Csóközöön!♥
Meghoztam a 14. fejezetet is, amelynek legnagyobb részét egy olyan flashback tölti ki, aminek egy bizonyos része a későbbiekben nagyon-nagyon fontos lesz.
Deborah (akit mindenki annyira utál) ebben a történetben, fogjuk rá, pozitív szereplő lesz, de ezt majd eldöntitek Ti!:)
Köszönöm szépen a visszajelzéseket, a pipákat és a 6200+ oldalmegtekintést!^^
Továbbra is várom a véleményeket!:)
Jó olvasást mindenkinek!^^
Ó, és újabb szavazás került ki az oldalsávba!;)
Puszi,
Raina
Meghoztam a 14. fejezetet is, amelynek legnagyobb részét egy olyan flashback tölti ki, aminek egy bizonyos része a későbbiekben nagyon-nagyon fontos lesz.
Deborah (akit mindenki annyira utál) ebben a történetben, fogjuk rá, pozitív szereplő lesz, de ezt majd eldöntitek Ti!:)
Köszönöm szépen a visszajelzéseket, a pipákat és a 6200+ oldalmegtekintést!^^
Továbbra is várom a véleményeket!:)
Jó olvasást mindenkinek!^^
Ó, és újabb szavazás került ki az oldalsávba!;)
Puszi,
Raina
14.
Amikor még Debbie is velünk volt
Amióta csak az eszemet tudom, mindig is
színésznő szerettem volna lenni, és ez az évek múlásával semmit sem változott.
Még mindig ez a legnagyobb álmom, ezért adom be minden év elején a
jelentkezésem a Jeanjeaquet Művészeti Iskolába, ahová rengeteg tehetséges
fiatal jár… és ahonnét számtalan elutasító levelet küldtek már. Nem egyszerű
oda bekerülni, nem is vesznek fel sok embert; csak a legjobbakat. Engem egyszer
sem találtak megfelelőnek, de ez nem akadályozott meg abban, hogy továbbra is
elküldjem nekik a felvételi kérelmem, csatolva hozzá azt a rengeteg oklevelet,
amelyeket tánc- és tanulmányi versenyeken nyertem. De számukra ez édeskevés,
így kezdtem lemondani arról, hogy bekerülök drámatagozatos osztályukba, ezért
döntöttem úgy, hogy tagja leszek a Sweet Amoris színjátszó körének. Ez persze a
közelébe sem ért azoknak a klassz óráknak, amelyeket a Jeanjeaquet-ban
tartanak, de kezdetnek megfelelt.
Már tavaly is részt vettem a szakkörön,
és iszonyatosan élveztem minden percét, így szomorúan vettem tudomásul, hogy Mademoiselle
Amandine idén már nem a Sweet Amoris tanára, helyette egy Héloise nevű fiatal
nő fogja tartani ezeket az órákat. Nos, Héloise már akkor sem volt szimpatikus,
mikor belépett a terembe, de amikor megemlítette, hogy korábban a Jeanjeaquet
diákja volt, egyenesen gyűlöltem. De azért ott maradtam, s próbáltam
együttműködő lenni, mert nem akartam más szakkört választani.
Az első óránk ismerkedéssel telt,
mindenkinek beszélnie kellett magáról – szándékosan nem említettem meg, hogy
jelenleg egy újabb elutasító levelet várok a Jeanjeaquet-ból. A legfontosabb információkat
mondtam el magamról, aztán visszasétáltam a helyemre, s amíg a többiek is
bemutatkoztak, elővettem a telefonom, s csináltam pár selfiet.
Alig egy óra múlva már a város vége felé
tartottam, hogy csatlakozzak Castielhez, Lysanderhez és a banda többi tagjához
a kis raktárhelyiségben, ami évek óta üresen állt. Véletlenül fedeztük fel, még
kilencedikben. Akkoriban kezdtük megismerni egymást, s úgy döntöttük, péntek
este szórakozunk egy nagyot. Deborah esküdözött, hogy tud egy igazán
fantasztikus helyet, ahol nem kérnek személyit, ha megkapó a külsőd, simán
beengednek. Dawn eleinte nem tartotta jó ötletnek, de végül sikerült őt
meggyőznünk.
Tisztán
emlékszem arra a decemberi éjszakára. Életem legelső olyan buliján készültem
részt venni, amelyet nem valamelyik ismerősöm házában tartottak titkokban,
mikor a szülők nem tartózkodtak otthon. Izgatottság kerített hatalmába, és alig
vártam, hogy egy nagyot bulizhassak. Jókedvűen dalolásztam, nem törődve azzal,
hogy az amúgy is csípős szél folyamatosan az arcomba fújta a jéghideg havat a
földről. Jól éreztem magam, s próbáltam Dawnt is felvidítani, aki mindvégig
attól rettegett, hogy a szülei utána jönnek, s jól leszidják, amiért lelépett
otthonról. Előttünk Castiel és Deborah tipegett, és igyekeztem nem tudomást
venni arról a meghitt légkörről, ami körüllengte őket.
Szeptember
elején mi négyen igencsak közel kerültünk egymáshoz, szinte mindent együtt
csináltunk. Castiel egyedüli fiúként igazán menőnek érezte magát, s nem győzött
dicsekedni azzal, hogy milyen szép lányok veszik körül minden nap. Akkoriban
kezdtem Mattel randizni, de furcsán éreztem magam, mikor Debbie bevallotta,
hogy nagyon
megkedvelte Castielt.
–
Tudod, nekem pont az ilyen pasik jönnek be – mondta egy szerda délután, a
kedvenc kávézónkban üldögélve.
Én
forró csokit szürcsölgettem lassan, mert égette a nyelvem. Deborah pedig már
akkor, tizenöt évesen is manipulálta az embereket, így Isten tudja csak,
hogyan, de sikerült egy gyönyörű koktélra szert tennie; természetesen alkoholos
volt. Nem panaszkodhattam, mivel rengeteg ember vett körül nap, mint nap, és
mindenki szívesen tartózkodott a közelemben, ezáltal – na meg a nagy számnak
köszönhetően – hamar népszerű lettem, és nem csak az osztályban; szép lassan az
egész iskola kezdett megismerni. Debbie-t azonban tényleg mindenki szerette, s
hogyha elmentünk valahova, az emberek először őt bámulták meg. Magas volt,
vékony, és olyan felmenőkkel rendelkezett, hogy igazi különlegességnek
számított Franciaországban. Enyhén kreolos bőre miatt sokan felfigyeltek rá –
ebben a kisvárosban nem volt mindennapi látvány –, és irigyeltem őt az alakja
és az idomai miatt. Én mindig is azt hittem, hogy a velem egykorúakhoz képest
nekem nagy melleim vannak, de Deborah mellett deszkának hatottam. Minden srác
őt akarta, és ő ezt nem is félt kihasználni. Az, hogy most Castielre vetett
szemet, valamiért nagyon zavart.
–
Szerintem jó páros lennénk – folytatta, és újra belekortyolt a sokszínű
koktéljába. – Ő is népszerű, én is az vagyok. Mindketten jól nézünk ki, és
gondolj csak bele, mekkora karriert tudnánk csinálni. Az én fantasztikus
hangom, és az ő gitártehetsége.
–
Biztosan sok rajongótok lenne – értettem egyet.
Deborah
felkönyökölt az asztalra és elgondolkozva kevergette a fekete szívószállal a
szivárványszínű italt.
–
Össze kellene jönnöm vele, nem gondolod?
Deborah
ezt követően folyamatosan flörtölt Castiellel, aki ezt vagy nagyon élvezte,
vagy pedig teljesen lepergett róla. Sosem beszélt a magánéletéről, így nem
tudtam, hogy azért tetteti magát sokszor süketnek, mert van valakije, akiről mi
nem tudunk, vagy csak Deborah nem érdekelte úgy; elvégre barátok voltak.
De
aznap este úgy tűnt, Castiel sem tud ellenállni Debbie-nek, és beadta a
derekát. A lány közelebb húzódott Castielhez, aki átkarolta Debbie derekát, s
halkan beszélgetve mutatták nekünk az utat. Dawnnal kissé lemaradtunk, de én
még így is láttam, milyen jól el vannak azok ketten elől, s legnagyobb
döbbenetemre a zöld szemű szörny kezdett éledezni bennem. Debbie és Castiel
remekül mutattak együtt, és tényleg jó párost alkottak, de a tudat, hogy ők
összejönnek, és előttünk smárolnak, rettenetesen dühített. De persze ezt nem mutattam
ki.
–
Hé, Debbie! – Dawn hangjára felkaptam a fejem. – Sokára érünk még oda? Nagyon
fázom.
Castiel
és Deborah abbahagyta a nevetést és hátrafordultak.
–
Jaj, Dawn drágám, mondtam, hogy ne miniszoknyát vegyél fel!
–
De hisz’ rajtad is az van! – mutattam a fekete szoknyájára.
Bár
Deborah és én nagyon jó barátnők voltunk, erős személyiségeink miatt azonban
sokszor vitatkoztunk össze.
–
Én, Dawnnal ellentétben, bírom a hideget – megragadta Castiel kezét, s újra
elindultak.
Csak
a szememet forgattam, majd a kabátom zsebébe csúsztattam a kezem. A lányokkal
ellentétben nekem volt egy kis eszem, és bár először megfordult a fejemben,
hogy én is szoknyában indulok útnak, végül egy kényelmes, de elegáns nadrágba
bújtam. Így legalább nem fagyott meg a fenekem. Dawn fogai azonban
össze-összekoccantak, annyira fázott.
–
Debbie, biztos, hogy tudod, merre van ez a szórakozóhely? – Már vagy fél órája gyalogoltunk,
és minden olyan általam ismert helytől távol voltunk, ahol négy fiatal
nyugodtan bulizhatna. A bátyám rengetegről beszélt, s tudtam, hogy mind a
városközpontban van. Mi pedig vészesen közeledtünk a városhatár felé, ahol
semmi nem volt.
–
Már hogy ne lenne biztos, Avery! – csattant fel Deborah.– Bízz már bennem egy
kicsit.
–
Jól van, na! Én csak megjegyeztem valamit. Nem kell rögtön leharapni a fejem.
Castiel
megtorpant.
–
Szerintem eltévedtünk.
Mindannyian
körbenéztünk; és valóban, a hely egyáltalán nem volt ismerős. A város fényeit
rég magunk mögött hagytuk, és ott, ahol álltunk, csak néhány utcai lámpa
világított tompán, sárgás színre festve a szűz havat. Órák óta nem járhatott
erre senki… vagy talán évek óta, tekintve, mennyi lepukkant ház sorakozott az
utca túl oldalán. A mi oldalunkon csak a befagyott folyó volt. Felsóhajtottam.
–
Senki sem figyelte merre jövünk?! – Bár a kérdés mindnyájunknak szólt, Deborah
mégis rám nézett.
Védekezően
emeltem fel a kezem.
–
Hé, fogalmam sincs, hova kellene mennünk, szóval…
–
Pisilni kell. – Mindannyian egyszerre fordultunk Dawn felé, aki
össze-visszaugrált.
Felsóhajtottam.
–
Akkor most mit csináljunk?
Már
semmi kedvem nem volt bulizni, és ahogy elnéztem a többieket, ők is szívesebben
lennének most otthon. Belerúgtam egy hókupacba, de rögtön megbántam, mert az
egyre erősödő szél miatt mind az arcomba csapódott. Castiel felkacagott, én meg
csak morogtam, aztán felnevettem, mert tényleg röhejes volt.
–
Itt nincs térerő – sóhajtott fel Deborah. – Forduljunk vissza!
Bólogatni
kezdtem, s már meg is indultam a belváros felé, mikor Castiel felkiáltott.
–
Hé, ott van valami!
Arra
néztünk, amerre a fiú mutatott, és tényleg! Néhány méterre tőlünk, egészen
közel a folyóhoz, egy kisebb ház körvonala rajzódott ki. A városrész e része
elhagyatott volt, s biztos voltam benne, hogy ott sem lakik senki. Remek
ötletnek tűnt bemenni oda felmelegedni és pihenni egy kicsit, és Dawn is
elvégezhette a dolgát, amivel már kezdett az agyunkra menni. A szembe szél miatt
lassan haladtunk, és amikor odaértünk, csalódottan sóhajtottunk fel. A
messziről háznak kinéző valami valójában egy raktárhelyiség volt.
–
Legközelebb ne hagyjuk, hogy Deborah vezessen minket. – Castiel nekidőlt a
falnak, s elővett a dobozából egy szál cigit.
–
Mi lenne, ha inkább segítenél kinyitni az ajtót? Beragadt!
Debbie-nek
nem kellett sokáig könyörögnie, Castiel visszacsúsztatta a dobozt a zsebébe, s
cigivel a szájában próbálta letörni a rozsdás lakatot. Öt perc múlva még mindig
odakint ácsorogtunk, a szél feltámadt, összekócolva a hajunkat – mert se én, se
Debbie, se Dawn nem volt hajlandó sapkát felvenni –, s rettenetesen fáztam.
–
Castiel, siess már! – szóltam rá, kicsit hisztisebben, mint szerettem volna.
–
Igyekszem! – morogta. – Van nálatok olyan izé? – Kérdőn meredtünk rá. –
Tudjátok, az a vékony szar. Hullámcsat, vagy mi a fasz.
Debbie
és Dawn a fejét rázta, én pedig hátranyúltam, és kihúztam egyet a hajamból.
–
Nem fog menni – figyelmeztettem, miközben néztem, ahogy a lakatba csúsztatja a
csatot.
–
Má’ mér’ ne menne? Próbáltad már?
–
Aha, Elliot egyszer bezárt a fürdőbe. Semmi más nem volt kéznél, csak a
hullámcsat, és higgy nekem, nem fogod tudni azzal kinyitni.
És
végszóra, az ajtó kinyílt. Castiel arcán diadalittas mosoly terült el, én pedig
döbbenten bámultam befelé.
–
Mit is mondtál? – kérdezte, s befelé terelt minket.
A
hely tele volt dobozokkal, egy dohos szőnyeggel, és egy pislákoló lámpával. A
falakon néhány nyolcvanas-kilencvenes évekbeli konzervplakát lógott, amelyeket
belepett a por, az pedig, amelyik az aprócska ablakkal szemben volt,
elvesztette a színeit, teljesen kifakult. A raktár hátuljában találtunk néhány széket,
amelyeket elhelyeztünk egymással szembe, s leültünk. Kicsit melegebb volt
odabent a levegő, mint kint – nem kellett ahhoz időjósnak lennünk, hogy
megállapítsuk, odakinn tombol a hóvihar –, de a kabátomtól semmiképpen sem
szabadultam volna meg. Castiel lekapta magáról kötött sapkáját és beletúrt
fekete hajába.
–
Kajás vagyok – jelentette ki, s hátradőlt a székében.
–
Tele van a hely konzervekkel, szolgáld ki magad! – Debbie Castiel felé dobott
egyet.
–
Ezek ezer éve lejártak.
–
Nálam van pár müzli szelet – mondtam, és a táskámban kezdtem matatni. Hamar meg
is találtam őket, és átnyújtottam a többieknek.
Akkoriban
pont egy fontos versenyre készültem, és szerettem volna fantasztikusan kinézni,
így lecsökkentettem a napi kalória bevitelem. Éhesen figyeltem, ahogy a többiek
elmajszolják a csokis müzliket, aztán elfordítottam a fejem, s alaposan
körbenéztem.
–
Tetszik ez a hely.
Castiel
lenyelte a szájában lévő falatot és gúnyosan elvigyorodott.
–
Ja, tényleg, nagyon klassz. Csupa por minden, a bűzről pedig ne is beszéljünk.
Elengedtem
a fülem mellett a megjegyzését.
–
Ha ki lenne takarítva, és kicsit otthonosabbá tennénk, akár a mi titkos helyünk
is lehetne. Mekkorákat lehetne bulizni itt. Nem kellene a szomszédok miatt
aggódni, akik folyton panaszkodnak a zene miatt.
–
Jobb ötletem van! – Deborah felpattant. – Emlékszel, Castiel, amikor azt
mondtam, szeretnék egy együttesben énekelni? – A fiú bólintott. – Alapítsunk
egy bandát! Én éneklek, neked ott van a basszusgitárod. A hely megvan –
mutatott körbe. –, már csak egy dobost és egy gitárost kellene keresnünk. Na? Benne
vagy?
Castiel
bekapta az utolsó falatot a müzli szeletéből, és amíg megrágta azt,
elgondolkozott Deborah ötletén. Néha rám pillantott, s mosolyogva biztattam,
hogy mondjon igent. Ugyan csak pár hónapja ismertem őket, de pontosan tudtam,
hogy iszonyatosan tehetségesek.
–
Csináljuk! – egyezett bele vigyorogva. – Alapítsunk bandát!
Aznap
este sok minden történt; találtunk egy helyet, ahová bármikor elvonulhatunk,
alapítottunk egy bandát, amelynek két tagja még hiányzott, és amelynek még neve
sem volt, és… Deborah és Castiel is aznap éjjel jöttek össze. És igazából akkor
kezdődött el minden…
Gondolatban újra átéltem azt a pár órát,
így észre sem vettem, hogy a raktárhelyiséghez értem. Utoljára akkor voltam
itt, mikor Deborah közölte velünk, hogy felfedezték, és saját karriert csinál –
egyedül. Aznap Castiel teljesen kikelt magából, és az akkori dobosuk, Raphaël
székét a falnak dobta – igen, a srác nagyon szeretett dobálózni.
Másfél éve jártam itt utoljára, és rossz
volt úgy erre az épületre nézni, hogy tudtam, a körülmények nem ugyanazok, mint
akkor, amikor még Debbie is velünk volt. Ennek ellenére az ajtóhoz léptem, s
kinyitottam. Elsőként érkeztem, a fiúk még nem értek ide. A jó idő miatt nyitva
hagytam a nehéz ajtót, s besétáltam a helyiségbe.
A falakon még mindig ugyanazok a
poszterek lógtak, mint másfél évvel ezelőtt, s pontosan úgy volt eligazítva
minden, mint mikor Dawnnal berendezkedtünk. Ott volt minden: az erősítők, a
dobfelszerelés, a gitártartó és a mikrofonállvány. A raktár hátuljába egy
kisebb asztalt raktunk, köré székeket helyeztünk, hogy valahova le lehessen
ülni, beszélgetni, inni, enni vagy éppen kártyázni.
Közeledő lépteket hallottam, mire
elmosolyodtam. Egyszer hallottam Lysandert énekelni, és higgyetek nekem,
fantasztikus hangja van. Mély, kissé rekedtes, és alig vártam, hogy újra
hallhassam. Na, meg az új bandatagokra is kíváncsi voltam. Még sosem hallottam
őket így együtt. Izgatott lettem.
Azonban, mikor a raktár ajtaja
becsukódott, összeráncoltam a homlokom. Mi
történik? Odarohantam, hogy kinyissam, de az nem mozdult.
– Castiel? – kiabáltam. – Castiel, te
vagy az? – Senki sem válaszolt. – Nyissátok ki, fiúk, ez rohadtul nem vicces!
Tényleg nem volt az. Kezdtem kételkedni
abban, hogy Castiel zárta be az ajtót, s pillanatokon belül eluralkodott rajtam
a félelem. Adrenalin száguldott végig az ereimben, s őrültek módjára vertem az
ajtót. A szívem a torkomban dobogott, és úgy kiabáltam, ahogy csak tudtam, hogy
valaki engedjen ki.
Akkor döbbentem rá, hogy az ajtó csak a
kezdet volt, mikor az aprócska ablak darabokra törött szét, a tégla pedig,
amivel szétzúzták azt, pár centire tőlem ért földet.
Ez nagyon jó lett!!!!:)Iszonyat izgalmas!Mikor lesz folytatás??
VálaszTörlésKöszönöm!:)
TörlésPénteken!:)
Ha valaki bántani meri Averyt, hát én kitépem a karját és azzal szúrom szíven! Juj, ez a rész olyan izgalmaaas.:3
VálaszTörlésHehe :D Örülök, hogy tetszett ^^
TörlésTe jó ég!!Castiel megőrült!Muszáj folytatnod!!Annyira kíváncsi vagyooook!:3
VálaszTörlésCastiel??:D
TörlésPénteken hozom a részt!;)
Kíváncsi vagyok hogy ki az aki Averynek ártani akart.......Nagyon izgi!Alig várom a pénteket!
VálaszTörlésMég egy kicsit várni kell arra, hogy kiderüljön!;) ^^
TörlésÁlmos vagyok,nem is kicsit,de azért sem alszom :D Amúgy nagyon tetszik eddig a történet!
VálaszTörlésAzért tessék aludni! Köszönöm^^
TörlésWoah, azt a mindenit! Romantikus múltidézésből átmentünk krimi/thrillerbe. Bennem is felpezsdült az adrenalin és így hoppon hagyni igazán nem szép dolog az olvasót! :D
VálaszTörléslapozzunk is akkor tovább...
xoxo,
T
Hát, valahogy fenn kellett tartani az érdeklődést... :D
Törlés