30. Beszélhetnénk?

Csóközön!♥

Rettenetesen sajnálom, hogy ennyit késett a fejezet (My God, pár nap híján egy hónapot oO), de sajnos nem volt lehetőségem írni. Most viszont meghoztam a 30.(!!) részt. El sem hiszem, hogy már itt tartunk. *-* Ó, és még hol a vége. :p

Köszönöm szépen a visszajelzéseket, a pipákat, a 29100+ oldalmegtekintést, és hogy ilyen rövid idő alatt több, mint 50-en csatlakoztatok már a csoporthoz!*-* Hihetetlen számok ezek, eszméletlenül hálás vagyok Nektek, és örülök, hogy elnyerte a történet a tetszéseteket! ^^ 

Továbbra is várom a véleményeteket (mert bizony, nekem számít, mit gondoltok)!:)

Jó olvasást kívánok mindenkinek!^^

Puszi,

Raina

30. Beszélhetnénk?

– Ne! – sikkantottam fel már tucatjára jókedvűen, miközben a lábaimmal próbáltam lelökni magamról a gonoszul vigyorgó Castielt.

Vasárnap este volt, én pedig már órák óta barátom házában dekkolok. Castielnek sikerült valahogy megfáznia, s kedve sem volt kikelni az ágyából, ezért – miután megtanultam délelőtt –, átfutottam hozzá, hogy összeüssek egy gyors ebédet neki, s hogy a kutyáját is megsétáltassam, ami megalázóbb nem is lehetett volna. Démon hatalmas, szörnyen erős és játékos, én pedig alig bírtam vele. Egyszer sikerült elrántania, és még a harisnyámat is kiszakította. Amikor mindezt elmeséltem Castielnek, ő csak nevetett, majd, mint valami kisgyerek, nekiállt Démonnal játszani. Füstölgő fejjel sétáltam át a konyhába, hogy megcsináljam a levest – előtte persze bevásároltam, mert kételkedtem benne, hogy Castielnél találok bármi használhatót. Iszonyatosan élveztem azt a pár órát, amelyet azzal töltöttem, hogy körülugráltam a vöröst, s bár ő nem említette, az arckifejezéséből azért lejött, hogy hozzá tudna szokni ehhez.

Az étel végül borzalmasan sósra sikerült, lehetetlenség volt megenni. Miután megbeszéltük, hogy soha többé nem főzök se neki, se senki másnak, kínait rendeltünk, amelyet a szobájában fogyasztottunk el a padlón ülve, egy vékonyabb takarót terítve magunk köré, miközben hülyeségekről beszélgettünk. Utána befeküdtünk az ágyába, s ostoba filmeket néztünk, amelyekre őszintén, egyáltalán nem emlékszem. A filmezés hosszas csókcsatába fulladt, Castiel teljesen szétszedte a copfomat, de mielőtt valami komolyabb is történhetett volna, leállítottuk magunkat. Nem volt egyszerű, de hatalmas önuralomra vall, hogy nem téptük le egymásról a ruhát.

Fél órával ezelőtt kapcsoltuk ki a tévét, Castiel pedig azóta folyamatosan gitározik, más előadók számaival kezdte, majd áttért a saját dalaikra, amelyek közül nem sokat hallottam még, gyanítom a többségét mostanában írhatták Lysanderrel. Egy idő után azonban rettenetesen meguntam, hogy a gitárjának nagyobb figyelmet szentel, mint nekem, s mikor kiment megetetni Démont, elcsórtam a pengetőjét, s a nadrágom farzsebébe csúsztattam. Amikor rájött, mit tettem, egyből rám vetette magát, s csiklandozni kezdett – pontosan tudta, hogy nálam csikisebb ember kevés van a Földön. A könnyeim kicsordultak a nevetéstől, s már alig kaptam levegőt, azonban hiába csapkodtam és rugdostam, ő meg sem moccant, hosszú ujjaival továbbra is a hasamon dolgozott, közben pedig vigyorogva nézett le rám.

– Abbahagyom, ha visszaadod! – Hangja a szokásosnál is rekedtebb és mélyebb volt, s szinte minden egyes szó után szipogott egyet. Elképesztően aranyos és egyben szexi is volt, s nem csak az, ahogyan megszólalt, hanem az is, ahogy kinézett. Vörös tincsei kócosan lógtam az arcába, szürke szemei betegen, de jókedvűen csillogtak, az orra pedig enyhén piros volt a folytonos orrfújástól.

– Tőlem ugyan nem kapod meg! – mosolyogtam fel rá ördögien. – Ha kell, keresd meg!

Szemei egy pillanatra elkerekedtek, s a csikizést is abbahagyta.

– Avery, ugye tudod, hogy erősebb vagyok, mint te?

Abbahagytam a kuncogást, s komoly arcát kezdtem fürkészni.

– Úgysem mered! – Szinte a mondat végére sem értem, Castiel már a derekam köré fonta izmos karjait, s a vállára dobott. Visítozva csapkodtam a hátát, de ő csak nevetett. – Odaadom! Odaadom, de tegyél le! Úristen, le fogsz ejteni! Castiel!

Kacagva nyúlt bele a farzsebembe, hogy visszavegye az elcsent pengetőt, majd óvatosan visszatett az ágyra. Diadalittas mosolyra húzta az ajkait, s úgy nézett le rám. Még a kis tárgyat is megforgatta az ujjai között, csakhogy a tudtomra adja: ezúttal ő győzött. Duzzogva fontam magam előtt össze a karjaimat.

– Honnét tudtad, hogy a zsebembe raktam?

Lehajolt hozzám, tenyerét a mögöttem lévő falnak támasztotta. Még mindig vigyorgott, s bár imádtam a mosolyát, abban a pillanatban szívesen letöröltem volna onnét egy hatalmas pofonnal.

– Ugyan, bébi, ismerlek, mint a rossz pénzt! – Tekintete az arcomról a dekoltázsomra siklott. – Bár most boldogabb lennék, ha onnét kellett volna kihalásznom.

Egyre jobban égett a tenyerem, nem sok kellett, hogy arcon csapjam Castielt. De mivel az nekem is fájt volna, inkább a kispárnáját fogtam meg, s erősen hozzávágtam. Persze, mit is vártam? Ő csak kacagott, s a szobája másik végébe hajította a párnát, majd egy hirtelen mozdulattal lenyomott az ágyra, kezeimet a fejem fölé szorítva. Még ruhán keresztül is éreztem a testéből áradó melegséget, amely jóleső bizsergést váltott ki belőlem. Annyira közel volt hozzám, hogy az ajkaimon éreztem a leheletét, az orrom pedig pillanatok alatt eltelítődött fűszeres tusfürdőjének illatával, amely még két óra elteltével is elég intenzív volt. Pihegve néztem fel rá, ő pedig lágy tekintettel vizslatta az arcom.

A hangulat érezhetően megváltozott, az előbbi játékosságnak nyoma veszett, a levegő megtelt visszafojtott érzésekkel, olyanokkal, amelyek hosszú ideje lappanganak már bennünk, de még csak most kezdtek a felszínre törni. Vágyakozva figyeltem ajkait, majd megemeltem a fejem, hogy megcsókolhassam. A kezeimet továbbra is az ágyhoz nyomta, így bármennyire is szerettem volna, nem tudtam beletúrni a hajába. Közelebb simult hozzám, megszüntetve a köztünk lévő pár milliméteres távolságot. Éhesen falta az ajkaimat, én pedig majd’ beleőrültem, hogy nem használhattam a karjaimat.

Fogalmam sincs, meddig mehetett ez így, az idő mintha teljesen megállt volna. Végül, sok mozgolódás árán ugyan, de sikerült kiszabadítanom a kezeimet, s átkulcsoltam Castiel nyakát. A mozdulat egy pillanatra teljesen kizökkentette őt, nekem ez a pár másodperc pedig tökéletesen elég volt ahhoz, hogy változtassak a helyzetünkön; ezúttal én kerültem felülre. Mosolyogva szakítottam meg az egyre követelőzőbb csókot, s kuncogva emeltem fel a fejem.

– Mennem kell – mondtam halkan, majd lefejtettem magamról a karjait, s felálltam.

Az előszoba felé indultam, s rettenetesen felvidított a tudat, hogy Castiel továbbra is döbbenten fekszik az ágyában. A tükör elé álltam, s dudorászva szedtem ki a hajamból a hajgumit, s gyorsan befontam hosszú tincseimet. Démon kissé fáradtan vonszolta magát oda hozzám, s lefeküdt a lábam mellé. Halványan elmosolyodtam, majd jobban szemügyre vettem a tükörképem, benedvesítettem az ujjam, s óvatosan letörölgettem a szemem alól a szemceruzát. Annyira belemerültem a sminkem korrigálásába, hogy fel sem tűnt, hogy Castiel időközben kijött a szobájából, már csak a karjait éreztem magam körül. Szorosan magához vont, hátam a mellkasának simult. Az ajkamba haraptam.

– Mit akarsz? – kérdeztem, végig a tükörképét figyelve.

Lehajtotta a fejét, s belecsókolt a nyakamba. Élesen szívtam be a levegőt.

– Aludj itt – suttogta.

Felé fordultam, ügyelve arra, hogy egy pillanatra se bújjak ki a szorításából, s karjaimat a nyaka köré fontam, homlokomat pedig az övének támasztottam.

– Nem lehet. Nincs itt ruhám.

Szája féloldalas mosolyra húzódott.

– Minek az? A nélkül szívesebben látnálak az ágyamban.

– Idióta! – nevettem fel, s egy puszit nyomtam az ajkaira.

Elhúzódtam tőle, hogy felvehessem a cipőm és a dzsekim.

– Nem szívesen engedlek haza. Sötétedik – mondta komolyan, mikor már a lépcsőházban álltam. Rámosolyogtam.

– Nem lesz baj, vigyázok magamra! – Mielőtt megszólalhatott volna, utoljára megcsókoltam, majd már szaladtam is lefelé. A lépcsőfordulóból még visszaszóltam neki: – Írok, ha hazaértem, ne aggódj! Jobbulást!

Nem akartam, hogy Castiel ennél is jobban aggódjon, ezért sem említettem meg neki, de én sem szívesen mászkáltam az utcán egyedül, pláne sötétedés után. Ugyan a gyújtogató felől egyszer sem hallottam még – az sms, amit múlt hónapban kaptam, kiderült, hogy a Starbucksos sráctól jött, a Megvagy! szöveggel arra célzott, hogy sikerült megtalálnia; persze azt nem sejtette, hogy teljesen beparázok az üzenettől. Mindenesetre, jobb félni, mint megijedni, s a biztonság kedvéért mindig lapul a táskámban parfüm, hajlakk vagy dezodor, amit használhatok, ha netalántán valaki rám támadna.

Gyors léptekkel siettem végig az utcákon, és magamban hálát adtam Istennek, hogy Castiel és én csak pár saroknyira lakunk egymástól, így hamar és épségben hazaértem, csupán egy macska hozta rám a frászt, mikor váratlanul kiugrott elém. Kissé megkönnyebbültem, mikor már az aprócska feljárón vágtam át, és még utoljára, paranoiásan körbenéztem odakint, mielőtt bezártam volna magam mögött az ajtót.

A konyha felől vidám, nevetgélő hangokat hallottam, s miután levetkőztem, kíváncsian indultam meg a kis helyiség felé, közben vetettem egy pillantást a nappalira, amely leginkább egy csatatérre hasonlított. Kabátok és ruhák hevertek mindenfelé, a kanapét szinte látni sem lehetett, a tévé pedig hangosan szólt, annak ellenére, hogy senki sem tartózkodott odabent. Mérgesen húztam össze a szemöldököm. Nem kis időnkbe telt, míg kitakarítottunk itt Castiellel szombaton.

– Anya? – kiabáltan dühösen, s belerúgtam egy lábamnál heverő ruhadarabba.

– A konyhában vagyunk! – Hangja továbbra is jókedvű volt, ami még jobban felhúzott.

Nagy levegőt vettem, s némi hezitálás után besétáltam hozzájuk. Pislogva figyeltem őket, ahogy sürögnek-forognak a konyhában, nem értettem, mi történik. Gerard a tűzhelynél állt, mosolyogva kevergetett valamit, amire nem láttam rá tökéletesen, de az illatából ítélve valami leves lehetett. Anya a pultnál zöldségeket szeletelt, s látszólag nagyon élvezte. Teljesen összezavarodtam.

– Hát ti meg mit csináltok?

Anya rám emelte a tekintetét, pillantását gyorsan végigfuttatta rajtam, majd visszatért a paradicsomhoz, amit igyekezett vékony szeletekre felvágni, ám ez nem nagyon sikerült neki.

– Vacsorát, miért, minek látszik? – Volt valami ellenszenv a hangjában. Az utóbbi időben gyakran szólt hozzám így, és bár egyszer sem kérdeztem rá, gyanítottam, hogy Castiel miatt mérges. Sosem bírta a fiút, aminek nem igazán értettem az okát. Castiel vele mindig tisztelettudó volt, ami tőle hatalmas dolog.

Gerard azonban nem vette észre, mennyire megváltozott anyám hangulata azzal, hogy én beléptem a konyhába.

– Még a nagyanyám tanított meg ezekre az ételekre, bár én sosem tudtam olyan mennyeire elkészíteni, mint ő. – Kis szünetet tartott, míg megkóstolta a levest, majd egy hosszú hümmögés hagyta el a száját. Elfintorodtam. – Van kedved velünk vacsorázni, Avery?

Összefontam magam előtt a kezem, s tettem egy lépést hátrafelé.

– Izé, nem kösz. Castielnél kajáltam. – Jó néhány órája, de nem éreztem magam éhesnek, na, meg nem is akartam több időt eltölteni anyámékkal. – A szobámban leszek. – Még mielőtt kiléptem volna a konyhából, hozzátettem: – Ó, ha felbontjátok valamelyik bort, szóltok, ugye?

Anya hitetlenkedve vágta le a pultra a kést, s egyenesen rám meredt, tekintetéből tökéletesen ki tudtam olvasni, mit gondol. Gerard előtt is egy olyan képet akart mutatni a családunkról, ami egyáltalán nem jellemző ránk, ebbe a hazugságba pedig nem fért bele egy alkoholizáló lány – bár az utóbbi időben egyáltalán nem iszom annyit, mint korábban.

Szélesen elmosolyodtam, majd egy vállrántás kíséretében kisétáltam a konyhából, s a szobám felé indultam. A lépcsőn kihalásztam a zsebemből a telefonom, s küldtem egy üzenetet Castielnek, hogy ne aggódjon, épségben hazaértem. Aznap már nem volt se kedvem, se erőm semmihez, s már alig vártam, hogy befekhessek az ágyba, s egy jót aludhassak…

Reggel megint egyedül találtam magam a házban, ami különösebben már nem lepett meg, hozzászoktam, hogy amióta a szüleim elváltak, s Elliot kórházban van, teljesen üres itt minden. Csendben megreggeliztem, közben azt a cetlit olvasgattam újra és újra, amelyet anyám hagyott a konyhapulton, még mielőtt lelépett volna. Vacsora után összepakoltak, de hajnalban Gerardnak vissza kellett utaznia Párizsba, s mivel anyámnak is ott van munkája, ő is vele tartott. Arról már nem tájékoztatott, hogy mikor szándékozik hazajönni, de nem is érdekelt. Az utóbbi hónapokban annyira megromlott vele a kapcsolatom, hogy örültem, amikor nem volt itthon.

Reggeli után elvégeztem minden reggeli teendőmet, viszonylag hamar, hisz’ nem akartam túl sokat vacakolni a készülődéssel. Odakint esett, szóval nem fáradoztam azzal, hogy kivasaljam a hajam, egyszerűen csak összekötöttem. A sminkem is ugyanilyen egyszerű volt: eltüntettem a bőrhibáimat, kifestettem a pilláimat, az ajkaimra pedig felkentem egy halvány, rózsaszínes árnyalatú rúzst, s már robogtam is le az előszobába, hogy felvegyem a héten újonnan beszerzett csizmám és vékony kabátom.

Annyira hozzászoktam már ahhoz, hogy Castiel és én mindent együtt csinálunk, hogy most rettenetesen furcsa volt egyedül állni a buszmegállóban, s a sok lökdöső idióta között utazni az iskola felé. Néhány ember rettenetesen idegesített, amikor pedig az egyik kölyök (nem lehetett több tizenkettőnél) harmadszorra taposott rá a lábamra, kis híján leüvöltöttem szegény szerencsétlen fejét, de mivel így is meg volt a gyereknek a baja – az osztálytársai folyamatosan csesztették –, inkább csendben maradtam, s imádkoztam, hogy minél hamarabb megérkezzem a suli elé.

Mire beértem az aulába, elállt az eső, aminek rettenetesen örültem. Lekaptam magamról a dzsekit, s mosolyogva indultam meg a szekrényem felé, közben vidáman köszöntem a nem túl közeli barátaimnak. Néhány lány továbbra is ellenségesen viselkedett velem, képtelenek voltak beletörődni, hogy Castiellel igenis boldogok vagyunk együtt, bármennyire is hihetetlen ez számukra.

– Jó reggelt, igazgatónő! – Kedvesen mosolyogtam az idős nőre, mikor mellé értem. A múlt héten volt vele egy kisebb összetűzésem, és sikerült elég csúnyán felbosszantanom. Szúrós tekintettel nézett végig rajtam. – Hogy van ma? Ó, csinált valamit a hajával?

Halvány mosoly futott végig az arcán, egyik kezét pedig a hajához emelte, és óvatosan megigazította a kontyot a feje tetején.

– Ami azt illeti, nem… – Hirtelen visszatért a savanyú modora, arcán pedig millió ránc jelent meg. – Ha azt hiszi, Mademoiselle, hogy ezzel meg nem történté tudja tenni a múlt heti akcióját Castiellel, hát nagyon téved! – Az órájára nézett. – Lassacskán becsöngetnek, nem a tanteremben kellene lennie?

Az ajkamba harapva figyeltem, ahogy a nő végigsiet a folyosón, egyenesen a tanári felé, majd amikor eltűnt a szemem elől, kuncogni kezdtem.

Ne gondoljatok rosszra, az igazgatónő nem arra utalt, hogy Castiellel a suliban próbáltuk letépni egymásról a ruhát. Az utolsó pár órát el akartuk lógni, és már majdnem sikerült is, mikor a nő meglátta, hogy a bejárat felé sietünk. Nem sok választott el minket az igazgatói intőtől, de mivel én is, és Castiel is viszonylag normálisan viselkedtünk az elmúlt hetekben, megúsztuk az elzárással. Csütörtökön két órával tovább kellett volna bent maradnunk, de Mr. F. elfelejtett megjelenni, így ügyeletes tanár híján egyedül maradtunk, s másfél órával előbb leléptünk. Még csak fel sem tűnt senkinek.

Még mindig szélesen vigyorogtam, mikor a szekrényemhez értem. Legnagyobb meglepetésemre Dawn, Rosa és Debbie már vártak.

– Hát neked meg mitől van ilyen jó kedved? – Dawn egy hatalmas öleléssel üdvözölt. – A pénteki után azt hittem…

– A péntekről nem akarok beszélni – szakítottam félbe. – Az előbb futottam össze az igazgatónővel, és még mindig dühös rám. Nagyon.

– Csodálkozol? – Debbie nekidőlt a szekrényeknek, s a körmét kezdte fixírozni. Még mindig furcsa őt a suliban látni, annyira hozzászoktam már ahhoz, hogy távol van. – Castielt utálja, és te vele akartál ellógni. Felkerültél a feketelistájára.

Csak a fejemet ráztam, s kinyitottam a szekrényajtóm.

– Apropó, hol van Castiel? – kérdezte Rosa. – Mindig együtt szoktatok jönni.

– Beteg – adtam rövid választ, miközben lekaptam magamról a kabátom.

Időközben Lysander is csatlakozott hozzánk, kezében azt a jegyzetfüzetet tartva, amelybe a dalaikat szokta írni.

– Vagy csak nincs kedve dogát írni.

Felsóhajtottam.

– Nem, tényleg nincs jól… állj! Milyen doga?

Deborah megpróbálta elcsenni Lysandertől a füzetet, mire a fiú szúrósan nézett rá. Debbie csak megrántotta a vállát, s kiöltötte a nyelvét. Dawn felém fordult.

– Töri és matek. Azt ne mondd, hogy elfelejtetted!

Becsuktam a szekrényemet.

– Pedig pontosan ez történt. Teljesen kiment a fejemből. Te hogy-hogy tudsz róla? – szegeztem Lysnek a kérdést, már-már vádló hangnemben.

– Rosa nálunk tanult tegnap, ő szólt, hogy tz-t írunk.

Az orrnyergemet kezdtem masszírozni a hüvelyk- és mutatóujjammal. Az még oké, hogy egy dolgozatra nem tanultam, még ki tudnám javítani, de egy témazáróról megfeledkezni… Ez nem vall rám.

– Menjünk, nehogy elkéssünk! – Deborah belém karolt, s a tanterem felé rángatott.

Pedig legszívesebben elmenekültem volna…

A dolgozatok pont olyan rosszul sikerültek, mint azt sejtettem órák előtt. Egy-két kérdést meg tudtam válaszolni azok alapján, amit órán hallottam, de az elmúlt hetekben nem is igazán foglalkoztam a tanórákkal, rendszerint a telefonomat piszkáltam, vagy aludtam. A kifejtendőknek neki sem álltam, úgysem ment volna, de talán a dolgozat első felében adott apró válaszokkal meglesz a kettesem.

A matekkal viszont meg sem próbálkoztam. Ijedten néztem végig a feladatokon, és egyszerűen nem értettem semmit. Nem rémlett, hogy ilyesmit egyáltalán vettünk volna. Segélykérően néztem körül az osztályban, azt remélve, hogy valaki megszán egy kicsit, s hátraküldi nekem a feladatok megoldásait, de mindenki a maga előtt lévő lapot bámulta. Próbáltam előrehajolni, s Nathanielről lelesni a válaszokat, de ahányszor megmozdultam a székemben, a tanárnő rám kapta a tekintetét, és néhány percig éberen figyelt.

A francia óra sem úgy telt, mint szerettem volna. Kikaptuk a múlt héten írt dolgozatot, amiről szintén sikerült megfeledkeznem, s a kikapott papíromon egy gyönyörű, hatalmas karó szerepelt, ráadásul a tantárgyból ez volt a második jegyem – és az első is csak egy hármas volt. A nap végére sikerült teljesen lefáradnom, s csak azon járt az agyam, hogy ezt nagyon szépen elrontottam. Év végéig ugyan még rengeteg idő van, de már most látom, hogy nem lesz meg az-az átlagom, mint tavaly, s ez rettenetesen bosszantott. Gondolkoztam, mivel tudnám kijavítani ezeket a jegyeket, de semmi sem jutott eszembe. Mostanában alig jegyzeteltem, vannak tantárgyak, amiből még csak azt sem tudom, mit veszünk.

Már majdnem kiértünk a suliból, mikor eszembe jutott a megoldás. Nem éppen a legjobb ötlet, de más lehetőségem nem volt. Megtorpantam a kijárat előtt, mire Dawn kérdőn nézett rám. Úgy beszéltük meg, eljön velem suli után valami kaját venni Castielnek, de nem szeretném, ha maradna, s meglátná, kivel akarok beszélni.

– Bent hagytam valamit a szekrényemben – közöltem vele. Máris mardosott a bűntudat, amiért hazudtam neki. Mégis milyen legjobb barát vagyok? – Meg eszembe jutott, hogy ma anyámmal és Gerarddal ebédelek. Majd később felhívlak, jó?

Aggódva húzta össze a szemöldökét.

– Avery, minden rendben?

Aprót bólintottam, majd gyorsan megöleltem Dawnt, s visszafutottam a suliba. Pontosan tudtam, hol kell keresnem Őt, s csak imádkozni tudtam, hogy ott is legyen. Nem volt kedvem több kört futni, csakhogy megtaláljam.

Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, mikor megláttam őt a terem előtt, a kulccsal szórakozva. Kíváncsian kapta felém a fejét, mikor meghallotta cipőim kopogását. Szerencsére csak ketten voltunk a folyosón, így nem kellett attól félnem, hogy bárki is meglát minket.

– Szia! – Meglepetten nézett végig rajtam, mikor mellé léptem, de ez nem különösebben zavart. Csak remélni tudtam, hogy nem küld el a francba. – Tudom, hogy én vagyok az utolsó személy, akit látni akarsz, de izé… Beszélhetnénk?

___________________________________________

Facebook csoport

Ha ismerősnek jelölnél

Saving Carrie [Nathaniel fanfic]

Save me [Ashton Irwin fanfic]

Facebook csoport

Sziasztok!

Ugyan a szavazás még nem zárult le, de annyira egyértelmű a végeredmény, hogy már meg is csináltam a csoportot. Ide kattintva csatlakozhattok is!:) (Új lapon nyílik)

Amit tudni kell róla:

- Nem csak a Primadonna Girllel foglalkozik. Mivel nem csak ez az egy blogom van, úgy döntöttem, elég mindegyiknek egy csoport. 

- Mindig ki fogom írni, hogy áll az adott fejezet. Mikorra várható, esetleg aprócska részleteket is kaptok majd, hogy lássátok, nagyjából mire is számíthattok. Persze azt is jelezni fogom, ha a rész elérhető. :)

- Szeretném, ha jól éreznétek magatokat a csoportban, és tudom, hogy rengetegen írtok ti is, legyen az akár Csábításból jeles, vagy akármi más. Ha ti is szeretnétek, heti egyszer csinálok egy ajánlót. Ti elkülditek nekem a blogotok linkjét (fb üzenetben), én elolvasom a történetet, és a csoportban írok egy ajánlót róla. Nem kell megijedni, egy ilyen ajánló során nem a hibáitokra fogom felhívni a figyelmet, azon leszek, hogy minél többen rákattintsatok a blogotokra. Ha a véleményemet szeretnétek kérni (design, maga a történet, min kellene javítani stb.), akkor azt privátban megírom nektek. :) Egy héten egy ajánló várható, péntek délutánonként. Mindig meg fogom írni az adott embernek, hogy mikor kerül sor az ő ajánlójára. Szünetekben megpróbálok kétnaponta is írni egyet (vagy többet), de ezt nem ígérem biztosra, nem látom előre, mennyi szabadidőm lesz.

- Ha bármilyen kérdésetek van, hozzám nyugodtan fordulhattok (nem feltétlenül kell a kérdésednek a blogoláshoz kapcsolódnia). A kérdésedet nyugodtan felteheted a csoportban is, mert én sem vagyok mindig elérhető, és mástól lehet, hogy hamarabb választ kapnál.

- Mivel rengetegen jelöltetek be Facebookon, úgy döntöttem, hogy csinálok egy olyan fiókot, ami tényleg 100%-ig a blog miatt van. Szóval nyugodtan jelöljetek be, ezen a profilomon biztosan mindenkit vissza fogok jelölni. :) (Raina Banforth)

Remélem sokan csatlakoztok, és egy igazán jó kis közösséget hozunk össze!:)

RAINA B. BLOGJAI

Késés

Szégyenlem magam rendesen, amiért ilyen régóta nem volt már rész. Megint csak nem az ihlethiány a baj, ötlet az van bőven, ha ezen múlna, már több fejezetet is fel tudtam volna tenni.

 Az utóbbi másfél-két hétben eléggé összejött minden, de tényleg.

Lebetegedtem, annyira, hogy alig volt erőm bármit is csinálni. Valami ráment a gyomromra, azzal szenvedtem egy egész hétig, gondolhatjátok, még a legapróbb illatok is zavartak. Szóval múlt héten kidőltem, nem tudtam géphez ülni, hogy részt írjak. A részletekbe már nem megyek bele, a kutyát sem érdekli gondolom.

Ezen a héten pótoltam. Kis dolgozatok, tz-k, tételdolgozatok. Mint már jó párszor említettem, idén érettségizek, és mivel szándékomban áll tovább tanulni, muszáj készülnöm minden órára. A héten minden nap 3-3,5 órát aludtam, volt, hogy 5-kor értem haza, és akkor még tanuljak is. Nem is csoda, hogy így péntek estére totál szét vagyok csúszva.

Ha hiszitek, ha nem, ezt a bejegyzést is már legalább 10 perce pötyögöm, részben a fáradtság miatt, másrészt pedig a kezem miatt. Meghúzódott, begyulladt valami, nem tudom, nem vagyok orvos, a lényeg a lényeg, fáj, ahogy írok, nem tudok megfogni semmit, a tárgyak kiesnek a kezemből stb., kb. 3 napja szenvedek vele, tesin meg még rá is erőltettem, szóval most nagyon f*sza minden, tényleg. Ha látnátok hogy néz ki a kezem, már tiszta kék-zöld folt. Szóval most ez miatt nem tudok fejezetet írni.

Jaj, erről a párkapcsolat-szerelem szarságról meg már ne is beszéljünk. Ezen a téren is zajlanak ám a dolgok, amiktől lassan a hajam tépem ki.

Ne haragudjatok rám, tényleg. Tudjátok, hogy imádlak Titeket, de most, perpillanat nem fogok tudni új részeket hozni. Megpróbálom hétvégén, de még vár rám egy fontos dolgozat, amire rengeteget kell készülnöm, mert nem állok valami jól a tantárgyól (nem, érettségi tantárgyból nem jó a négyes), és ki tudja, milyen lesz a kezem. Igyekszem, tényleg, nem szeretném abbahagyni ezt a blogot, mert nagyon a szívemhez nőtt, de most egyszerűen nem megy.

Nagyon sajnálom. Egy kis türelmet kérek, amint jobban leszek, és nem lesz ennyi minden, hozni fogom az új részt is. Még rengeteg dologgal készülök Nektek! ;)♥