pasikat is ismersz – mondta vigyorogva, miközben átcserélte a ruháit.

– Nem meséltem neked még Ericről? – A homlokomat ráncoltam. Biztosan megemlítettem őt, ha többször nem is, hát egyszer tuti.

Én is magamra kaptam a ruháimat, közben Dawnt hallgattam, aki máris kezdett belezúgni a srácba. Néha irigyeltem őt, amiért ilyen könnyen szerelembe esik, de sajnáltam is, mert így túl sok csalódás éri. Jó, mondjuk nem normális dolog, amit csinál, ahogy az sem, amit én teszek. Valószínűleg Dawn egy fokkal jobb, ő visz valamiféle érzést a kapcsolataiba, ellentétben velem. Nekem sosem az érzelmekről szóltak a dolgok, inkább a feledésről és a szórakozásról.

– Hé, mit csinálsz? – Ijedten figyeltem, ahogy Dawn felül a szobabiciklire.

– Edzek, ha már iderángattál. Vagy nem annak látszik?

Magamhoz vettem néhány papírt, ami a teremben volt, s a fertőtlenítős flakont és Dawn kezébe nyomtam.

– Először fertőtleníts! Tudod te, mennyi baci van azokon a gépeken?

A szemét forgatta, de azért elkezdte letisztítani a szobabiciklit. Utána megmutattam neki, hogyan tudja elindítani, beállítottam neki fél órára – volt egy olyan érzésem, hogy nem fogja bírni –, aztán én is lefertőtlenítettem az egyik elliptikus trénert, és azon edzettem. A testem el volt szokva az ilyesfajta mozgástól, de egyhuzamban lenyomtam negyvenöt percet, és ezért büszke voltam magamra. Mikor befejeztem, lerohantam, hogy vegyek magamnak egy kisebb vizet, aztán visszamentem Dawnhoz, aki fáradtan terült el a földön.

– Ez rohadt fárasztó és fájdalmas. Jó ég, hogy bírtad ennyi ideig? Én csak ültem, mégis tíz perc után kikészültem.

Leültem mellé.

– Gyakrabban járok ilyen helyekre, mint te. Ha többször eljössz, te is bírni fogod!

Felnyögött.

– Ó, én többet be nem teszem ide a lábam! – A vizes palackra mutatott. – Hadd igyak belőle! – átnyújtottam neki félig üres üveget, mire mohón inni kezdett. – Oké, most már mehetünk!

– Dehogy megyünk! Még le akartam menni futni.

Dawn úgy nézett rám, mint aki szellemet látott.

– Neked teljesen lement az eszed!

Csak nevettem, és segítettem Dawnnak felállni. Lefelé menet megbeszéltük, hogy amíg én futok, addig ő dumálhat Ericcel. Füles nem volt nálam, így a futás alatt kénytelen voltam a rádiót hallgatni, amiben rosszabbnál rosszabb zenék mentek. Fél órát töltöttem a futópadon, mikor úgy döntöttem, kezdetnek ennyi mozgás megfelel, s az üres vizes palackkal együtt visszasétáltam az előtérbe, ahol Eric és Dawn még mindig beszélgettek. Amikor Dawn rám nézett, elmosolyodott.

– Már azt hittem, sosem jössz ki onnan.

Mellé léptem.

– Á, bírtam volna még tovább is, de gondoltam, már nagyon unatkozol. Meg azért már elég éhes vagyok – felnevettem, aztán Erichez fordultam. – Még egy vizet vennék.

Már szaladtam is volna fel az öltözőbe, hogy lehozzam a pénzt, de Eric utánam szólt.

– Hagyd csak, a ház ajándéka – mosolygott rám.

Rövid ideig még beszélgettünk és vihorásztunk, aztán Dawn és Eric számot cseréltek, és megbeszélték, hogy az esti bulin találkoznak. Dawn szinte a föld felett lebegett az öltözőben, és be nem állt a szája. Én csak félig figyeltem rá, a telefonommal voltam elfoglalva. Ez alatta rövid idő alatt legalább tizenöt ember jelzett vissza, hogy tud jönni, néhányuk még vendéget is hoz magával. Izgatottan vártam már az estét, úgy éreztem, ez egy fantasztikus buli lesz.

Tovább néztem az üzeneteket, némelyikre még válaszoltam is, aztán úgy döntöttem, ideje öltözni. Aztán a szemem megakadt egy sms-en, amit húsz perce küldtek, és amelyhez nem tartozott név. A szívem hevesen kezdett verni a rémülettől, és annak ellenére, hogy egy öltözőben voltam, paranoiásan körbenéztem, aztán vissza a telefonom kijelzőjére, hogy meggyőződjek róla, valóban az van odaírva, amit először olvastam. Bármennyire is reménykedtem benne, még mindig ugyanazzal az egy szóval néztem farkasszemet. Vajon az-az ember küldte, aki a raktárt is felgyújtotta? Így akarja a tudtomra adni, hogy a nyomomban van, és figyeli minden lépésem?

Megvagy!

20. Legjobb barát

Csóközön!♥

Igen, újra itt vagyok, és már meg is hoztam a 20. fejezetet. Az első két blogom élt meg talán ennyi időt, és büszke vagyok magamra, hogy most nem adtam fel az első két rész után. Na mindegy is.

A következő két rész leginkább Avery és Dawn barátságról fog szólni, utána vélhetőleg már izgalmasabb részek jönnek. Arra is még várni kell, ki volt a gyújtogató, de addig lehet tippeket küldeni, esetleg majd annál a bizonyos fejezetnél leírni, hogy ti mennyire lepődtetek meg. :)

Közben felkerült a Saving Carrie Prológusa is, ITT elolvashatjátok, ha érdekel titeket!:)

Köszönöm szépen a pipákat, az új feliratkozókat, a visszajelzéseket és a 11100+ oldalmegtekintést!:3 Továbbra is várom a véleményeket kommentben, valamint a Chat-nél, esetleg CsJ-n (nyugodtan jelöljetek, írjatok, nem harapok ám tudjátok, amelyik kutya ugat, az nem harap)!:)

Jó olvasást kívánok a fejezethez!^^

Puszi, 

Raina

20. Legjobb barát

Hosszú sor állt a népszerű kávézó pultja előtt, de én türelmesen vártam. Dawn egy eldugottabb helyen üldögélt, látszólag teljesen belemerült egy magazinban, még csak észre sem vette, hogy beléptem. Sorban állás közben figyeltem őt, arca gondterhelt volt, és a testtartása is nyugtalanságról árulkodott. Általában ügyelt arra, hogy egyenesen üljön, most viszont görnyedten meredt az újság lapjaira, a jobb lábát idegesen mozgatta, közben pedig az alsó ajkát rágcsálta. Valami biztosan történt.

Bűntudat kezdett mardosni, úgy éreztem, cserbenhagytam a legjobb barátnőmet azzal, hogy szórakozni indultam a múlt éjjel ahelyett, hogy beszéltem volna vele. Mégis milyen barátnő vagyok én?

Kiléptem a sorból, a mögöttem állók legnagyobb örömére, s megindultam Dawn felé, aki csak akkor vett észre, mikor leültem vele szemben. Vörös szemmel nézett rám, és tőle nem megszokott módon semmi smink nem volt rajta. Megijesztett a látványa, és már egészen biztos voltam abban, hogy valami történt vele, amiről nekem semmit sem szólt. És látva, mennyire ki van bukva, nem friss dologról van szó.

– Szia – köszönt halkan, majd egy kicsit sem vidám mosolyra húzódott a szája. – Jellemző. Pár napja rád gyújtottak egy raktárt, és te még mindig fantasztikusan nézel ki. Semmi karika vagy duzzad szem. A megjelenésed tökéletes, mint mindig.

Összeszorult a torkom.

– A tiéd viszont nem az. Dawn, mi történt?

Kócos hajába túrt, s mikor kezeit megemelte, észrevettem a körmeit is. Dawn mindig is nagy hangsúlyt fektetett a legapróbb részletekre is, és amióta csak ismerem, tökéletes karmokkal indult útnak. Most viszont a körömlakk lepattogzott, és hosszú körmeit is lerágta. A homlokomat ráncoltam.

– Jaj, Avery, azt sem tudom, hol kezdjem! – Fáradtan sóhajtott fel. – Az utóbbi hét annyira borzalmasan hosszú és szar volt, hogy arra szavak nincsenek!

Visszagondoltam arra a három napra, amit az iskolában töltöttem a héten, de nem emlékeztem olyasmire, amiből rájöhetnék, mi gyötri Dawnt. Rengeteget nevetett, folyamatosan társaságban volt, semmi jel nem utalt arra, hogy rosszkedvű. És itt megint csak elmondanám, mennyire rossz barátnő vagyok, ha még csak az sem tűnik fel, hogy a legjobb barátnőm, aki olyan, mintha a testvérem lenne, totál szét van csúszva. A gondolataim csak magam körül forogtak, és észre sem vettem, hogy mások nagyobb problémákkal küzdenek, mint én.

Dawn az asztalra könyökölt, a tenyerével tartotta meg az állát. Az asztalt bámulta, de úgy tűnt, mintha semmire sem fókuszálna.

– Apa és anya egyre többet veszekednek.

Felszisszentem. Dawn imádta a szüleit, mindig is úgy látta, ők egy tökéletes pár, s arról álmodott, egyszer majd ő is talál magának egy olyan pasast, aki annyira szereti őt, mint az édesapja az anyukáját. Tökéletes család voltak, leszámítva néhány apró összetűzést, amit pár napon belül sikerült is megbeszélniük. Néhány hónapja azonban feszültté váltak náluk a dolgok, és bár az okokat Dawn sosem mondta el, arról mindig tudtam, ha a szülei veszekednek. Ez már egyre gyakoribb volt a Lévesque családban, de ahogy Dawn arcára néztem, rájöttem, hogy most többről van szó.

– Anya válni akar. – Könnyek szöktek ki a szeméből. – Azt mondta, nem hajlandó tovább apámmal élni. Összepakolt és lelépett otthonról, Avery! Mire tegnap hazaértem, már csak egy cetlit találtam a szobámban, amiben azt írta, nagyon sajnálja, hogy elment, de nem volt más választása. Ott hagyott apámmal, aki szintén nincs otthon, valami üzleti szar miatt Párizsba kellett mennie – megtörölte az arcát. – Mit gondolsz, anyud vállalná a dolgot? Ha már válásról van szó, legalább olyan ügyvédhez menjenek, akit ismernek.

– Beszélhetek vele, de ő… hát, nem foglalkozik ilyenekkel. De biztosan tud ajánlani olyan ügyvédet, aki… megbízható és normális. Ami azt illeti, elég sok mindenkit ismer, és nem csak itt, ebben a városban – elhúztam a szám. – Néha úgy tűnik, egész Franciaországban vannak kapcsolatai.

– Köszönöm.

Rettenetesen sajnáltam Dawnt, s pontosan tudtam, min megy keresztül. Egy válás mindig megviseli az embert, főleg, ha eddig abban a hitben élt, hogy minden a legnagyobb rendben a szülei között. Fáj végignézni, hogy omlik teljesen össze egy tökéletesnek vélt dolog.

A mi családunk csak próbálta elhitetni a kívülállókkal, hogy nálunk aztán semmiféle összetűzés nincs, és senki sem tudta, mi történik odabent, a csukott ajtók mögött. A szüleim kapcsolata sosem volt tökéletes, hiába mutatták azt, nagyon sokat veszekedtek; már a legapróbb dolgok is képesek voltak tönkre vágni az idillit. Utólag belegondolva, jobb is, hogy apa beadta a válókeresetet, mert a folytonos civakodás mindnyájunkat kikészítette volna idegileg.

Átnyúltam az asztal felett és együtt érzően megszorítottam Dawn kezét.

– Ugye tisztában vagy azzal, hogy ha tudok, segítek? – Aprót bólintott. – Ha bármi van, akármi, nyugodtan szólj! Velem bármikor beszélhetsz! Elvégre, a legjobb barátod vagyok, vagy mi fene…

– A legjobb barát a világon – mosolygott rám.

– Pontosan! – vigyorogtam.

Büszke voltam, hogy valamennyire sikerült felvidítanom, vagy legalábbis tudtam belé egy kis lelket önteni. Azonban, amikor a mosoly eltűnt az arcáról, és a homloka ráncokba szaladt, rájöttem, hogy nem végeztem túl jó munkát, és kezdtem megbizonyosodni arról, hogy valójában rettenetesen önző és szörnyű legjobb barát vagyok. Elvégre úgy indultam el otthonról, hogy én majd nyafogok egy sort Dawnnak, hogy jaj, milyen rossz nekem, utálom a szüleimet, és rettegek, mert valaki meg akar ölni. Ezek a problémák valahogy eléggé eltörpülnek az övé mellett – jó, talán a tény, hogy életveszélyben vagyok, mégsem olyan kis baj, de na… értitek.

– Történt még más is, amiről nem tudok?

Dawn felsóhajtott.

– Tegnap felhívtam Alexyt, hogy jöjjön el velem jógázni, mert két nap kimaradt. Ráadásul semmi kedvem nem volt otthon lenni, el akartam terelni a figyelmem. – Kicsit fájt, hogy nem nekem szólt, hanem másnak, de félretettem a féltékenységem, elvégre, nem körülöttem forgott a világ. Ráadásul biztos voltam benne, hogy Alexynek nem említette, mi történt, de a fiú még így is fel tudta őt vidítani. Nos, legalábbis egy kis időre. – És, istenem, mintha nem lenne elég problémám, tudod, ki jön velünk szemben? – megráztam a fejem, jelezve, hogy ötletem sincs. – Leo. És egy másik lány kezét szorongatta! Szerinted?!

Felsóhajtottam.

– Azért valld be, nem lepett meg túlságosan a dolog. Leo mindig is nagy kanállal falta az életet, ha valakit dobott, összejött mással, mindenféle lelkiismeret furdalás nélkül. Neked is ezt kellene tenned. Sőt, már rég találnod kellett volna magadnak valakit, és ezt a srác orra alá dörgölni.

Dawn halvány mosollyal az arcán nézett a szemembe.

– Tudod, néha kegyetlen vagy. Meg kellene tanulnod finoman fogalmazni.

Felnevettem.

– Ugyan, abban hol az izgalom?

Csalódottan rázta a fejét, de egy kis mosoly továbbra is ott bujkált a szája sarkában.

– Itt most nem az izgalomról van szó, drága barátnőm, hanem arról, hogy ne bánts meg másokat. Tudod, gondolkozz, mielőtt megszólalsz.

– Megyek, hozok magamnak valamit – kuncogva álltam fel.

A pulthoz sétáltam, közben azon agyaltam, hogyan dobhatnám fel Dawnt. Nem szerettem, ha az emberek szomorúak, azt pedig egyenesen gyűlöltem, ha olyasvalaki van maga alatt, aki közel áll hozzám. Egy ötlet kezdett körvonalazódni a fejemben, s már meg is volt, mit kellene tennem Dawn felvidítása érdekében, de kicsit tartottam attól, hogy nem egyezik bele. A tervem első része egy minden izmot megmozgató edzés volt, és nem érdekelt, mennyire ellenkezik Dawn (a jógán kívül nem akart másféle mozgásról hallani, pláne, ha közben le kellett izzadnia). Utána jöhetne egy kis ebéd a kedvenc, nem túl drága éttermünkben, aztán pedig a vásárlás estére.

– Mit adhatok? – kérdezte a pult mögött álló fiú, mikor sorra kerültem.

Huszonkét évesnek saccoltam a srácot, nem többnek, de jól nézett ki. Férfiasabb arccsontozata volt, mint Charles-nek, és ez a srác rendelkezett némi kisfiús vonással is, amitől kissé ártatlannak is tűnt. A kisugárzása megnyerő volt, és kedvem lett volna beletúrni a dús, éj fekete hajába. Barna szemei fáradságról árulkodtak, mégis úgy tűnt, lelkesen mér végig. Rátenyereltem a pultra, s magamra varázsoltam azt a mosolyom, amivel a pasikat szoktam meghódítani. A srác tekintete az arcomról aprócska dekoltázsomra tévedt, és majdnem felnevettem, mikor megnyalta az ajkát.

– Egy jeges kávét, cukor nélkül, édesítővel. Köszi!

A srác gyorsan lefirkantotta a rendelésem, majd miután megkérdezte, a nevemet is ráírta egy pohárra, és átnyújtotta egy fiatal, vörös hajú lánynak, aki már neki is állt, hogy elkészítse a kávém. A pultnál várakoztam, amíg elkészül az italom, addig a sráccal szórakoztam. Néha-néha, rövidebb időre rápillantottam, ilyenkor mindig elmosolyodtam, majd elkaptam róla a tekintetem. Mosolyogva figyeltem, hogyan ügyetlenkedik, a mögöttem álló férfi rendelését is sikerült félreírnia. Őrült jó érzés volt a tudat, hogy ezt a viselkedést én váltottam ki belőle, és ez még egy kicsit dobott az amúgy is hatalmas önbizalmamon.

A jeges kávémmal együtt siettem vissza Dawnhoz, aki úgy lapozgatta a magazint, hogy nem is nézett oda.

– Van egy ötletem! – mondtam, mire felkapta a fejét. – Tartsunk egy csajos napot. Szerintem ránk férne.

Dawn furcsán nézett rám, de nem tudtam volna megmondani, mit gondol. Hirtelen eltorzult az arca.

– Basszus, Avery, én annyira sajnálom! – Kérdőn néztem rá. – Itt nyafogok neked, és még csak meg sem kérdeztem, hogy vagy.

– Miért kérdezted volna meg?

Felsóhajtott.

– Valami idióta megpróbált megölni, én meg itt locsogok a problémáimról. Ne haragudj!

Vicces, hogy Dawn és én is bűntudatot érzünk, mert a saját gondjainkat fontosabbnak tartjuk egy pillanatra, mint a másikét. Az ilyen pillanatokban döbbenek csak rá, hogy mennyire hasonlítunk egymásra. Kívülről biztosan úgy festettünk, mintha testvérek lennék. A stílusunk is nagyjából megegyezett, a viselkedésünk is, ahogy a külsőnk is, leszámítva néhány aprócska vonást és a szemünk színét.

– Nem nagy dolog, túl vagyok rajta. Volt időm gondolkodni, és rájöttem, túl rövid az élet ahhoz, hogy egy ilyen miatt aggódjak a nap huszonnégy órájában.

Dawn úgy méregetett, mintha a lelkembe látna. Felnyögött.

– Avery, miért gondolom azt, hogy magasról tettél arra, mit mondtak a szüleid és valami felelőtlen dologba kezdtél?

Hátradőltem a székben és szélesen elmosolyodtam.

– Azért, drágám, mert jól ismersz. Valóban ezt tettem.

Amíg elfogyasztottam a kávém, meséltem neki a tegnap estéről, amit a Vörös Sárkányban töltöttem. Megemlítettem neki minden fontosabb dolgot, de talán Charles házáról többet áradoztam, mint kellett volna; nem tehettem róla, teljesen beleszerettem abba a luxusvillába.

– Szóval, ez a Charles jóképű, humoros, elképesztően gazdag, van stílusa, és ahogy a szavaidból kivettem, elég jó, ha ágytornáról van szó. – Értetlenül nézett rám. – Akkor nem értem. Ez a pasi maga a főnyeremény, Avery, miért nem jössz össze vele, már úgy, igazán?

– Azért Dawn, mert rohadtul nincs kedvem egy kapcsolathoz. Ragadjak le egy pasinál huzamosabb időre és hagyjam veszni a legjobb éveimet? Kösz, de inkább nem.

Dawn felsóhajtott, és inkább rám hagyta a dolgot. Tudta, hogy nem tud meggyőzni, de valamilyen szinten meg is értett; ő is ugyanezt csinálta, a különbség köztünk csupán annyi volt, hogy Dawn könnyen belezúgott a pár napos kalandjaiba. Én életemben egyszer voltam csak szerelmes, és az a rövid időszak borzalmas volt, a tény pedig, hogy nem lehettem együtt azzal az emberrel, akiért teljesen oda voltam, iszonyatosan fájt.

– Szóval, mi a terv mára? – kérdezte Dawn.

Elmosolyodtam.

– Apud mikor jön haza?

Gondolkodott egy kicsit, mielőtt válaszolt volna.

– Azt hiszem valamikor hétfőn. Vagy kedden, nem tudom pontosan. Miért?

Vigyorogva hajoltam előre, mintha valami titkot akartam volna megosztani vele.

– Szervezzünk bulit! Az utóbbi időben folyton szórakozóhelyekre vagy máshoz jártunk, már nem is emlékszem, mikor vettünk részt olyan bulin, ahol mi voltunk a házigazdák.

Dawn a fejét vakarta.

– Szervezzünk. De mégis hol? Azt mondtad, apud csak holnap megy vissza Olaszországba, anyukád is hazajött, ráadásul a nagymamád is… – Szemei elkerekedtek, mikor rádöbbent, mire céloztam a korábbi kérdésemmel. – Nem, Avery! Szó sem lehet róla! Apám kinyír, ha megtudja, bulit szerveztem a háta mögött.

Kissé csalódottan dőltem hátra. Pedig kezdtem beleélni magam.

– Hát, akkor kérdd meg! Apud imád téged, biztosan megengedi. Egy kis hiszti és már meg is kapod, amit akarsz.

Sértődötten húzta fel az orrát.

– Ezzel meg mit akarsz mondani?

Felnevettem és a kezébe nyomtam az asztalon heverő mobilját.

– Semmit, nyugi! Na? Akkor felhívod?

Dawn habozott, de azért elvette a telefonját, s egy kis gondolkozás után már hívta is az apját. Biztos voltam abban, hogy megszervezhetjük azt a bulit, hisz’ Dawn apja mást sem szeretett jobban, mint a lánya kedvében járni, és ezen a tény, hogy a férfinek piszkos ügyekből folyik be annyi pénz, amennyi, nem változtat. Dawn akkor is az ő hercegnője marad, akinek mindent megad.

– Oké – mondta, miután megbontotta a vonalat. – Azt mondja, rendezhetünk bulit, ha utána takarítunk is. – Ez az! – De most őszintén. Szerinted ki jönne el? Előbb kellett volna szólni az embereknek, nem pedig az utolsó pillanatban.

Felnevettem és már elő is kaptam a telefonom, hogy sms-t írjak az ismerőseimnek a buliról.

– Ne aggódj, ha mi ott leszünk, akkor mindenki jönni akar majd! A lényeg, hogy minél több embert értesítsünk.

A lehető legtöbb ismerősnek küldtünk üzenetet, sőt, még a közösségi portálra is kiírtuk a fontosabb infókat, és megkértünk mindenkit, jelezzen, ha tud jönni.

– Egyéb terv mára? – kérdezte Dawn, miközben kifelé indultunk.

Széles mosoly kúszott az arcomra.

– Ó, abból van bőven! Kezdhetnénk egy másfél-két órás edzéssel, utána ehetnénk valamit, aztán egy kis vásárlás estére. Kaja, pia meg ilyenek. Ó, és ruhák, azokról ne…

– Avery!

Dawnnal egyszerre fordultunk meg a nevem hallatára. Már kint voltunk a kávézóból, de visszaléptem, mikor megláttam, hogy a pultos srác siet felém féloldalas mosollyal az arcán.

– Igen?

A srác megállt előttem, a vigyor kissé lehervadt az arcáról, s idegesen nézett a szemembe. Összefontam magam előtt a kezem.

– Csak azt szerettem volna kérdezni, izé… – Aranyosnak találtam, hogy zavarban van, de egy kicsit zavart is. Úgy tűnt, mintha nem lenne annyira biztos magában, és ez rontott a pasi esélyein. – Lenne… lenne kedved eljönni velem valamikor valahova?

Közelebb léptem hozzá, s a mutatóujjamat végighúztam a karján.

– Most randira hívsz? – mosolyogtam fel rá.

– Azt hiszem, igen. E-esetleg cserélhetnénk számot.

Felnevettem.

– Ó, minek neked a számom is, ha már a nevemet tudod? – Kérdőn nézett rám. – A legjobb barátnőmnél lesz egy buli ma este. Ha tényleg velem szeretnél lenni, időt szánsz arra, hogy megtaláld a helyet.

Dawnra nézett a vállam felett. Valami azt súgta, ezt a srácot nem fogom a szórakozó tömeg között látni ma este.

– És mégis hogy találjam meg? Nem ismerem sem őt, sem téged!

Megnyaltam az ajkam, s átkaroltam a nyakát.

– Hidd el, ha nagyon akarsz, megtalálsz! – mondtam neki, aztán a srác legnagyobb döbbenetére a kávézó kellős közepén megcsókoltam őt, tucatnyi ember láttára.

19. Válaszokat akarok

Csóközön!♥

Meg is hoztam a 19. fejezetet, remélem tetszeni fog!^^

Továbbra is lehet tippelni a gyújtogatót illetően, kíváncsi vagyok, ki fogja kitalálni. :D

Köszönöm szépen a visszajelzéseket, a pipákat és a 10400+ oldalmegtekintést (utóbbiért iszonyatosan hálás vagyok Nektek!).

Továbbra is várom a véleményeket!:)

Ó, és mielőtt elfelejtem. Új blogba kezdtem, ami szintén a Csábításból Jelessel foglalkozik. A címe Saving Carrie, és már felkerült a fülszövege a történetnek, a prológus pedig pár napon belül érkezik. A hangulata kicsit más, mint a Primadonnáé, de remélem azért tetszeni fog!:) Ha el szeretnéd olvasni, kattints IDE! Előre is köszönöm, ha benéztek. :)

Nem is húzom tovább az időt, jó olvasást kívánok mindenkinek a fejezethez!:)

Puszi,

Raina

19. Válaszokat akarok

Újra a kis raktárhelyiségben találtam magam, ezúttal azonban nem voltam egyedül. A kis asztalnál ültem Castiellel, aki Deborah kezét szorongatta, s meghitten beszélgettek, csókolóztak. Most nyoma sem volt azoknak a fojtogató érzéseknek, mint korábban, s amikor oldalra pillantottam, megértettem, miért voltam annyira boldog, hogy Castielt Debbie-vel látom. Mellettem Charles ült, kalappal a fején, ami még vonzóbbá tette őt, kezében pedig egy whiskys poharat szorongatott. Lazábban volt felöltözve, a gazdag kölyöknek, akit megismertem a Vörös Sárkányban, nyoma sem volt, pontosan úgy nézett ki, mint a velem egykorúak, de talán pont ez tette őt annyira ellenállhatatlanná.

Észrevette, hogy figyelem, s mikor azokat a gyönyörű, tiszta, kék szemeit rám emelte, hatalmasat dobbant a szívem, s inkább másik irányba néztem. Éreztem, hogy ég az arcom, és nem kellett magamat látnom ahhoz, hogy tudjam, teljesen elpirultam. Valószínűleg úgy nézett ki a fejem, mint egy méretes paradicsom, és ezt a gyanúm Deborah vihogása is alátámasztotta.

– Avery, drágám, le sem tagadhatnád, hogy szerelmes vagy!

Castiel vele együtt nevetett, és arra számítottam, tesz valami csípős megjegyzést, ehelyett inkább újra megpróbálta magára vonni barátnője figyelmét, ami nem is esett nehezére. Újabb csókcsatába kezdtek, és én elkaptam róluk a pillantásom.

Csak akkor vettem észre, hogy Charles és én kéz a kézben ülünk az asztalnál, mikor a fiú hüvelykujjával köröket kezdett rajzolni a kézfejemre. Meglepetten néztem le a végtagjainkra, közben Debbie megjegyzésén rágódtam. Valóban szerelmes lennék? Hisz még csak nem is ismerem ezt a srácot!

A nyitott ajtón keresztül kuncogás és hangos nevetés szűrődött be, mire mindannyian felkaptuk a fejünket. Ismeretlen, mégis ismerős hangok ütötték meg a fülem, de ha az életem múlt volna rajt, akkor sem tudtam volna megmondani, hol hallottam én már ezt a mély, dallamos nevetést. Homlokráncolva húztam ki a székem magam alól, s nyomomban a többiekkel, megindultam a raktárajtó felé. A hangok erősödtek, de sehol sem láttam senkit. Biztosan gyerekek játszanak a közelben – gondoltam, s megfordultam. Meglepetésemben hatalmasat ugrottam. Barátaim gonoszan meredtek rám, és kezdett rossz érzésem lenni. Charles megragadta a kezem, az arcomba nevetett, majd nekilökött egy kupac doboznak. A gondosan összerakott sorok összedőltek, ahogy nekik ütköztem, néhány a fejemre esett, s elképesztő fájdalmat okoztak, hisz tele voltak. Kérdőn néztem Charles-re, de egyedül maradtam. Szédelegve indultam az ajtó felé, s dörömbölni kezdtem rajta, válaszul azonban csak egy gúnyos kacagást kaptam. A kis ablak szétrobbant, ahogy átrepült rajta két nehéz tégla, pár pillanat múlva pedig a dobozok és a poros szőnyeg is lángra kapott, köszönhetően az égő gyufaszálaknak, amelyeket barátaim dobtak be a kitört ablakon. Sikítottam, ahogy a torkomon kifért, segítségért imádkoztam, de senki sem segített rajtam.

Ijedten nyitottam ki a szemeit, s kapálózva ültem fel a szokatlanul kényelmes ágyban. Hisztérikusan kaptam a mellkasomhoz; olyan hevesen vert a szívem, hogy azt hittem, kiugrik a bordáim mögül. Könnycseppek szántották végig az arcom, mire észbe kaptam, s a kézfejemmel próbáltam eltüntetni a sírás jeleit.

Jó pár perc kellett, míg sikerült összeszednem magam, s álmosan néztem körül a szobában. A szemem lassan szokott csak hozzá a sötéthez, de amikor már láttam a bútorok körvonalát, ledermedtem. Francba! Francba! Francba!

Sosem fordult még elő velem, hogy a kis kalandom után elaludtam, de látszólag annyira ki voltam merülve, hogy elnyomott az álom. Oldalra néztem; Charles mélyen aludt, a szája résnyire nyitva volt. Pár percig figyeltem, hogyan emelkedik és süllyed a mellkasa, ahogy levegőt vesz. El sem hiszem, hogy egy ilyen fantasztikus srácnál kötöttem ki.

De basszus, miért kellett elaludnom? És Charles miért nem ébresztett fel, hogy menjek haza?

Halkan és lassan csusszantam ki az ágyból, nem akartam felébreszteni a fiút. Gyorsan kaptam magamra a bugyim és a melltartóm, aztán a táskám keresésére indultam. Az éjszaka folyamán valahogy sikerült levernünk az éjjeliszekrényről – és még csak észre se vettük –, most az ágy alatt hevert. Lehajoltam, hogy felvegyem, de megtorpantam a mozdulat közben, mikor Charles mocorogni kezdett. Ijedten figyeltem, ahogy kezével kapálózik, majd a másik oldalára fordul. Kapkodtam a levegőt, miközben vártam, hogy újra álomba merüljön, s mikor horkolni kezdett – egek, de hangos volt! Tisztára… kiábrándító –, felsóhajtottam. Kihalásztam a táskámból a telefonom, ami szerint hajnali négy múlt hét perccel, s a homlokomat kezdtem ütögetni. Én hülye!

Charles a szoba másik végébe hajította a fekete minim, mikor vetkőztetett, így lábujjhegyen osontam el oda, közben vetettem egy pillantást a városra. Még mindig lenyűgöző volt a látvány, de kissé kihaltnak tűnt az éjszaka közepén.

Felvettem a ruhám, s mielőtt megfordultam volna, ujjaimat fésűként használva végigszántottam a hajam – nem akartam azzal húzni az időt, hogy még a fürdőbe is beugrom. Aztán magamhoz vettem a cipőm, s még mindig lábujjhegyen kisiettem a szobából. Olyan halkan csuktam be az ajtót magam mögött, amennyire csak tudtam, mégis megugrottam a zár kattanására. Túl hangos volt.

A lépcső kissé nyikorgott, mikor lesétáltam rajta, és tátogva imádkoztam, hogy senki se vegyen észre; főleg ne Charles. Már így is túl messzire mentem, mikor hagytam, hogy az otthonába hozzon. Basszus, ő miért nem tudott egy szállodát vagy egy motelt választani, miért pont ide kellett kísérnie?

– Segíthetek, kisasszony?

Már majdnem kint voltam a luxusvillából, a kezem is az ajtókilincsen volt már, amikor hangot hallottam magam mögött. Kihúztam magam, és megfordultam, tartva attól, hogy esetleg Charles nagymamája vett észre, de hatalmas kő esett le a szívemről, mikor egy szobalány világosbarna szemeibe néztem.

– Én, izé… Éppen indulni készültem.

A szobalány (aki meglepően fiatal volt, talán két-három évvel lehetett több nálam) lebiggyesztette a száját.

– Az úrfi nagyon csalódott lesz, mikor reggel nem találja itt.

Meglepődtem, mikor a lány azt mondta, úrfi. Manapság már senkit sem neveznek így, és ez egyszerre volt zavaró és lenyűgöző; zavart, mert így a család nagy sznobnak tűnt, de lenyűgözött, mert bizonyára rengeteget dolgoztak azért, hogy kiérdemeljék ezt. És ahogy erre a lányra néztem, észrevettem a Charles iránti mély tiszteletet.

Vagy csak szerelmes volt a srácba.

– Tudja, nem gyakran hozza haza a barátnőit – folytatta. – A kisasszony nagyon különleges lehet neki, ha így döntött. Bizonyára megbízik Önben. Kérem, ne törje össze a szívét!

Juj! Na, hát erre aztán nem számítottam.

– Félreérted a dolgot. – Nem tudtam, hogy nekem is magáznom kellene-e őt, vagy sem. Végül maradtam a tegezésnél; elvégre majdnem egyidősek voltunk, az Isten szerelmére! – Charles és én csak most ismerkedtünk meg.

A lány zavartan pislogott.

– Ó! Valóban? – Aprót bólintottam, mire a lány szemei elkerekedtek. – Nos, nem tudom, mit csinált a kisasszony vele, de Ön az első kalandja, akit idehozott. Ez nem vall az úrfira.

És ez nagyon is aggasztott.

– Én most lelépnék, ha nem baj – tettem egy lépést az ajtó felé. – Ha Charles felébred, megmondanád neki, hogy a szüleim kerestek és kénytelen voltam hazamenni?

A lány komolyan nézett rám.

– Nem fogok hazudni neki a kisasszony kedvéért. Viszlát!

Megfordult és a lépcső felé indult, én pedig döbbenten néztem utána. Aztán eszembe jutott valami.

– Legalább a dzsekimet megkaphatom?

Fél tízkor ébredtem meg, már a saját ágyamban feküdtem a kedvenc szürke pólómban. Hunyorogva ültem fel, mert zavart a kintről beáramló fény – annyira fáradt voltam, mikor hazaértem, hogy még ahhoz sem volt erőm, hogy a redőnyt lehúzzam. Nagyokat ásítva rúgtam le magamról a takarót és a mamuszom keresésére indultam, amit hamar meg is találtam az ágy aprócska lábánál. Belecsúsztattam a lábam a szőrős lábbelibe, s egy gyors – túl gyors – mozdulattal kipattantam a rendetlen ágyból. Kissé megszédültem és majdnem visszahuppantam a matracra, de szerencsére meg tudtam tartani az egyensúlyom.

Hatalmas fejfájás közepette csoszogtam le a konyhába, közben próbáltam nem tudomást venni az émelygő gyomromról.

Szokatlanul csendes volt a ház ahhoz képest, hogy négyen tartózkodtunk idebenn. Általában anya ilyenkor a konyhában üldögél és egy csésze kávé fölött lapozgatja ügyfelei aktáit; nagyszerű ügyvéd volt és törődött azokkal, akik hozzá fordultak segítségért. Most nem hallottam semmit, ami azt sugallta volna, most is ezt teszi, és valamiért ez nagyon zavart. Arra utalt, hogy valami megváltozott, és nem jó irányba.

Apa úgy döntött, nem költ hotelszobára, hisz vasárnap úgyis visszamegy Olaszországba. Lefoglalta a nappaliban lévő kanapét, és ez a régi időkre emlékeztetett. És most nem a kellemes emlékekre gondolok; a rendetlen helyiség a válás előtti időszakot juttatta eszembe, s erre összeszorult a szívem. Még mindig aludt, ahogy gondolom mindenki más is, hisz tényleg semmi zaj nem volt az egész házban, de egy cseppet sem bántam, hogy senki sincs ébren. Se a fejfájásomnak, se a hányingeremnek nem tett volna jót egy veszekedés.

Úgy éreztem, egy falat se menne le a torkomon, így ahelyett, hogy reggelit készítettem volna, kávét főztem, miután bevettem egy fájdalomcsillapítót. Amíg vártam, hogy az ébresztő italom elkészüljön, küldtem egy sms-t Dawnnak, hogy találkozhatnánk ma. Jó ideje nem beszéltünk már úgy igazán, és már rettenetesen hiányzott egy igazi, csajos csevegés a legjobb barátnőmmel.

Cukor helyett édesítővel ittam meg a kávém, és ezúttal a tejet is hanyagoltam. A pultnál ülve fogyasztottam el, közben a tegnapi újságot olvasgattam. Még ebben is megemlítették a raktárhelyiségnél történteket, de úgy tűnt, mintha mindenki továbblépett volna; a családon és a rendőrségen kívül senki mást nem érdekelt, ki tette. Az emberek szerint csak néhány idióta kamasz szórakozott, és nem kell ezt komolyan venni. Kíváncsi voltam, ha velük történt volna ilyesmi, akkor is így gondolkoznának-e.

– Jó reggelt, kisasszony! – Nagyi hangjára összerezzentem. Teljesen elmerültem a gondolataimban, és egyáltalán nem tűnt fel, hogy kijött a vendégszobából. – Mikor jöttél haza?

Letettem a majdnem üres bögrét a pultra.

– Öt óra körül, talán kicsit később. Miért?

Nagyi vizet engedett egy csészébe és berakta a mikroba, majd a teák között kezdett kutakodni.

– Talán mert betegre aggódtuk magunkat miattad? – Annak ellenére, hogy zaklatott volt – legalábbis ezt hallottam ki a hangjából –, ugyanolyan nemtörődöm stílusban beszélt, mint én. – Valaki megpróbált megölni, te meg csak fogod magad és nekivágsz az éjszakának. Mit csináltál te ennyi ideig odakinn?

– Szórakoztam, mama. És mint látod, itt vagyok, nincs rajtam egy karcolás sem.

– Hol voltál? – kért számon. – És kivel? Mert, hogy nem Dawn barátnőddel, az biztos.

Felsóhajtottam. Eddig úgy volt, hogy ő kimarad az egészből, nem akar vitát senkivel. Anyától vártam a hegyi beszédet, nem pedig tőle, ráadásul még mindig sajgott a fejem, és semmi kedvem nem volt a tegnap estéről beszélni.

– A Vörös Sárkányban. – Válaszomra a nagyi szemei elkerekedtek. – De nem sokáig! – tettem hozzá gyorsan. – Összefutottam egy ismerősömmel és felugrottam hozzá egy kicsit beszélgetni. Biztonságban voltam.

Oké, ez hazugság volt. Charles-t soha életemben nem láttam még, és nem is beszélgetéssel ütöttük el az időt. De ezt persze sem a szüleimnek, sem a nagyinak nem kellett tudnia.

– Egyéb kérdés? – kérdeztem, miután nem válaszolt.

Dühösen nézett rám.

– Avery, néha elfelejted, hogy egy felnőttel beszélsz!

– Ti meg néha elfelejtitek, hogy már nem vagyok kisgyerek, akit folyton pesztrálni kell. Tudok vigyázni magamra!

Megittam a maradék kávémat is, majd lepattantam a székről, s a szobámba siettem. Dawn üzent, hogy a Starbucksban üldögél (a városban csak egyetlen egy volt), és nem tervezi, hogy mostanában hazamegy, szóval csatlakozhatnék hozzá. Kényelmes ruhákba öltöztem, megszabadultam a tegnap esti festéktől, s a helyette egy finomabb, kevésbé feltűnő sminket készítettem. A hajamat befontam, s hagytam, hogy a jobb vállamnál lógjon, eltakarva azt a kis foltot a nyakamon, amit Charles hagyott rajtam.

Már mindenki lent volt, mire leértem a nappaliba, de anya is és apa is kimerültnek tűnt, olyannyira, hogy még a fejüket sem tudták megtartani. Amikor észrevettek, alaposan végigmértek, s láttam a megkönnyebbülést az arcukon, mikor rájöttek, épségben hazaértem. Az ajkamba haraptam. Szerettem volna bocsánatot kérni tőlük a viselkedésem miatt, de nem tudtam, mit is mondhatnék.

Megköszörültem a torkom.

– Dawn a Starbucksban vár. Elmehetek?

Apa szemében meglepetés csillant, majd anyára nézett. Pár másodpercig némán kommunikáltak (még most is pontosan tudták, mire gondol a másik, pedig már nem voltak házasok), aztán felém fordultak.

– Ne maradj sokáig, oké? – Egy könnycsepp folyt végig anya arcán. – Nagyon aggódtunk érted.

Kerültem a tekintetét.

– Sajnálom – mondtam. A folyosóra mentem és beleléptem a szandálomba. – Hamarosan jövök!

Idén is lassan jön az ősz; ez volt az első gondolatom, miközben elindultam a belváros felé. Még mindig hét ágra sütött a nap, de már nem volt tikkasztó hőség, mint egy héttel korábban, és a szél is gyakran felerősödött. Már szó sem volt kellemes, meleg fuvallatról, időnként érezhető volt az őszi hideg. Egyáltalán nem volt melegem, túl lenge ruhákban jöttem el otthonról, de azt sem mondhattam, hogy fáztam. A fák még mindig csodásak voltak, de a zöld lombkoronák sűrűjében itt-ott feltűnt néhány fakó, sárgás színfolt is. Szerettem nézni, hogyan változik át a táj napról napra, ilyenkor többször mozdultam ki, olyan helyeket keresve, amelyeket az ember még nem rontott el. Kevesen tudták rólam, hogy imádok fotózni, és gyakran csenem el bátyám fényképezőgépét, hogy tájképeket készítsek. Ez az én kis titkom. Vagyis, Ellioté és az enyém.

– Ó, odanézz! – visítottam boldogan, s ugrándozva indultam a kis tó felé, közben hátrafordultam, hogy megbizonyosodjam arról, Elliot tényleg követ-e. Mosolyogva jött utánam. – Hattyú!

Tíz éves lehettem, Elliot pedig tizenhárom. Aznap délután ő vigyázott rám, és a közeli parkba vitt játszani. Már akkor komolyabb volt, mint a vele egykorúak, és ahelyett, hogy a haverjaival gördeszkázott vagy Isten tudja, mit csinált volna, szívesebben töltötte velem az idejét, és ilyenkor felfedezőútra indultunk a városban, a közeli erdőben. Számomra ez amolyan kincsvadászat volt: minél több gyönyörű, megörökíthető dologra kellett bukkannom a természetben. Aznap meg is találtam a legfenségesebb dolgot, amit életemben láttam: a kis tóban egy hófehér hattyú úszkált békésen, ezzel rengeteg ember tekintetét vonzotta magára. Úgy tűnt, a hattyú élvezi, hogy ő van a figyelem középpontjában, büszkén mutogatta magát, néha-néha megállt, aztán újabb kört tett az aprócska tóban.

Nevetve, s kislányos izgalommal lökdöstem félre a felnőtteket, hogy minél közelebb kerülhessek a hattyúhoz. Az emberek felmordultak, de én alig tudtam levenni a szemem a madárról. Teljesen elbűvölt.

– Elliot, ugye lefotózod? – Kölyökkutya szemekkel néztem fel a bátyámra. – Kérlek!

Elliot rám mosolygott, összekócolta a hajam, majd előkapta a fényképezőgépét, amelyet még a nagypapától kapott. Figyeltem, miközben képeket csinált, olyan volt, mint a profik. Csak a gép kattogását hallottam, és hatalmas mosoly kúszott az arcomra, mikor rádöbbentem, a hattyúról több képet készített aznap, mint az összes többi dologról összesen.

– Engem is! – ugrottam fel vidáman. – Engem is fényképezz le!

Elliot felém fordította a fényképezőt, s utasításokkal látott el.

– Mosolyogj! – mondta vigyorogva. – Még szélesebben!

Nevetve vágtam magam nevetségesebbnél nevetségesebb pózokba, de nem is ez volt a lényeg. Boldog voltam, hogy a bátyámmal lehettem; úgy éreztem, tőle megkapom azt a szeretet, amit a szüleinktől nem. Az a nap a parkban… örökké az emlékeimben él majd. Elvégre… nem csak a bátyámhoz kerültem közelebb abban a pár órában, hanem egy új hobbit is találtam, hála Elliotnak…

Letöröltem néhány könnycseppet a szemem sarkából. Még mindig fájt olyan emlékekre visszagondolni, amelyekben Elliot is szerepet kapott; rettenetesen hiányzott a bátyám, s féltem, hogy sosem kapom már vissza.

– Avery?

Mély levegőt vettem, kihúztam magam és megigazítottam a ruháimat. Nem akartam, hogy az emberek szétesettnek lássanak; elvégre erős fiatal lány vagyok, nem?

Az ismerős idegenre néztem és megtorpantam.

– Szia, Josh – köszöntem neki.

– Jól vagy? – Egy lépést tett felém. – Te… te sírsz?

A fejemet ráztam.

– Minden rendben, én csak… Valami belement a szemembe.

Néma csendben álltunk egymással szemben, ő egy kicsit ideges volt, én pedig a legszívesebben elmenekültem volna. Nem volt hangulatom olyan emberekhez, akiket amúgy sem látnék szívesen.

– Hallottam, mi történt. Sajnálom. – Nem kellett gondolatolvasónak lennem ahhoz, hogy kitaláljam, a tűzről beszél.

– Nos, mint azt látod, remekül vagyok. Szóval, ha most nem haragszol… Dawnnal találkozom, és már kicsit megcsúsztam.

Josh bólogatott, majd kikerült engem. Én is folytattam tovább az utam a Starbucks felé; már csak néhány saroknyira volt. Azonban apámék beletették a bogarat a fülembe, és nem bírtam ki, hogy ne kérdezzem meg.

– Hé, Josh! – szóltam utána. Kíváncsian fordult felém. – Hol voltál szerdán három és négy között?

Meglepte a kérdésem, de nem habozott túl sokáig.

– Edzésen, miért?

Csalódottan szívtam be a levegőt. Annyira szerettem volna válaszokat kapni, hogy még annak is örültem volna, ha kiderül, Josh volt a tettes. Magam mögött akartam tudni ezt az egész marhaságot, de amíg nem kerül elő a gyújtogató, addig nem lesz egy nyugodt percem sem.

– Csak kérdeztem.