Tudom, mire ígértem a fejezetet, és rettenetesen sajnálom, hogy nem érkezett meg időben. A rossz hír sajnos az, hogy egy ideig nem is várható, valószínűleg egy hét most ki is marad.
Ne higgyétek azt, hogy azért nincs rész, mert nincs ötletem, vagy már nem akarok ezzel a bloggal foglalkozni. A helyzet az, hogy pénteken is későn értem haza, a szombatom nagy részét sem itthon töltöttem, délutánra teljesen kidőltem, olyan fáradt voltam, az éjszakámat pedig végigtanultam, hajnalban csuktam be a füzetem.
A következő hetem zsúfolt lesz, minden nap legalább két dolgozat, ezekből egy TZ vagy érettségi tantárgy (és mint már korábban említettem, én tavasszal érettségizem, szóval ez most elég komoly), meg persze ott vannak a felelések is, amelyekre szintén tanulnom kell. A történet természetesen nincs elfelejtve, a 25. fejezet már el van kezdve, és nem kell aggódni, a tanulás miatt nem tervezem, hogy korábban befejezem a sztorit, ahhoz túl sok energiát öltem már bele. Egyszerűen nincs annyi időm, hogy normálisan le tudjak ülni írni, egy összecsapott, silány, szar részt pedig nem akarok publikálni. Amint lesz egy kis időm az írással foglalkozni, a fejezet is jönni fog. Addig is, egy kis türelmet kérek mindenkitől!:)
2014. szeptember 28., vasárnap
2014. szeptember 23., kedd
5 Seconds of Summer
Sziasztok!
Nem, nem új részt hoztam, de hamarosan az is jön (szombaton, nem pénteken, ugyanis arra nem készül el!).
Az új blogomról szeretnék néhány szót írni, hátha valaki kedvet kap hozzá. IDE kattintva meg is leshetitek (új lapon nyílik!).
4 rövidebb-hosszabb történetet olvashattok tőlem, amelyek középpontjában négy ausztrál srác áll, ők egy feltörekvő banda, a 5 Seconds of Summer tagja. Róluk szólnak a történetek, szóval, ha te is szereted őket, vagy szívesen olvasnál tőlem valami mást... hát, szívesen fogadom a véleményeket. :) Az első történet prológusa már olvasható is, az első rész pedig a héten érkezik!:)
Aki nem ismerné őket, de szívesen meghallgatna tőlük 1-2 számot:
Nem, nem új részt hoztam, de hamarosan az is jön (szombaton, nem pénteken, ugyanis arra nem készül el!).
Az új blogomról szeretnék néhány szót írni, hátha valaki kedvet kap hozzá. IDE kattintva meg is leshetitek (új lapon nyílik!).
4 rövidebb-hosszabb történetet olvashattok tőlem, amelyek középpontjában négy ausztrál srác áll, ők egy feltörekvő banda, a 5 Seconds of Summer tagja. Róluk szólnak a történetek, szóval, ha te is szereted őket, vagy szívesen olvasnál tőlem valami mást... hát, szívesen fogadom a véleményeket. :) Az első történet prológusa már olvasható is, az első rész pedig a héten érkezik!:)
Aki nem ismerné őket, de szívesen meghallgatna tőlük 1-2 számot:
2014. szeptember 20., szombat
24. Castiellel a parkban
Csóközön!♥♥
Kis késéssel, de meghoztam a 24. fejezetet is! ^^
Köszönöm a pipákat, a visszajelzéseket és a 14600+ oldalmegtekintést! Továbbra is várom a véleményeiteket!^^
A vége miatt kérlek, ne utáljatok annyira!:$
Figyelem, a fejezetben előfordulnak obszcén szavak, szóval csak saját felelősségre!
5SOS rajongók figyelem! Megnyitottam új blogom, ahol az ausztrál srácokról olvashatsz néhány rövid történetet. Ha érdekel, katt IDE!
Jó olvasást kívánok mindenkinek a fejezethez!^^
Puszi,
Raina
24. Castiellel a parkban
Hétfő reggel elviselhetetlen fejfájással
és émelygő gyomorral léptem át az iskola kapuját, közben magamban szitkozódtam,
amiért ilyen nagy idióta vagyok.
Miután vasárnap délelőtt másnaposan
hazaállítottam, megtaláltam anyám aprócska üzenetét, miszerint néhány napot a
pasijával tölt. Apa is korán lelépett, hogy elérje a gépét, ami visszaviszi őt
Olaszországba, és múlt éjjel még a nagyi is összepakolt, s hazament. Az egész
ház az enyém volt egy egész napra, és semmi kedvem nem volt ezt az időt
tanulással tölteni. Felhívtam néhány barátnőmet és Dawnt, hogy tartsunk egy
csajos napot, ilyen már úgyis régen volt. Dawn áthozta a megmaradt italokat, s
azokat ittuk, miközben körmöt festettünk, magazinokat lapozgattunk és pasikról
beszéltünk. Szinte ki sem hevertük az előző éjszakát, már újra részegek
lettünk. Utólag visszagondolva, nem volt túl jó ötlet a vasárnapot végiginni,
ahogy az sem, hogy másnaposan (harmadnaposan?) állítottam be az iskolába.
Reggel fél órával később keltem, és
szinte még le se csoszogtam a konyhába, hogy elkészítsem a napi koffeinadagom,
már rohantam is vissza a fürdőbe, köszönhetően a gyomromnak, amely vagy ötször
bukfencezett, aztán pedig liftezni kezdett. Épp, hogy beértem suliba, de ennek
bizony meg is lett az eredménye: borzalmasan festettem, és csak úgy sütött
rólam, hogy a hétvégén teljesen leittam magam.
Nem volt kedvem, se energiám a
megjelenésemmel foglalkozni, a hajamat csak összekötöttem anélkül, hogy
normálisan kifésültem volna, az alapozót remegő kezekkel vittem fel, és biztos
voltam benne, hogy nem egyenletes. Ennél többre nem futotta, ezért egy hatalmas
napszemüveggel takargattam karikás szemeimet és az aprócska bőrhibáimat.
És nem csak az arcomon, de a ruháimon is
meglátszott, hogy nem vagyok teljesen jól. Csak megfogtam az első darabot, amit
megláttam a szekrényemben és már magamra is kaptam, nem törődve azzal, hogy nem
illenek egymáshoz. Fehér nadrágban és egy egyszerű, rózsaszín pántos felsőben –
ami fölé egy szürke kapucnis felsőt vettem fel – jelentem meg suliban, ami
egyáltalán nem volt jellemző rám. Lassan mozogtam a folyosókon, köszönés
helyett csak felmordultam, és az első utam, tőlem szokatlan módon az
osztályterembe vezetett. Mármint, oda mentem volna először, ha nem megyek neki
valakinek.
– Hé, Avery! – kiáltott fel vidáman az a
végzős srác, aki valahogy elém keveredett.
Felszisszentem.
– Halkabban, bassza meg! Ne üvölts! –
morogtam ingerülten. Csak akkor néztem fel rá, s láttam, hogy kíváncsian mér
végig barna szemeivel. A nevén gondolkoztam, de annyira le voltam lassulva,
hogy nem jutott eszembe. Pedig ismertem őt, nem egyszer buliztunk már együtt.
Lehajolt hozzám, és szaglászni kezdett.
– Ittál. – Ezt inkább állította, mintsem
kérdezte, de én azért válaszoltam rá.
– Ja, még tegnap. Most csak másnapos
vagyok. – A fejemhez kaptam. – Hallod, nincs fájdalomcsillapítód? Szétmegy a
fejem.
A srác megrázta a fejét.
– Nincs, de igyál vizet, az jót tesz!
Majdnem kiröhögtem, de tekintettel arra,
mennyire lüktet a buksim, inkább nem tettem. Elköszöntem tőle, s tényleg
bementem az osztályba, s leültem anélkül, hogy bárkihez is szóltam volna.
Rádőltem a padra, s lehunytam a szemem. Borzalmasan voltam, úgy éreztem, menten
elhányom magam, de összeszorítottam a szám és próbáltam másra gondolni. Cuki
rózsaszín pónilovak jelentek meg a fejemben, amelyek boldogan vágtattak a tarka
virágokkal teli réten, némelyik még repülni is tudott. Ezektől a gondolatoktól
ugyan a fejfájásom nem múlt el, de legalább a közérzetem javult, hála a röhejes
képeknek. De felkelni nem volt kedvem.
Már majdnem elaludtam, mikor valaki a
karomat kezdte bökdösni. Álmosan nyöszörögtem, remélve, hogy az illető
abbahagyja a piszkálásom, de egy perc után meguntam és teljes erőmből – már
amennyi volt –, a kezére csaptam, mire ő felszisszent. Egy pillanatra
ledermedtem, mikor felismertem őt a hangja alapján, de különösebben nem
foglalkoztam vele. Még mindig bántott a szombat este, azonban ezt eszem ágában
sem volt elmondani neki.
– Ébresztő, Csipkerózsika! – Egész
közelről hallottam Castiel hangját.
Félig felemeltem a fejem, és akkor már
láttam, hogy nem tévedtem. Castiel mellettem guggolt, s idióta mosollyal az
arcán nézett rám.
– Hagyjá’ – mondtam halkan, kissé
rekedtes hangon és visszafeküdtem a padra.
Vagyis visszafeküdtem volna, ha Castiel
nem veszi le rólam a napszemüveget. Hunyorognom kellett a hirtelen fény miatt,
ugyanis odakint be volt borulva, s az osztályban valaki felkapcsolta a
villanyt, hogy lehessen látni valamit. A napszemüvegem után nyúltam.
– Te hülye, kiégett a retinám! Add
vissza! – morogtam rá, mire felnevetett.
– Ha szeretnéd, kapd el! – A feje fölé
emelte a szemüveget.
Azonnal kitört belőlem a hétvégén
elfojtott feszültség.
– Castiel, ha nem adod ide most rögtön,
esküszöm, hogy megverlek! – üvöltöttem rá, mire többen felénk kapták a fejüket.
Castiel arcáról lehervadt a vigyor és
kissé sértődötten dobta le az asztalra a sötétített lencséjű szemüveget.
Savanyú képet vágva ült le mögém, s a következő, amit hallottam, az a rockzene
volt, amit olyan hangosan hallgatott, hogy még én is tisztán kivettem minden
szót és hörgést, pedig használta a fülesét. Néha csodálkozom, hogy még mindig
rendesen hall.
Az első két órát végigaludtam, vagy
szenvedtem, de nem emlékeztem, hogy bármelyik tanár rám szólt volna, szóval
nagy baj talán nem lesz belőle. Még szünetekben is a padon fekve nyöszörögtem,
és csak halványan érzékeltem, hogy Dawn, Rosa és Alexy mindvégig a padom
mellett ácsorognak és rólam beszélnek. Még ahhoz sem volt elég erőm, hogy rájuk
szóljak, legyenek egy kicsit halkabban.
Dawn harmadik óra után unta meg, hogy
nem lehet velem kommunikálni, ezért mindenféle figyelmeztetés nélkül megragadta
a csuklóm és kirángatott a teremből, végighúzott a folyosón, s félrelökött
mindenkit, aki az útjában állt. A mosdó ajtaját gyorsan lökte be, és első dolga
volt, hogy megbizonyosodjon arról, senki nincs itt rajtunk kívül. Amíg ő
körbenézett a helyiségben, addig én leültem a padlóra, lehunytam a szemem és a
fejemet a hideg, csempézett falhoz nyomtam. Jól esett a hűvös érzés az arcomnak,
és nem is akartam felállni.
– Mennyit ittál tegnap? – Dawn hangja
vádlón csengett.
Felsóhajtottam.
– Ott voltál, láttad.
Fél szemmel néztem fel rá, és egy pillanatig
féltékenységet éreztem a mellkasomban, amiért ő csak úgy sugárzik, én meg olyan
vagyok, mint a mosott szar. Szőke haját gondosan kivasalta, arcát finoman kifestette,
lenge felsőjén pedig egy gyűrődés sem volt. Rajta nem látszott meg a
másnaposság, és ezért rettenetesen irigyeltem őt.
– Nem, Avery, négy körül leléptem, nem
emlékszel?
Végiggondoltam a tegnapi napot, és
rádöbbentem, hogy rengeteg dolog kiesett. Valami rémlett arról, hogy Dawn
sietni akart haza, de hogy előbb elment, mint a többiek, nos, ez nem rémlett.
– Ezek szerint mégiscsak többet ittam,
mint azt gondoltam.
Dawn letérdelt elém, a homloka ráncokba
szaladt, tekintetéből pedig csak úgy sütött az aggodalom.
– Avery… – kezdte, de azonnal
közbevágtam.
– Ne! Nincs szükségem a sajnálatodra,
Dawn! Jól vagyok!
Dawn segített feltápászkodni a földről
és az egyik mosdókagylóhoz vezetett, s megnyitotta a csapot. Mutatóujját a víz
alá helyezte, addig pedig lekapta rólam a napszemüveget, amit egy pillanatra
sem voltam hajlandó levenni a nap folyamán. Szóra nyitottam a szám, de akkor
valami hideg csapódott az arcomnak, és pechemre még a számba is belement.
Felvisítottam.
– Elment az eszed?! Dawn, hagyd abba!
Magam elé tartottam a kezem, így védve
az arcom a jéghideg víz ellen, amit legjobb barátnőm fröcskölt rám.
– Valahogy muszáj felébresztenem téged!
Olyan vagy, mint egy zombi!
– Ébren vagyok, csak fejezd már be! –
szóltam rá, s csukott szemmel próbáltam kitapogatni a csapot és elzártam azt.
Dawn a kezembe nyomott néhány kéztörlőt
és azzal kezdtem törölgetni a vizes arcom. Az alapozó pillanatok alatt tűnt el
a bőrömről. Félve pillantottam a tükörképemre és csalódottan állapítottam meg,
mennyire borzalmasan festek.
– Ülj le! – utasított Dawn, én pedig
ezek után nem mertem nemet mondani neki. Engedelmesen leültem, s hagytam, hogy
kezelésbe vegyen.
Örültem, hogy ilyen barátnőm van, mint
ő, mert tudtam, hogy ha valakire, hát akkor rá biztosan számíthatok. Ahogy ott
guggolt előttem, és próbálta eltüntetni sminkkel a másnaposságom jeleit,
rájöttem, hogy az utóbbi időben nem voltam túl jó barát.
A szünet pont elég volt arra, hogy ha
más nem is, de legalább az arcom rendben legyen. Közben Dawn próbált
felvidítani, elmesélte, hogy Ericcel tegnap is beszéltek, és már alig várja a
következő találkozást. Úgy éreztem, tíz perc alatt sikerült felélénkülnöm
annyira, hogy ne zombiként mászkáljak a folyosókon, és ezért rettenetesen hálás
voltam Dawnnak.
Viszont arról teljesen megfeledkeztünk,
hogy testnevelés óránk lenne, ezért becsengetés előtt egy-két perccel
villámgyors tempóban vettük magunkhoz a felszerelésünket és már rohantunk és az
öltözőbe. Késve értünk a tornaterembe, ezért fókázással indítottunk. Látszott,
hogy nem vagyok formában, még Dawn is leelőzött, és a futást sem bírtam
annyira, mint máskor, de mire röplabdázni kezdtünk, teljesen visszajött az
életkedvem. Jelentkeztem csapatkapitánynak, és a lehető legjobb csapatot
állítottam össze, aminek meg is lett az eredménye: nyertünk.
Kifulladva öltöztünk vissza az óra után,
de viszonylag hamar végeztünk, Dawnnal és Rosával a szekrényem mellett
ácsorogva vártuk, hogy elkezdődjön a matekóra. Próbáltam a barátnőimre
figyelni, de a folyosó túlsó végén álló Castiel folyamatosan elvonta a figyelmem.
Azzal a fekete hajú lánnyal flörtölt, aki nem egyszer lógott a közelemben,
csakhogy egy kis hírnevet szerezzen magának, és nem repdestem túlságosan az
örömtől, hogy öltözködésével engem akar utánozni. És az sem tetszett, hogy
éppen Castiellel társalog.
– Mit szólsz hozzá, Avery?
Rosára kaptam a tekintetem. Annyira
bámultam Castielt, hogy egy ideje nem is figyeltem, miről van szó, teljesen
elvesztettem a fonalat.
– Mihez mit szólok?
– Rosa az előbb vetette fel az ötletet,
hogy suli után készülhetnénk együtt a holnapi biológia dolgozatra – tájékoztatott
Dawn.
– Ó, benne vagyok.
Megbeszéltük, hogy Rosánál tanulunk,
aztán a szombati buliról kezdtünk társalogni. Most már én is bekapcsolódtam a
csevegésbe, és nem gondolva a kellemetlenebb történésekre, velük együtt nevettem.
Kiabálásra lettünk figyelmesek, s szinte
egyszerre fordultunk a hang irányába. Arról, hogy mi történt, már lemaradtunk,
de az elénk táruló képből elég hamar kitaláltuk. Castielhez és a fekete hajú
lányhoz csatlakozott a két szőke, akiket a buliba is magával hozott, és
mindhárman dühösen néztek a fiúra, akinek sötét ruháján hatalmas folt
éktelenkedett, előtte pedig egy műanyag kávés pohár hevert. Castiel hangosan
szitkozódott, és ingerülten mordult rá az egyik szőkére, aki dühösen gesztikulálva,
hangosan adta a vörös tudtára, hogy mit gondol róla.
Nem bírtam megállni, akaratlanul is
kárörvendő vigyorra húzódott a szám, ahogy őket néztem. Dawn mellettem
nevetett, Rosa pedig csak a fejét ingatta.
– Ideje volt, hogy valaki helyre tegye
Castielt.
Dawn kacarászva bólintott, majd
csengőszóra mindketten elindultak az osztályba. Én tovább maradtam, mert meg
akartam igazítani a sminkem, amit előző órán leizzadtam, majd magamhoz vettem a
matekfelszerelésem és becsuktam a szekrényem ajtaját. Körbenéztem a folyosón,
és egy pillanatra meg is torpantam. A diákok már mind a termekben várakoztak,
egyedül én maradtam odakint és Castiel, aki kifejezéstelen arccal méregetett.
Egy utolsó, gúnyos pillantást vetettem rá, aztán gyors léptekkel indultam meg
az osztály felé. Amikor elhaladtam mellette, megragadta a karom.
– Becsöngettek, Castiel – tájékoztattam
és próbáltam ellökni őt magamtól. – És matekóra következik. Nem tudom, te hogy
vagy vele, de én nem akarok dolgozatot írni a késés miatt.
Egy lépést tettem előre, de Castiel
visszahúzott.
– Ugyan már, Delacroix, tudom, hogy
semmi kedved nincs órán ülni!
Felé fordultam és komolyan néztem a
szemébe.
– Ahhoz sincs kedvem, hogy veled
beszéljek. És ha már választanom kell, inkább a matek mellett döntök.
Erősebben szorította a karom.
– Na, ne csináld már! Lógjuk el ezt a
három órát!
A szememet forgattam.
– Nem. – Egyszerű válaszomra felvonta az
egyik szemöldökét.
– Régen nem kellett ennyit győzködni.
Hatalmasat dobbant a szívem. Régen, amíg
Debbie is a Sweet Amoris diákja volt, rengeteg alkalommal lógtunk egy-egy
óráról, s a parkban üldögéltünk, beszélgettünk. Ha Castiel nem hozza szóba,
talán már el is felejtettem volna, mennyire hiányzik, hogy minden ugyanolyan
legyen, mint régen.
Végül hagytam, hogy Castiel kivezessen a
suliból. Időközben kisütött a nap, s rettenetesen meleg, fülledt idő lett.
Lekaptam magamról a szürke pulcsit, s a derekam köré tekertem. Élveztem, ahogy
a napsugarak a bőrömhöz érnek, és már egy cseppet sem bántam, hogy eljöttem a
suliból. A fejfájásom elmúlt, a gyomrom is rendben volt már, s remekül éreztem
magam, bár Castiel jelenléte kissé zavaró volt.
A parkba vezető utat csendben tettük
meg, pár szót váltottunk csak, akkor is veszekedtünk, amiért ő rá akart
gyújtani, és én nem engedtem. Végül sikerült meggyőznöm, hogy a dohányzás nem
csak az ő bőrét, hanem az enyémet is tönkreteszi, mivel rám fújja a füstöt, így
duzzogva visszacsúsztatta a cigis dobozt a zsebébe, s lekapta magáról a
dzsekijét.
Egy fa tövében telepedtünk le, és
továbbra is szótlanul néztük a körülöttünk lévőket. Nem sok ember mászkált
odakint, pár középkorú nőt és férfit láttam csak, akik a kutyájukkal
játszottak, az egyedüli zajt ők csapták, meg persze a madarak, akik a lombok
között bujkáltak.
Nekidöntöttem a fejem a fa törzsének, s
lehunyt szemekkel élveztem a körülöttem lévő természetet. Fogalmam sem volt,
hogy ennyire hiányzott már, hogy a szabadban legyek.
Pár perc telhetett el, mikor zümmögést
hallottam a fülemnél, de különösebben nem foglalkoztam vele. Aztán, amikor kinyitottam
a szemem, hangosan visítva kezdtem el csapkodni, s felugrottam, tettem néhány
kört a fa körül, úgy próbáltam elkergetni a rám támadt méhecskét, aki nagyon
ragaszkodott hozzám. Castiel csak nevetett, aztán megunta, hogy idióta módjára
ugrálok és sikítozok, s a dzsekijével lecsapta a bevadult rovart. A könnyei is
folytak már, annyira röhögött, s közben a hasát szorongatta. Csúnyán néztem rá.
– Nem olyan vicces ám!
Továbbra is kétrét görnyedve nevetett.
– Nem, tényleg nem vicces. Röhejes.
Mérgesen csaptam a vállára, majd miután
megbizonyosodtam arról, hogy semmilyen bogár nincs rajtam, visszaültem Castiel
mellé. A hangulat hirtelen megváltozott körülöttünk, a vidámságát feszültség
vette át, s ez engem is idegessé tett.
– Avery?
– Hm? – kíváncsian kaptam felé a fejem.
Úgy tűnt, mintha zavarban lenne, s az
arckifejezése arra a délutánra emlékeztetett, amikor a tűz után bevitt a
kórházba. A szívem hevesen kezdett dobogni.
– Tudnom kell! Az a csók a
tornateremben…
Felsóhajtottam.
– Te még mindig itt tartasz?
Elengedte a füle mellett a megjegyzésem,
s már csak azt vettem észre, hogy magához húz és az ölébe ültet.
Meglepetésemben annyira ledermedtem, hogy se tiltakozni nem tudtam, de amikor
elengedett, akkor sem mozdultam, csak ültem a combjain. A tekintete komoly
volt, mégis volt benne valami lágyság, valami kedvesség, amit még sosem láttam
az ő szürke szemeiben. Éreztem a kávé illatát, ami dezodorával és természetes illatával
keveredett, s furcsa módon, ez most egy csöppet sem zavart, sőt. Még tetszett is.
– Castiel – suttogtam. – Mit akarsz
tőlem?
– Én mit akarok? – Hozzám hasonlóan ő is
halkan beszélt, hangjába némi fájdalom is vegyült, amitől összeszorult a
gyomrom. – Te vagy az, aki szórakozol velem, Avery! Amikor megcsókoltalak, és
te visszacsókoltál, azt hittem… Én… – Végig az ajkaimat nézte, pillantása pedig
arról árulkodott, ő sem biztos abban, amit mondani akar, vagy, hogy amit érez,
az valódi-e. – Fogalmad sincs róla, mennyire megőrjítesz!
Nagyot nyeltem, és próbáltam
lecsillapítani magam. Nem tetszett ez a beszélgetés.
– Castiel, kérlek…
Lassan emelte fel a kezét, s óvatosan
végigsimította az arcom, majd a tarkómra helyezte a tenyerét, s közelebb húzott
magához. Lehunytam a szemeimet, mikor az ajkai az enyémet súrolták, ám mielőtt
a csókunk elmélyülhetett volna, hátrarántottam a fejem, felpattantam, s minden
szó nélkül elrohantam.
2014. szeptember 14., vasárnap
23. Nekem ez nem megy
Csóközön!♥
Kis csúszással, de itt is van a 23. fejezet. Sajnos a zsúfolt, borzalmasan hosszú hetem nem tette lehetővé, hogy a rész idejében megérkezzen, de ez az én hibám. Nem jól osztottam be az időmet.
Mondanám, hogy nem lesz többet ilyen, és ezentúl péntekenként jönnek a részek, de sajnos előfordul, hogy legközelebb is csúszik a fejezet. Mindenesetre igyekszem, hogy időben olvasható legyen a következő rész.
Köszönöm szépen a pipákat, a visszajelzéseket és a 13800+ oldalmegtekintést! Továbbra is várom a véleményeiteket!
Jó olvasást kívánok a 23. fejezethez!:)
Puszi,
Raina
23. Nekem ez nem megy
A kezdeti meglepettségemet düh váltotta
fel, ahogy Castiel vidám, kissé gúnyos, szürke tekintetébe néztem, s látszólag
pontosan ezt a reakciót várta tőlem. Nem emlékeztem, hogy a nap folyamán
bármikor is beszéltem volna vele üzeneten keresztül, az sms-ek között nem
láttam, hogy írta volna, este ő is jön, és ez némiképp felforgatta a viszonylag
nyugodt napomat. Éreztem én, hogy valami történni fog, ó, de a fene sem
gondolta volna, hogy éppen Castiel el lesz az, aki mindent a feje tetejére
állít majd!
– Láttam Face-n, hogy buli lesz,
gondoltam, eljövök. – Lazán nekidőlt az ajtófélfának. – Nem bánod, ugye?
Összefontam magam előtt a karjaimat, s
nem törődöm stílusban válaszoltam, s bíztam benne, hogy kívülről nem látszott,
mennyire gyorsan ver a szívem, és hogy a tenyerem már izzadt.
– Ja, most már megkérdezed, mi? –
felnevettem. – Castiel, ha írtál volna, és azt válaszolom, ne gyere, akkor is
itt lennél, és szarnál arra, mit mondok, szóval…
Még szélesebb lett az-az idióta vigyor
az arcán, amit legszívesebben letöröltem volna.
– Igaz-igaz. Hát, akkor bemehetek, ugye?
Eddig nem mertem alaposabban végignézni
rajta, csak a szemeire koncentráltam, na, meg arra, hogy teljesen érzelemmentes
legyen az arcom, most viszont végigfuttattam rajta a tekintetem, és majdnem –
tényleg csak majdnem – az ajkamba haraptam. Elképesztően jól nézett ki, vörös
hajának a felét hátratűzte, néhány rövid tincs azonban visszahullott a szemébe.
A rocker külső most is megmaradt, fekete, a térdénél szakadt nadrágba bújt,
sötétvörös felsőjét pedig a kedvenc bandájának emblémája díszítette. Ezt csak
onnét tudtam, mert ott voltam, mikor két éve megvette; egyébként nem rajongok
túlzottan a rockzenéért. Mikor felismertem a póló fölé felvett bőrdzsekit,
éreztem, hogy a szemem alatt megrándul egy izom, ugyanis azt még Deborah-tól
kapta, mielőtt a lány lelépett volna. Azóta nem láttam rajta.
Vihogásra lettem figyelmes, mire
döbbenten elnéztem a srác válla felett, aztán kérdőn felvontam a szemöldököm, s
visszapillantottam Castielre, akinek arcán még mindig a jól megszokott
féloldalas vigyor ült.
– Látom, rajongókat is hoztál.
Két tizennégy éves lány álldogált
mögötte, vagy még az is lehet, hogy fiatalabbak voltak az említett kornál. Ezt
kislányos arcukból és alacsony termetükből következtettem, hiába voltak úgy
felöltözve, mintha most léptek volna ki egy sztriptíz bárból. Elég feltűnőek
voltak platinaszőke hajúkkal, élénkpiros rúzsukkal és több kilónyi vakolattal
az arcukon (egek, ezeknek meg mégis hol vannak a szüleik?!), de korántsem
voltak olyan csinosak, mint mondjuk én.
Ahogy néztem őket, rögtön rájöttem, hogy
már spiccesen érkeztek, és hirtelen úgy éreztem, egész este a nyakukban kell
lógnom, hogy kikapkodjam a kezükből az alkohol tartalmú italokat és vízzel
itassam őket. Azért, röhejes, hogy pont én mondom ezt, nem?
– Ja, tegnap óta a nyomomban vannak,
alig lehetett őket levakarni, mondom, akkor már elhozom őket ide is. – Castiel
ellökte magát az ajtófélfától és egy lépést tett felém. – Szóval, bemehetünk?
Félreálltam, s beengedtem őket. A két
lány, mintha csak otthon érezné magát, rögtön a konyha felé rohant, gyanítom
azért, hogy italt vegyenek magukhoz. Dawn a lépcső aljáról figyelte az
eseményeket, majd sóhajtva megindult utánuk, ezzel magamra hagyva Castiellel. A
srác a zsebébe csúsztatta a kezét, és mosolyogva nézett le rám. Dühösen álltam
a tekintetét.
– Neked teljesen elment az eszed?! –
mordultam rá.
– Tessék? – Mintha kissé megdöbbent
volna, a szája széle is megrándult, de a vigyor továbbra is ott maradt az
arcán, s ez még jobban feldühített. Biztosra vettem, hogy szándékosan csinálja
ezt.
– Idehozol két kislányt részegen?! És ha
a szülők keresik őket? Erre nem gondoltál? – Gonosz mosolyra húzódott a szám. –
Hoppácska, csak nem rákaptunk a pedofília ízére, Castiel?
Castiel arcáról végre lehervadt az-az
ostoba vigyor, vele együtt pedig a jókedve is eltűnt. Elsötétült szemekkel
nézett rám.
– Remélem ezt viccnek szántad! –
Kirázott a hideg mély hangjától. – Különben meg, nem annyira fiatalok. Gólyák
az Amorisban, szóval egy szavad sem lehet, Delacroix. Vagy te már
elfelejtetted, mi milyenek voltunk elsős gimnazistaként?
Elpirultam, mikor emlékek rohamoztak
meg. Castielnek teljesen igaza volt. Mit számít néhány spicces gólya? Mi sokkal
rosszabbak voltunk az ő korukban…
– Azért vigyázz rájuk! –
figyelmeztettem, majd hagytam, hogy csatlakozzon a hangosan vihogó rajongóihoz,
miközben próbáltam megszabadulni a bensőmet égető érzéstől. – És nem ér őket
megfektetni a vendégszobában! – kiabáltam utána.
Nevetve fordult vissza.
– Ugyan, mégis hova gondolsz? Úriember
vagyok, ha nőkről van szó!
A szemeimet forgattam. – Ugyan, kérlek!
Egyébként meg két gólyát nem nevezhetsz nőnek!
Furcsa fény villant a tekintetében,
miközben végigmért, majd újra a szemeimbe nézett.
– Nem, tényleg nem. – Castiel tett egy
lépést a konyha felé, pont akkor, mikor újabb vendég kopogott az egyébként még
mindig nyitott ajtón. – Később még beszélünk, Delacroix!
Figyeltem, ahogy eltűnik a konyhában,
majd felsóhajtottam, s megfordultam, hogy megnézhessem, ki zavarta meg a
csevegésünket.
– Jézusom – nyögtem fel, ahogy
felismertem a srácot a Starbucksból. – Már csak te hiányoztál!
Kissé talán bunkó voltam, vagy
legalábbis a csávó eléggé magára vette a dolgot, ugyanis rögtön elkomorult, és
még a tekintetét is elkapta rólam – fogadni mernék, egész eddig a hátsómat
stírölte, elvégre háttal álltam neki, és ez a ruha eléggé kihangsúlyozta a
fenekem.
Egyébként nem nézett ki rosszul, de
Castielnek a nyomába sem ért. Fekete haját gondosan belőtte, de a hajzselé
talán már túl sok volt. Fehér nadrág volt rajta, ami szorosnak tűnt, nagyon szorosnak, de jól állt rajta, a
csíkos, világos ing viszont borzalmas volt, arról nem is beszélve, hogy a
mellkasa közepéig ki volt gombolva, itt-ott pedig kikandikált néhány szőrszál.
Ha a pofija nem lenne olyan helyes, tuti hazaküldtem volna, de mivel nem
terveztem vele hosszútávra, úgy döntöttem, maradhat. Egyelőre.
– Milyen kedves… – horkantott fel. –
Akár el is mehetek…
– Jaj, ne, ne, ne, ne! – kaptam a keze
után, mikor elindult kifelé. – Én… Izé, ne haragudj, nem úgy értettem! Csak nem
számítottam, hogy ma te is és… ő is itt lesztek. Hogy találtál meg?
A srác alaposan végigmért, és mielőtt
újra a szemembe nézett volna, megnyalta az száját.
– Nem nehéz megtalálni olyasvalakit
ebben a kisvárosban, akit mindenki ismer.
Felnevettem, s berángattam a házba,
ezúttal azonban becsuktam az ajtót is. Kínos csend telepedett közünk, s csak
álltunk a másikkal szemben. Oké, elég sok pasival volt már dolgom, de olyan,
hogy ne beszélgettünk volna… Nem emlékszem, hogy ilyen bármikor is előfordult.
– Gyere, bemutatlak a többieknek!
Igazából annyira kellemetlenül éreztem
magam a társaságában, hogy le akartam passzolni valakinek, aki majd beszélget
vele. A két gólyát már akkor elbűvölte a srác, mikor belépett a konyhába, s már
csak azt vettem észre, hogy a nyakában lógnak. Vicces, de a két csaj magamra
emlékeztetett, viszont egészen biztos voltam benne, hogy egy-két év múlva még
nálam is botrányosabban fognak majd viselkedni – lehetséges ez egyáltalán?
Ők hárman rettentően unalmas csevegésbe
kezdtek, amit mi kénytelen voltunk végighallgatni Dawnnal és Castiellel,
viszont megtudtam, hogy a srác neve Damien, huszonnégy éves, van egy tizennyolc
éves öccse (igen, erre már én is felkaptam a fejem), ő is a Sweet Amorisba járt
(az öccse nem, ő Párizsban gimnazista). Utána cukrásznak tanult, de valójában
még nem sikerült elhelyezkednie, a Starbucks csak amolyan ideiglenes állás,
amíg nem talál jobbat.
Tíz perc után kénytelen voltam
felbontani az egyik whiskys üveget, s mindhármunknak töltöttem az italból,
később pedig a nappaliban ültünk és csendben hallgattuk a zenét, amíg a két
gólya és Damien marhaságokról beszélgettek a konyhában.
Fél óra múlva kezdtek özönleni a
vendégek, s rettenetesen rövid idő alatt megtelt a lakás a barátainkkal. Többen
jöttek, mint amennyire számítottam, féltem, hogy nem lesz elég a pia (amit
egyébként én is csak úgy döntöttem magamba). Aztán szerencsére megérkezett a
felmentő sereg Rosa, Leigh és Alexy képében, akik bőven hoztak magukkal
mindenféle finomságot, amit a vendégsereg iszogathat az éjszaka folyamán. A kis
csapattal együtt a konyhában kötöttem ki, később pedig két évfolyamtársunk,
Lola és Anastasia is csatlakozott hozzánk, rengeteget nevettünk, beszélgettünk,
közben pedig ittunk – főleg én. Alexy idióta vicceket mesélt, amin szétröhögtük
a fejünket, de ha józanok lettünk volna, egészen biztos, hogy nem tartanánk őket
viccesnek. És valószínűleg Alexy sem mesélne nekünk ilyeneket.
– Tudod, rohadtul nem fair Alexy, hogy a
pasikhoz vonzódsz! – mondtam lassan és hangosan ejtve ki minden egyes szót.
Néha bele-belesültem némelyik kimondásába, a sok alkoholtól ugyanis képtelen
voltam normálisan beszélni, a nyelvem folyamatosan összeakadt. – Jó fej vagy,
helyes, meg minden, és…
– Hogy jöttél rá, hogy meleg vagy? –
kérdezte Lola, belém fojtva a szavakat. Csúnyán néztem rá, de ő ezt nem
láthatta, mivel pont belekortyolt az italába.
Alexy rövid ideig gondolkozott.
– Nem tudom elmagyarázni.
Felhorkantottam.
– Ne már! – közelebb léptem hozzá. –
Csak tudod, hogy mikor történt és hogyan. Csókolóztál már lánnyal, nem igaz? –
Alexy bólintott. – És? Milyen volt?
Újabb hallgatás, ami ezúttal sem tartott
pár másodpercnél tovább.
– Semmilyen, Avery! Nem éreztem semmit.
A számhoz emeltem a poharam.
– Biztosan rossz lánnyal próbálkoztál. –
Beleittam a boros kólámba (ami inkább bor volt, kólát alig öntöttem bele), majd
leraktam a pultra az italt. – Csókolj meg! – Öt döbbent szempár meredt rám,
aztán Alexy megrázta a fejét. – Jaj, ne vedd már annyira komolyan! Csak
kíváncsi vagyok, milyen. Na, gyerünk!
A srác felsóhajtott és közelebb lépett
hozzám. Ha nem ittam volna ennyit, fel sem hoztam volna ezt a témát, elvégre
úgy szerettem Alexyt, ahogy volt, de nem tudtam normálisan gondolkozni. Az
alkohol teljesen átvette az agyam és a testem felett az irányítást.
Néhány centi választotta csak el az
ajkainkat, amikor hirtelen visszarántotta a fejét.
– Ne haragudj, Avery, képtelen vagyok
rá! – megvonta a vállát. – Nem vonzódok a lányokhoz.
Tettetett sértődöttséggel vettem
magamhoz újra a poharam, odaléptem Alexyhez, és szomorú arcot vágva kezdtem el
böködni a mellkasát, kicsit nagyobb mozdulatokkal, mint szerettem volna.
– Most törted le elég csúnyán az egómat!
– mondtam neki, mire felnevetett és átölelt. Én sem tudtam elfojtani a
mosolyom.
Egy húzásra megittam az italomat, majd a
kiürült poharat egy laza csuklómozdulattal a hátam mögé dobtam. Halk koppanással
ért földet, a hangját a dübörgő zene is tompította. Felemeltem az egyik kezem,
s dülöngélve indultam a nappali felé.
– Csá, lúzerek, mentem bulizni! – vetettem
oda a nevető társaságnak a vállam felett.
A nappaliban csatlakoztam két sráchoz,
akiket általános óta ismerek, elvégre nyolc évig osztálytársaim voltak. Velük
táncoltam majd’ egy órán keresztül, mikor az egyikük felvetette a karaoke
ötletét. Én persze annyira részeg voltam már, hogy egyből belegyeztem, pedig
annyira jó hangom azért nincsen. De kit érdekel, bulizunk vagy nem? Nem az a
lényeg, hogy jól érezzük magunkat?
Rajtam kívül még négyen álltak be
énekelni, három fiú, Nick, Dorian és Kevin, és egy lány, Juliette. Egyikünk sem
vette komolyan a dolgot, a srácok azonban nagyobb poénként fogták fel, mint
Juliette és én. Nick egy Justin Bieber számot választott, mire a fél
vendégsereg hurrogni kezdett, de ő azért végigénekelte. Dorian a pop királyát
akarta utánozni, több-kevesebb sikerrel, Kevin pedig még az asztalról is
leesett, miközben Lady Gagát parodizálta. Mindenki nevetett rajtuk, páran pedig
annyira élvezték a műsort, hogy ráadást követeltek a fiúktól, akik kacagva
meghajoltak, s félreálltak, átadva ezzel az ideiglenes színpadot nekünk,
lányoknak. Juliette kezdett, a választása Miley Cyrustól a Can’t be tamed volt,
amivel hatalmas sikert aratott pasi vendégeink körében. Amikor én következtem,
magabiztosan álltam fel az asztalra, ám kissé meginogtam. Veszélyes volt magas
sarkú cipőben, részegen egy aprócska asztalon mutatványozni, ezért a
cipellőimet le is rúgtam magamról, s ezért kaptam is néhány „ez az bébi,
vetkőzz csak” típusú beszólást néhány sráctól. Úgy döntöttem, egy kevésbé
népszerű, viszont annál jobb számot választok, így amikor a zene felcsendült,
vidáman vágtam bele az egyik kedvenc Leighton Meester számomba, a Somebody to
love-ba. Éneklés közben vadul táncoltam az asztalon, a ruhám alja néha
fel-felcsúszott, na, nem mintha zavart volna. Rettenetesen élveztem azt a három
percet, s mikor a zene véget ért, kelletlenül álltam le én is. A nappaliban
álldogálók mind ujjongni kezdtek, én pedig, mint aki jól végezte a dolgát,
hatalmas vigyorral az arcomon meghajoltam.
– Thank you! – kiabáltam bele a
mikrofonba erős francia akcentussal, s lepattantam az asztalról.
Azt hiszem, kijelenthetjük, hogy ha ez
egy verseny lett volna, egész biztosan én nyertem volna. Mert ha valaki, akkor
Avery Delacroix aztán tudja, hogyan adjon elő valamit borzalmas hanggal és
remek tánctudással úgy, hogy azt a közönség is élvezze. A kis előadásom után
rengetegen jöttek oda hozzám, az este hátralévő részében velük beszélgettem,
táncoltam és ittam, utóbbit talán már kissé túlzásba is vittem, hisz nem is
emlékeztem arra, miket beszélek, vagy éppenséggel melyik srácnak ráztam a
fenekem. Azt viszont pontosan tudtam, hogy remekül éreztem magam.
Fogalmam sincs hány óra telhetett el,
mikor a cipőimet a kezemben szorongatva levágódtam a kanapéra Dawn és Eric
mellé, akiket az éjszaka folyamán nem láttam még táncolni, csak egy félreeső
sarokban beszélgetni. Figyeltem őket és még csak egy csók sem csattant el
közöttünk! Részegen számomra ez felháborító volt, amit meg is jegyeztem, mire
Eric is és Dawn is teljesen elpirult.
– Nem azért vagytok itt, hogy
szórakozzatok? – mondtam nekik, túlüvöltve a zenét. – Órák óta csak ültök, az
italok sem fogynak. Hahó, ez egy buli. Legalább táncoljatok!
Dawn mérgesen húzta össze a szemöldökét.
– Részegen elviselhetetlen vagy!
Megrántottam a vállam és a számhoz
emeltem a poharam, de Dawn kikapta a kezemből és rám szólt, hogy ne igyak
többet.
– Ki vagy te, hogy megmondd, mit
csináljak?! – mordultam rá. – Ha inni akarok, inni fogok!
– Ugyanezt én is mondhatnám, Avery! –
Arca kipirult dühében. – Ha beszélgetni akarok valakivel, akkor beszélgetni is
fogok! És ebbe neked rohadtul nincs beleszólásod!
Meglepetten meredtünk egymásra, és csak
akkor döbbentünk rá, hogy veszekszünk. Régebben ez nem volt túl ritka
közöttünk, amikor Dawn és a családja ideköltözött, sokat rivalizáltunk
egymással, elvégre mindketten népszerűek akartunk lenni, és úgy gondoltuk, ez
csak akkor lehetséges, ha a másik eltűnik a képből. Aztán fél év után
rájöttünk, hogy elég sok közös van bennünk és legjobb barátnők lettünk. Azóta
ritkán veszekedtünk csak, de mindig is bűntudatom volt utána. Ahogyan most is.
Felsóhajtottam és megöleltem Dawnt.
– Ne haragudj, drágám! – mondtam neki. –
Igazad van, részegen bunkó vagyok.
Felnevetett.
– Én nem így fogalmaztam, de örülök,
hogy rájöttél! Szent a béke?
Mosolyogva bólintottam, aztán elnéztem a
konyha irányába, amit rögtön megbántam. Castiel az ajtóban álldogált egy vörös
hajú lánnyal, és innen nézve remekül érezték magukat. A csaj Castiel fürtjeivel
játszadozott, a fiú pedig valamit a lány fülébe súgott, aki erre vihogni
kezdett. Elkaptam róluk a tekintetem, kivettem a poharam Dawn kezéből és
gyorsan megittam. Hirtelen pattantam fel, nem foglalkozva azzal, hogy
szédelgek, s a még mindig vadul táncoló tömeg felé vetettem magam, hogy
megkeressem Damient. Hallottam, hogy Dawn utánam kiabál, de ez egy cseppet sem
érdekelt.
– Hé, szia! – köszöntem Damiennek bájos
hangon, mosollyal az arcomon. – Fent hagytam valamit Dawn szobájába, segítenél
lehozni?
Damien tekintetéből ítélve egészen
biztos, hogy rájött, mi az eredeti célom vele, mindenesetre felajánlotta a
segítségét. Belé karoltam, s a lépcső felé húztam. Amikor elhaladtunk Castiel
mellett, szorosabban simultam hozzá Damienhez, és átdobtam a hajam a vállam
felett. Az emeletről még visszapillantottam, s elégedetten vettem tudomásul,
hogy Castiel majd’ megpukkadt, hogy mással lát.
Nem Dawn szobájának az ajtaját nyitottam
ki, hanem a vendégszobáét, ami szerencsére üres volt. Damien zsebre vágott
kézzel, vigyorral az arcán lépett be a nem túl nagy helyiségbe, én pedig
követtem őt. Elfordítottam a zárban a kulcsot, s rávetettem magam a srácra.
Ezúttal tényleg megcsókoltam őt, nem úgy, mint a Starbucksban. A kezei
pillanatok alatt megtalálták a ruhám szegélyét és egy pillanat alatt lerántotta
rólam a sötétlila csodát, s a sarokba hajította. Ügyesen gomboltam ki az
ingét, majd meg is szabadítottam tőle, s az ágyra löktem Damient, ott
folytattuk a csókolózást, miközben egymás testét simogattuk. Nem éreztem jól
magam, egyfolytában Castielen kattogott az agyam, s mikor Damien kicsatolta a
fekete csipkés melltartómat, megszólalt bennem a vészjelző, s rögtön
felpattantam. A gyors mozdulattól megfordult körülöttem a szoba, s a gyomrom is
émelyegni kezdett.
– Ne haragudj, Damien, nekem ez nem
megy…
Visszadőltem az ágyra, de ügyeltem arra,
hogy pár centi azért elválasszon a sráctól. Ilyen még sosem történt velem.
Részeg vagyok, az isten szerelmére, nem szabadna gondolkoznom!
– Akarsz róla beszélni? – kérdezte
Damien halkan, néhány pernyi csönd után.
A hasamra fordultam és a párnába fúrtam
az arcom, úgy motyogtam el egy nemet.
– Köze van a vöröshöz? – erőltette
tovább a témát, mire felmordultam.
– Mondom, hogy nem akarok róla beszélni!
Damien felsóhajtott, s már csak azt
éreztem, hogy megemelkedik alattam az ágy. Kíváncsian emeltem meg a fejem, s
ijedten néztem, ahogy visszaveszi magára az inget. Gyorsan felültem.
– Ne menj ki! – szóltam rá. – Kérlek, ha
most lemész, mindenki tudni fogja, hogy mi történt. Várj még egy kicsit, oké?
Habozott. Nem túl sokáig, de habozott,
és ez valamiért nagyon nem tetszett. Begombolta a felsőjét és leült a földre, a
lehető legtávolabb tőlem. Amikor végignéztem magamon, csak akkor jöttem rá,
miért a hideg parkettára telepedett le. Még mindig csak fehérneműben voltam,
ráadásul a melltartóm eléggé lecsúszott, túl sokat mutatott belőlem.
Megigazítottam, s be is csatoltam.
– Ideadod a ruhám?
Úgy dobta felém, hogy közben rám sem
nézett, de láttam rajta, mennyire zavarban van, és ez megmosolyogtatott.
– Az exed? – kérdezte váratlanul.
Értetlenül néztem rá.
– Ki? Castiel? – Vadul ráztam a fejem. –
Istenem, dehogy! Az egyik haverom, csak… Eléggé bonyolult a kapcsolatunk egy…
ideje.
Damien bólintott, jelezve, hogy érti.
– Szerintem bejössz neki, és ahogy
elnézlek, számodra sem közömbös a srác. – Nem tagadom, eléggé meglepett, amit
mondott.
Lehajtottam a fejem.
– Te ezt nem érted, Damien. Castiel nem
olyan pasi, akivel csak úgy összejöhetek. Ez… komplikált.
Felsóhajtott.
– Igen, már rájöttem, hogy semmi sem
olyan egyszerű, ha rólad van szó.
Damien jobb emberismerő, mint azt
először gondoltam. Legalábbis, ez jött le a beszélgetésünk során. Amíg odafent
dekkoltunk a vendégszobában, rengeteg mindenről csevegtünk, és eléggé
megkedveltem a srácot. Persze, barát volt, semmi több. Valószínűleg, ha újra
megpróbáltuk volna, ugyanúgy leállítottam volna.
Mire leértünk, a vendégsereg már szépen
feloszlott. Olyan jól éreztem magam az éjjel, hogy észre sem vettem az idő
múlását, pedig az óra szerint már hajlani fél négy volt. Már csak néhány ember
maradt odalent, akik Dawnnak és Ericnek segítettek pakolni. Kikísértem Damient,
miután számot cseréltünk, s a nappaliba siettem, hogy beszéljek a legjobb
barátnőmmel.
– Hé, Dawn! Nem láttad Castielt?
Dawn rám nézett, a homloka ráncokba
szaladt.
– Körülbelül öt perce lépett le három
csajjal. – A szavai felértek egy pofonnal. – Miért?
Dawn arcát látva egészen biztos, hogy
nem sikerült lepleznem a csalódottságom.
– Beszélni akartam vele, de most már
mindegy – felsóhajtottam. – Várj, segítek!
Megfogtam a kezében lévő szemeteszsákot,
s belesöpörtem az asztalon heverő szemetet. Közben végig magamon éreztem a tekintetét,
de igyekeztem nem foglalkozni vele.
Annyira hülye vagyok, hogy egyáltalán
megfordult a fejemben, hogy megbeszélem Castiellel a dolgokat. Hogy hihettem,
hogy bármi is lehet köztünk? Még ha én érzek is valamit Castiel iránt, egészen
biztos, hogy a srácnak nem kellenék.
Elmorzsoltam néhány könnycseppet, de úgy
éreztem, túl gyenge vagyok ahhoz, hogy erősnek mutassam magam. A régi sebeim
újra felszakadtak, s a szívem millió darabra törött szét. Megint.
2014. szeptember 5., péntek
22. Nem várt személy
Csóközön!♥♥
Hú, vége az első hétnek!:) Ti hogy bírtátok? Nekem elég nehéz volt, már most rengeteg felelés van meg minden. :/
Amikor megkaptam az órarendem hétfőn, örültem, mert fú, lesz időm írni, így egészen biztos, hogy nem fogok csúszni a fejezetekkel. Igen ám, de ez az órarend csütörtökön megváltozott és sokkal rosszabb lett. Szinte minden nap négyig vagyok suliban az érettségi előkészítők és egyéb órák miatt, öt óra, mire hazaérek. Az egyetlen nap, amikor le tudok ülni írni, az csütörtök, egy délután alatt pedig lehetetlen megírni egy fejezetet. Mindenesetre igyekszem betartani ezeket a pénteki dátumokat, de ha este 11-ig nem érkezne, ne aggódjatok, másnap mindenképpen felkerül kivéve, ha a péntek estéket végigtombolom.
Szeretném megköszönni a pipákat, a visszajelzéseket, valamint a 12400+ oldalmegtekintést! Továbbra is várom a véleményeiteket!^^
Jó olvasást kívánok a 22. fejezethez!:)
Puszi,
Raina
22. Nem várt személy
Nem említettem meg Dawnnak a beteges
aggodalmaimat, ahogyan az sms-t sem; jobbnak láttam elhallgatni előle ezeket a
dolgokat. Nem akartam, hogy ő is aggódjon miattam – bőven elég volt nekem a
szüleim túlzott féltése, és tényleg nem volt szükségem arra, hogy még a legjobb
barátnőm is arról papoljon, mekkora felelőtlenség a részemről, hogy odakint
futkosok, és esténként egyedül indulok szórakozni, miközben az a valaki, aki
felgyújtotta a raktárt, még mindig szabadon mászkál, és éjjel-nappal azt lesi,
mikor hova megyek.
Ráadásul annyira boldog volt Eric miatt is,
nem lett volna szívem lehúzni őt a rózsaszín, habos-babos felhők közül az
örömtelinek egyáltalán nem nevezhető valóságba. Milyen legjobb barát lennék, ha
az amúgy sem problémamentes életét még az én idióta bajaimmal is terhelném?
Meg persze, biztos voltam benne, hogy
Dawn lefújja az egész bulit a gyújtogató fenyegetőzése miatt, ezt pedig nem
akartam. Úgy éreztem, hogy ha a ma estét is otthon kellene töltenem, teljesen
begolyóznék. Szükségem volt a távollétre a szüleimtől és a nagyitól.
Ahogy megbeszéltük, edzés után rögtön a
legközelebbi, nem túl drága étterem felé indultunk, hogy bekapjunk valamit,
hogy aztán újult erővel vágjunk bele a hosszas vásárlásba. Már rettenetesen
éhes voltam, a szemem előtt finomabbnál finomabb ételek lebegtek, a rántott
sajttól kezdve a pizzáig, ó, és azokról a mennyei sütikről pedig már ne is
beszéljünk! Persze, tisztában voltam azzal, hogy ezek csupán csak képzelgések
maradnak, a sokkalóriás ételekre még csak rá sem szabadna néznem, elvégre edzés
után vagyok, és egy palacsintával vagy egy krémes, epres sütivel tönkre is
vágnám azt, amiért ma megizzadtam.
Útközben vihorásztunk, és unalomból
pontoztunk azokat az embereket – igen, többnyire a pasikat –, akik velünk
szembe jöttek. A kisugárzást és az öltözködést vettük figyelembe, a
helyesebbekre rámosolyogtunk, és ha szerencsénk volt, az ő ajkuk is felfelé
görbült, így a mosolyukat is beleszámíthattuk az értékelésbe. Hangosak voltunk,
így sokak érdeklődését felkeltettük – amúgy is sokan bámultak meg minket, most
viszont elképesztő, mennyien fordították felénk a fejüket, mikor a közelükbe
értünk. Az idősebbek többsége rosszallóan nézett ránk, a középkorúak csak
vigyorogtak, a velünk egyidősek, vagy pár évvel idősebbek közül pedig jó páran
köszöntek ránk, ezzel növelve az egónkat. Mire az étterembe értünk, már fájt az
arcunk és a hasunk a sok vihorászástól, ráadásul annyira éhesek voltunk már,
hogy a gyomrunk is korgott. Egy félreeső asztalt választottunk, s kopogó
szemekkel csaptunk le az étlapra, s még mindig röhögcsélve futtattuk végig
rajta a tekintetünket. Annyi választék volt, hogy hirtelen azt sem tudtam, mit válasszak.
Legszívesebben a fél étlapot megettem volna, ám mire a negyvenes évei végén
járó, barna hajú pincérnő megérkezett, szinte már semmit sem kívántam, s csak
hagymalevest kértem és csirkemell filét grapefruit szósszal, Dawn pedig
nullkalóriás salátát rendelt magának. Mindketten türelmetlenül vártuk, hogy
megkapjuk az ételt, közben megbeszéltük az estét. A többség már küldött sms-t,
hogy tud jönni, egy-ketten írtak csak, hogy a ma este nem jó nekik, de a
visszajelzések alapján egészen biztos, hogy nem leszünk kevesen. Kissé
irigykedtem, hogy Dawnnál lesz a buli, örültem volna, ha nálam várjuk a
barátainkat, de nem tudtam mit tenni, ha egyszer a szüleim otthon voltak.
– Szerintem először vegyük meg a piát és
a kajákat – javasoltam, miután visszagondoltam egy tavalyi esetre, amikor a
ruháinkat szereztük be először, és szinte semmi másra nem maradt pénzünk, s az
akkori pasijainkat kellett megkérnünk, hogy segítsenek ki minket. Ciki volt,
na.
– Ó, süthetnél olyan finom kis
kekszeket! Tudod, amit még Debbie-vel találtatok ki. Tuti, hogy mindenki
imádná!
Sóhajtva dőltem hátra a székben, a
hátamat a támlának döntöttem és összefontam magam előtt a kezeimet.
– Hát, ahhoz most nincs kedvem. – Az
edzés és az út során sikerült teljesen kizárnom Castielt a gondolataimból, de
Deborah említésére megint azon kezdtem rágódni, vajon most melyik csajt
szédítheti a vörös, és hogy én is eszébe jutok-e, vagy teljesen megfeledkezett
rólam. – Ráadásul még vásárolnunk is kell, Dawn, előkészíteni a dolgokat,
felöltözni meg ilyenek. Nem lenne időm rá.
– Kár.
A pincérnő megjelent az ételeinkkel, mi
pedig éhesen kezdtünk neki. Rekordidő alatt ettem meg a levesem – elképesztő,
hogy az itteni szakács milyen fantasztikusan főz – a grapefruitos csirkemell
filé pedig eléggé kifogott rajtam, nem bírtam megenni. Úgy éreztem, tele
vagyok, és minden egyes falatot kínszenvedés volt legyűrni, aztán inkább
hagytam az egészet, s rendeltem magamnak vizet. Dawn még mindig éhesen – és
kissé kíváncsian – húzta maga elé a maradékomat, hogy megkóstolhassa, és szinte
fél perc alatt tüntette el az egészet. Fizetés után magunkhoz vettük a
táskánkat és a buszmegálló felé indultunk. Szerettem ezt a kisvárost, amit
viszont utáltam, hogy a nagyobb bevásárlóközpontok mind a város szélén
helyezkedtek el, és gyalog rettenetesen fárasztó volt oda eljutni.
Hamar szereztünk be mindent, a kasszánál
azonban kicsit trükköznünk kellett, hogy megkapjuk az italokat. Egyikünk sem
töltötte még be a tizennyolcat, de szerencsére ismertük az eladót, akinél
kikötöttünk – ilyenkor örültem, hogy anyámnak rengeteg kapcsolata van –, szóval
rövid könyörgés után szinte gond nélkül távozhattunk. Négy szatyorral szálltunk
fel a buszra, és úgy döntöttük, lerakjuk a cuccokat, aztán megyünk ruhát venni.
Fél négy-négy körül indultunk plázázni, szóval ügyesen osztottuk be az időnket,
így ha másfél óra alatt letudjuk a vásárlást, még elkészülni is lesz időnk. A
buli fél kilenckor kezdődik, és ez miatt egyre izgatottabb voltam.
Az első boltban nem jártunk sikerrel,
borzalmas ruhákat árultak, tíz perc alatt le is tudtuk a nézelődést, és már
rohantuk is át a kedvenc boltunkba, hátha ott találunk valamit. Elképzelésem
volt, s eszerint jártam körbe az üzletet, magamhoz kapva az összes olyan mini
ruhát, ami tetszett, és a próbafülke felé vettem az irányt. Hamar rájöttem,
hogy az én sápadt bőrömhöz a fehér nagyon rossz választás, úgyhogy a
visszafogottabb, világosabb ruhákat szépen félre is raktam, helyette a
sötétebb, vadítóbb ruhákat próbálgattam, s hosszas agyalás után egy gyönyörű,
sötétlila, pánt nélküli ruhát választottam, amely épp, hogy takarta, amit
kellett. Talán túl kihívó volt, de pont ez volt a célom. Fekete tűsarkú és
kicsit finomabb, nem túl erős smink, és tökéletesen fogok kinézni.
Dawn mélyen kivágott, rózsaszín ruhát
választott magának, ami csodásan állt rajta, de nem volt annyira vad, mint az
enyém, s gyanítottam, Eric ennek az oka. Dawn tudta, kinek akar tetszeni, s nem
akarta, hogy más is ott legyeskedjen körülötte. A cipőboltban testszínű magas
sarkút vett magának, én pedig egy fekete, szegecsekkel díszített magas sarkút
emeltem le a polcról – mondhatni, szerelem volt első látásra.
– Aggódnom kellene? – kérdezte Dawn,
mikor már a házat készítettük elő a partihoz. A gyors témaváltás meglepett,
egészen eddig a szüleinkről beszéltünk.
Félrehúztam a kanapét, s miután
kiegyenesedtem, egyenesen a szemeibe néztem. Homloka ráncokba szaladt, s komoly
arccal vizslatott.
– Miről beszélsz?
Dawn mellém lépett.
– Tíz éves korom óta ismerlek, Avery, és
tudom, nem a visszafogottságodról vagy híres, de nem gondolod, hogy ez azért
mégiscsak túlzás? Úgy értem, a ruha, amit választottál, semmit se takar.
Elkaptam róla a tekintetem.
– Mióta zavar ez téged? Nem egyszer
fordult már elő, hogy ilyen ruhákba bújok.
Néhány másodpercnyi csönd telepedett
közénk, majd Dawn visszasétált a konyhába, én pedig folytattam a rendezkedést.
Hatalmas helyet akartam a táncoló embereknek, és fogalmam sem volt, hogy
rendezzem el a dolgokat ahhoz, hogy hely is legyen, de ha kell, félre is
lehessen vonulni pihenni egy kicsit.
– Nem zavar – hallottam meg Dawn hangját
a másik helyiségből. – Csak tisztában vagyok az okokkal. Avery, tudom, hogy
megviselt ez az egész, de legalább addig félretehetnéd ezt a beteges
szórakozási vágyadat, amíg a rendőrség meg nem találja a gyújtogatót. Ki tudja?
Lehet, hogy jól ismerjük az illetőt, és ezekkel a partikkal és ruhákkal magára
vonod a figyelmét. Veszélyes, amit teszel.
Alaposan meggondoltam a válaszom, s
mikor befejeztem a rendezést – büszke voltam magamra, szerintem sikerült a
lehető legjobbat kihoznom a nappaliból –, átmentem a konyhába, hogy segítsek
Dawnnak. Még mindig rendezkedett, fogalma sem volt, hol kezdje és mivel – a
gondolatai teljesen máshol járnak.
– Rohadtul nem tud érdekelni. Dawn, nem
élhetek rettegésben, nem ülhetek folyamatosan a szobámban, arra várva, hogy a
zsaruk felbukkanjanak és közöljék velem, megvan a tettes. Mi van, ha sosem
derül ki? Akkor soha többé nem szórakozhatok? Ismersz már annyira, hogy tudd
rólam, nem bírom sokáig társaság nélkül.
Dawn felsóhajtott.
– Tudom. Csak azt mondom, hogy mindennek
van egy határa, és ezt a vonalat te már átlépted. Az életeddel játszol!
Elővettem a műanyag poharakat és a
pultra raktam.
– Mi lenne, ha másról beszélnénk és
teljesen megfeledkeznénk erről a dologról? – Egy műanyag tálat vettem magamhoz
és a teli szatyrokhoz léptem. Felsóhajtottam. – Szerintem kezdjünk el
készülődni, aztán majd utána kiöntjük a kajákat. Mit szólsz hozzá?
Dawn kelletlenül sóhajtott, aztán
elindult az emelet felé. Én kicsit tovább maradtam lenn a konyhában, igyekeztem
lenyugtatni magam. Erősnek mutattam magam, és egy külső szemlélő valóban azt
láthatta csak rajtam, mennyire nem érdekel ez az egész dolog, valójában viszont
a gyújtogatás emlékétől még mindig összeszorult a torkom, s a szívem is
hevesebben dobogott a kelleténél a félelem miatt. Az sms-re gondoltam, és csak
reménykedni tudtam abban, hogy az illető nem jelenik meg ma. Vagy ha mégis,
akkor nem derül ki, hogy ő tette, és nem is támad rám. Csak egy nyugodt estét
akartam, amit a barátaimmal tölthetek.
Dawn után mentem, aki már neki is állt
előkészíteni a szükséges eszközöket. Az íróasztalán rengeteg sminkcucc hevert
szanaszét, a hajvasaló pedig az ágyon pihent, várva arra, hogy bekapcsoljuk.
Megosztottuk egymással az elképzeléseinket, aztán nekiláttunk a készülődésnek.
A szobában kisebb feszültség uralkodott a korábbi veszekedés miatt, de se én,
se Dawn nem törődtünk vele; elvégre fél órában belül megbeszéljük a dolgot és belátjuk,
hogy a másiknak igaza volt.
Viszonylag hamar megvoltunk a
készülődéssel, és a végeredmény, mint mindig, most is fantasztikus lett. Dawn
haját kivasaltam, majd kontyba tűztem, s kérésének eleget téve egy halvány
sminket vittem fel az arcára, amely színeiben nagyon jól passzolt a rózsaszín
ruhájához. Ragyogóan festett, és bár nem akart túl kirívó lenni, egészen biztos
voltam benne, hogy rengetegen fogják őt megbámulni. Mondjuk, nekem sem lett
volna okom panaszra, elég sok tekintetet fogok magamra vonzani, noha Dawn
teljes ellentéte voltam. A hajamat kiengedve hagytuk és kivasaltuk, így most
majdnem a derekamig ért. A vastag fekete tusvonal és a természetesnek ható
műszempilla remekül kiemelte a szemeimet, de a leglátványosabb mégis a telt
ajkaim voltak, amelyek mélyvörös színben pompáztak. Gyönyörű voltam.
Elpakoltuk a feleslegessé vált cuccokat,
majd miután magunkra kaptuk a cipőinket, lerobogtunk a nappaliba, hogy a kis
tálkákat megtöltsük kajákkal, s az innivalókat is felpakolgattuk a pultra.
Minden készen állt a vendégek fogadására, mégis úgy éreztem, valami még
hiányzik. Hosszas gondolkodás után rájöttem, hogy a zenéről teljesen
megfeledkeztünk. Dawn visszasietett az emeletre, hogy keressen néhány lemezt,
én pedig bekapcsoltam a lejátszót. A csengetésre felkaptam a fejem, és
értetlenül bámultam az órát. Még bőven volt idő a barátaink érkezéséig
Mindenesetre vidáman ugráltam az
ajtóhoz, és nyitottam ki azt. Ám amikor felismertem az előttem álló személyt, aki
féloldalas vigyorral nézett le rám, megfagyott bennem a vér és a mosoly is lehervadt
az arcomról. Ezt nem hiszem el!
– Hát te?
___________________________________________
Na, szerintetek ki bukkant fel váratlanul a partin?;)
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)