Sziasztok!
Hű, rettenetesen sajnálom, hogy megint ilyen sokat késett a fejezet. Legfőbb oka a késésnek, hogy most kezdtem a főiskolát, tudjátok, új társaság, beilleszkedni, ráadásul a kollégiumban nincs sok időm az írásra. Még próbálom kitapasztalni, hogy tudom összeegyeztetni a tanulást, az írást és az egész egyetemi életet, de eddig nem igazán sikerült.
Most viszont, meghoztam a 38. fejezetet. A csoportba a napokban már kiírtam, hogy lassan, de biztosan közeledünk a történet vége felé, nagyjából 10-15 rész van hátra. Igyekszem magam összekapni és gyorsabban hozni a részeket, de azt hiszem, jobb, ha nem ígérgetek. :)
Köszönöm szépen a rengeteg visszajelzést, valamint a 82000+ oldalmegtekintést! Továbbra is várom a véleményeiteket!^^
Puszi,
Raina
38. Büntetés egy hazugság miatt
Az a helyzet, hogy már hajnalban
számításba vettem, kik azok az emberek, akik esélyesek arra, hogy kora reggel,
még órák előtt zaklassanak az idióta kérdéseikkel, vagy akármi mással, és
tényleg, mindenki eszembe jutott, csak éppen Deborah nem. Pláne azok után, hogy
Castiel szépen szólva elküldte őt tegnap melegebb éghajlatra. Szóval nem kicsit
lepődtem meg, mikor felismertem őt.
Az arcán ülő érzelmek azonban
megrémítettek. Egyszerre volt dühös és… kétségbeesett. Ha nem ismerném jobban,
azt hinném, Deborah teljesen szétcsúszott az éjszaka folyamán. Látszott rajta,
hogy lelkileg nincs a toppon, és a tudat, hogy én vagyok az oka a kisírt, vörös
szemeinek, az alattuk húzódó sötét karikáknak és az igénytelenségének,
borzasztó rossz érzéssel töltött el, de csak egy pillanatra. Ugyanis olyan
gyilkos pillantással méregetett, hogy még az ütő is megállt bennem. Nagyot
nyelve próbáltam meg kikerülni, de ahogy megtettem az első lépést, azonnal az
utamat állta, s csak még feldúltabban nézett rám.
– Órára mennék – közöltem vele a lehető
legközömbösebb hangon, annak ellenére, hogy éreztem, a pánik egyre inkább utat
tör magának bennem. – Volnál szíves elen… á!
Apró sikoly hagyta el a számat, mikor
Deborah hirtelen a szekrényeknek lökött, s ott is tartott.
Tudjátok, sosem láttam még őrült embert
közvetlenül előttem, de abban a pillanatban biztos voltam benne, hogy Deborah
teljesen megkattant. Úgy értem, ne már! Egyetlen épeszű személy sem kezd el
fojtogatni senkit egy iskolafolyosó kellős közepén, még akkor sem, ha nyomós
oka van rá.
Mindenesetre, próbáltam hamar legyűrni
magamban az ijedtséget, és ellökni magamtól Debbie-t, ami meglepően könnyen
sikerült, tekintve, mennyivel jobb kondiban vagyok, mint ő. A nyakamat kezdtem
dörzsölni, s reménykedtem abban, hogy nem látszik semmi. Ki tudja, milyen pletykákat
terjesztenének azok, akinek halvány fogalma sincs arról, mi történt. S tekintve
a tegnapi eseményeket, valószínűnek látom, hogy a végén ott tartanánk, Castiel
fojtogatott, amiért Nathaniellel lógtam. Az emberek sajnos hajlamosak átesni a
ló túloldalára.
– Te teljesen megbolondultál? – förmedtem
a lányra dühösen, tenyeremet végig a nyakamon tartva.
– Elvetted tőlem, te ribanc! – mordult
rám. – Elvetted tőlem az egyetlen olyan személyt, akiben tökéletesen megbíztam!
Normális esetben bűntudatot kellett volna
éreznem, s egy kis sajnálatot, de a hanghordozása feldühített, s még mindig a
fenyegetést láttam benne. Akkor és ott elpattant bennem valami, amit nem
neveznék túlélési ösztönnek, ugyanis nem forogtam életveszélyben, de valami
ilyesmihez tudnám hasonlítani. Egy hirtelen és meggondolatlan mozdulattal
markoltam meg Deborah hosszú, sötétbarna loknijait, s ösztönösen cselekedve
rántottam rajta egyet. Közben lázasan kutattam az emlékeimben, mikor kerültem
én utoljára ilyen helyzetbe, s rá kellett jönnöm, hogy nem igazán fordult még
elő velem, hogy valakivel úgy összekaptam, hogy végül tettlegességig fajult a
veszekedésünk. Egyszer téptem meg Dawnt, mikor még rivalizáltunk egymással –
egek, milyen régen volt már az! –, de ezt leszámítva mindig elkerültem az ilyen
helyzeteket, ugyanis utáltam verekedni, elvégre egy cseppet sem nőies, és nem
így neveltek a szüleim – az már más kérdés, hogy nagyon másfajta neveltetésben
sem részesültem, de ne menjünk most ebbe bele.
Szóval Deborah-nak elég csúnyán fel
kellett ahhoz húznia, hogy ezt tegyem. S azt kell, mondjam, nem éreztem
semmiféle bűntudatot, sőt! Annyi mindent tett már ellenem, hogy ez a kis
hajtépés nem számított.
– Idefigyelj, Deborah! – szűrtem a fogaim
között. – Jobban tennéd, ha leállítanád magad, mert ezzel a viselkedéssel fogsz
mindenkit elüldözni magad mellől! Az, hogy elvesztetted Castielt, nem az én
hibám, hanem a tiéd. Különben is, úgy rémlik, te voltál az, akinek köszönhetően
Castiel és én összejöttünk. Akkor most miért akarsz minket szétválasztani?
Deborah vicsorogva nézett rám.
– Mert nem bírom elviselni, hogy veled boldogabb, mint velem!
Valamiért nem lepett meg, hogy ez áll a
dolgok hátterében. Deborah anno betegesen ragaszkodott Castielért, na, nem
azért, mert annyira szerelmes volt belé. Inkább csak élvezte, hogy valaki
körberajongta, és a nap nagy részében mellette volt – ettől érezte magát igazán
különlegesnek, holott semmivel sem volt jobb, mint a suli akármelyik másik
diákja.
Talán azt gondolta, túl van már Castielen,
és nem fogja zavarni, hogy a fiú mással jár, de valószínűleg annyira vágyott
arra, hogy valaki megint a tenyerén hordozza, hogy egyszerűen nem bírta
végignézni, hogy most én vagyok az, akit szeretnék – ráadásul jobban, mint őt
valaha bárki is.
És akkor rájöttem; lehet, hogy Debbie azt
mutatta a külvilág felé, hogy nincs szüksége senkire az életében ahhoz, hogy
boldog legyen. De a helyzet az, hogy magányos volt, Castielen kívül tényleg nem
számított neki soha senki – elvégre a mi barátságunk is csak látszólagos volt.
Már-már sajnáltam őt ezért, de ott motoszkált bennem az iránta érzett
szánalmam, amin egyszerűen nem tudtam felül kerekedni.
És valószínűleg ez is csak egy színjáték
volt a számára, csakhogy mentse a menthetőt. Mert ha ez miatt esetleg
meggondolnám magam, és megpróbálnék újra a barátnőmként tekinteni rá, végig
Castiel közelében lehetne, szinte le sem akadna róla. Azt pedig nem engedhettem
meg neki, hogy az első olyan kapcsolatomat, amelyet komolyan is gondoltam,
tönkretegye.
Nagy levegőt vettem, elengedtem a haját,
és a biztonság kedvéért pár lépést hátráltam. Tartottam tőle, hogy ezúttal az
én lófarkamat fogja elkapni, és őszintén, az előbbi fojtogatása után eléggé
fájt a nyakam, és nem hiányzott, hogy még a fejem is sajogjon.
– Figyelmeztetlek! – mondtam halkan, azt
sugározva, hogy lenyugodtam, noha ez egyáltalán nem így volt. – Tartsd magad
távol tőlünk!
– Különben mi lesz? – nevetett fel
hisztérikusan. – Szólsz a kómában lévő bátyádnak, hogy védjen meg?
Hirtelen minden vér kiszökött az arcomból,
s a folyosó is forogni kezdett körülöttem. Nem!
Ez hogy lehet? Honnan tud Deborah Elliotról?
– Én… – Nem találtam a megfelelő szavakat,
csak bámultam rá, anélkül, hogy bármit is láttam volna.
– Talán át kellene gondolnod, mit mondasz
el a pasidnak – kacsintott rám, majd elsétált mellettem, még egy utolsót lökve
rajtam a vállával.
Nehezemre esett megtartanom az
egyensúlyom, de végül sikerült. Üresnek éreztem magam, egyedül a szívem vad
dobogását érzékeltem, a fejemben pedig folyamatosan a szavai visszhangoztak,
emésztgettem őket, próbáltam felfogni a jelentésüket. De egek! Nem ment valami
egyszerűen.
Amikor viszont sikerült…
Valóban Castiel szólta el magát? De miért
tette volna? Megígérte, hogy megtartja a titkom; azt mondta, eszébe sem jutna
ilyet tovább adni másnak. Akadtak esetek, amikor még be is jött velem a
kórházba meglátogatni a bátyám, s hagyta, hogy kisírjam magam a vállán. Egy-egy
látogatás után türelmesen hallgatta, hogyan bőgök fél órán keresztül, attól
tartva, hogy soha többé nem beszélhetek Elliottal. Még nyugtatni is próbált,
sőt, mikor Dawn keresett, a telefont is felvette, s kitalált valami kifogást,
miért nem tudok telefonálni.
Miért pont Deborah-nak mondta el, mi
történt? Miért tette ezt, amikor tudja, mennyire igyekeztünk ezt az egészet
titokban tartani anyámmal?
Összerezzentem, mikor ajtócsukódást
hallottam magam mögött. Még mindig zavart voltam egy kicsit, úgyhogy eszembe
sem jutott, hogy esetleg valamelyik tanár jött ki a termek egyikéből, s
hatalmas bajba keveredhetek, ha valaki itt talál. Abban a pillanatban tényleg
nem foglalkoztam ilyenekkel. Csak álltam ott, tehetetlenül, arra várva, hogy
valaki azt mondja, ez az egész csak egy rossz álom, és Deborah nem tud
semmiről.
– Avery? – Mikor meghallottam Castiel
hangját, egyből felé fordultam. Azt viszont már nem tudtam eldönteni, hogy
örülök annak, hogy látom, vagy sem. Fogalmam sem volt, hogy érezzek, hogy az
egyik legnagyobb titkom árulta el Debbie-nek, aki bármikor felhasználhatja ezt
ellenem. – Nem jössz órára?
A kezem felé nyúlt, mikor mellém ért, de
azonnal elhátráltam. Értetlenül nézett rám.
– Miért? – kérdeztem halkan.
– Mit miért? – Hangjából érezhető volt a
zavartság, amit nem is csodáltam. Mielőtt elváltunk volna, még jó kedvem volt,
rá tíz percre meg így viselkedem. – Avery, otthon is mondhattad volna, hogy nem
akarsz órákra menni. Így teljesen felesleges volt be…
– Miért mondtad el Debbie-nek, hogy Elliot
kórházban van? – kiabáltam rá, belé fojtva a szavakat.
Homlokát ráncolva nézett le rám, szemei
értetlenséget sugároztak és döbbenetet, ami még jobban összezavart. Miért
reagált így? Talán nem számított rá, hogy Deborah elszólja magát arról, hogy
hála a fiúnak, tud Elliotról? Vagy
egészen másról van szó?
– Te meg miről beszélsz, Avery?
Idegesen simítottam végig a hajamon,
fel-le járkálva egy ideig, majd hisztérikusan nekiestem Castielnek. Sírva
ütögettem a mellkasát, miközben ugyanazt hajtogattam.
– Megígérted, de szemét! – szipogtam. –
Megígérted, hogy nem beszélsz róla senkinek!
– Avery! – Hirtelen kapta el mindkét
csuklómat, s mérgesen nézett rám. – Avery, az Isten szerelmére, nyugodj le!
Erővel téptem ki a karjaimat a
szorításából, s a fejemet fogva guggoltam le. Mi lesz most? Mit fogok csinálni,
ha Deborah tényleg elszólja magát, s mindenki megtudja, hogy az állításom,
miszerint Elliot egy neves külföldi egyetem hallgatója, hatalmas hazugság volt?
Mi fog történni, ha a barátaim rájönnek, Elliot a saját felelőtlensége miatt
fekszik kómában? Ha… Ha rájönnek, hogy hazudtam nekik… Mindenki el fog tőlem
fordulni! Mit tegyek? Hogy vehetném rá Debbie-t,
hogy tartsa a száját?
– Miért mondtad el neki, Castiel? –
suttogtam halkan, a földet bámulva. – Miért szegted meg az ígéreted?
Lassan térdelt le elém, s némi habozás
után magához húzott, óvatosan simogatva a hátam. – Deborah lenne az utolsó,
akinek elmondanék ilyesmit, Avery.
Értetlenül néztem bele szomorú, szürke
szemeibe.
– De azt mondta…
Ingerülten horkantott fel.
–
Tudod, kicsit sértő, hogy a tegnapi után jobban hiszel neki, mint nekem!
Igaza volt; tudhattam volna, hogy ez egy
újabb húzás Deborah részéről, hogy szétszakítson minket. Annyira idióta voltam,
hogy így nekiestem Castielnek! Utána kellett volna járnom, hogy valóban igaz-e
Debbie állítása.
Nem, ami azt illeti, nem szabadott volna
meghallanom, amit a lány mondott. Elvégre Castiel a pasim, akiben elméletileg
megbízom, ezért bíztam rá egy ekkora titkot. Hogy is gondolhattam, hogy pont
Debbie-nek mondana bármit Elliotról? De akkor hogyan jött rá Deborah az
igazságra?
Castiel megvárta, míg egy kicsit
lenyugszom – alig vett igénybe két-három percet –, majd lassan visszasétáltunk
a terembe. A tanár kissé furcsán méregetett minket, de ez egyikünket sem
zavart, mindenféle szó nélkül ültem le a helyemre, Castiel pedig mögém, s
előpakoltam a könyveimet. Mielőtt a tanárra szegeztem volna a tekintetem, Rosa
és Dawn irányába néztem. A lányok úgy méregettek, mintha belém látnának, s
valószínűleg ez így is volt. Annyira régóta ismernek már, hogy könnyen
leolvassák még a legapróbb dolgokat is az arcomról, s ez a kisebb feszültség
Castiel és köztem rettentő árulkodó lehetett a számukra. Nagyot nyeltem, s nem
törődve a folyamatosan pásztázó pillantásaikkal, belekezdtem a jegyzetelésbe.
Alig volt hátra tíz perc az órából, a
tanár rövid kérdésekkel bombázott minket, csakhogy felmérje, megértettük-e az
anyagot, mikor a hangszórókból ideges hang szakította félbe. Az én gyomrom
pedig azonnal görcsbe rándult.
– Avery
Delacroix, az irodámba. MOST!
Egy másodperc nem telt el, már mindenki
engem nézett, egyesek kíváncsian, mások pedig döbbenten. Én sem értettem az
igazgatónő dühét, azt meg pláne nem, mi az istenért kell nekem odamennem most,
de úgy véltem, jobban teszem, ha nem hergelem fel még ennél is jobban az idős
nőt. Úgyhogy csendben felálltam, magamhoz vettem a cuccaimat, s nem törődve
osztálytársaim suttogásával, kisiettem a teremből, s a lépcsők felé vettem az
irányt. Nem tettem semmi rosszat, nincs
miért aggódnom. De akkor miért van rossz előérzetem?
Az igazgatói iroda előtt megtorpantam, s
csak azután nyitottam be, amikor úgy éreztem, lelkileg felkészültem arra, mi
vár rám.
De úgy tűnik, nem voltam eléggé
felkészülve.
Bár hogyan is lehetettem volna felkészülve
egy összevert Deborah látványára?
Jó, az összevert jelző kissé túlzás, bár
tény, hogy kapott egy-két pofont vagy öklöst valakitől. Jobb szeme körül egy
aprócska monokli virított, a szája pedig mintha felrepedt volna, ugyan ebből a távolságból
nem láttam rendesen. A ruhái viszont össze-vissza álltak rajta, haja pedig még
kócosabb volt, mint mikor utoljára láttam.
– Veled meg mi történt? – pislogtam rá
döbbenten.
Deborah remek színésznő volt, komolyan,
majdnem elhittem, hogy fél tőlem. Ugyanis ezt próbálta beadni az igazgatónőnek.
Ijedten pillantott felém, miközben a lehető legkisebbre húzta össze magát. Mi a szösz?
– Ne tegyél úgy, mintha nem tudnád! –
mondta vékony hangon.
Éreztem, ahogy a homlokomon apró ráncok
jelennek meg, s az igazgatónőre néztem. A nő gyilkos pillantásokkal méregetett,
amiből arra következtettem, hatalmas bajban vagyok – ráadásul úgy, hogy az égvilágon
semmi rosszat nem tettem.
– Mademoiselle Delacroix, kérem, üljön le!
Valahogy nem volt kedvem az igazgatónővel
vitatkozni, ráadásul a hanghordozása kissé megijesztett, úgyhogy kérésének
eleget téve helyet foglaltam Deborah mellett. Úgy éreztem, mondanom kellene
valamit, tagadnom kellene, hogy megvertem Debbie-t. De a hajtépést mindenképpen
meg kell említenem, s ha ezt bevallom, könnyen azt hiheti mindenki, hogy a
többit csak el akarom tusolni. Elvégre látszik, hogy Deborah-t valaki megverte,
s soha az életben nem fogom tudni bebizonyítani, hogy nem én tettem.
– Mélységesen felháborít, hogy egy olyan
családból származó lány, mint maga, kisasszony, képes megverni az
osztálytársát! Mondja csak, mégis mi ütött magába?
Jobbnak láttam közbevágni, mielőtt megint
felhozná, a Castiellel való kapcsolatom az oka, hogy így viselkedem.
– Elnézést, igazgatónő, de akármennyire
hihetetlen, nem én tettem ezt Deborah-val!
– Ne tagadd, Avery! – Mérgesen fordultam
Debbie felé, mikor meghallottam a hangját. – Dühös lettél, amikor elmondtam,
tudok a bátyádról. Először csak fenyegetőztél, aztán… – kis szünetet tartott,
közben szipogott, s mintha egy-két könnycseppet is láttam volna az arcán, mire
csak a szememet forgattam. – Aztán nekem estél…
Annyira nevetséges volt a helyzet, hogy
csak nevetni tudtam. És ami még viccesebb: úgy tűnt, az igazgatónő tényleg
beveszi Deborah műsírását. Ez egyszerűen
röhejes!
– Ennél nagyobb hazugságot életemben nem
hallottam még!
És akkor elmeséltem mindent, az elejétől –
nagyon az elejétől. Jó, azért nem mentem vissza Ádámig és Éváig, de úgy
éreztem, szükség van arra, hogy a nő a lehető legtisztábban lássa a dolgokat.
Beszámoltam neki arról, hogy amikor Castiel és Deborah együtt voltak, Castiel
gyakran keresett meg és panaszkodott arról, néha mennyire elviselhetetlen a
lány. Azt is bevallottam, hogy Castiel velem csalta meg anno Debbie-t, s nekem
annyira bűntudatom volt, hogy egészen az idei szeptemberig kerültem a fiút.
Deborah-val is megromlott a kapcsolatom, noha ez nagyon senkinek sem tűnt fel,
ugyanúgy beszélgettem vele, még akkor is, amikor távol volt. Kihangsúlyoztam,
hogy Deborah-nak köszönhető az is, hogy összejöttem Castiellel, és bár az
elején támogatott minket, később azon volt, hogy tönkre tegye a kapcsolatunkat,
s ez rengeteg feszültséget szült köztünk. A mai reggellel folytattam; hogy
mielőtt órára mentem volna, a lány megállított, s fojtogatni kezdett, majd
megtéptem. Mire a mondandóm végére értem, már kicsöngetek, az igazgatónő pedig
csak a fejét rázta. Egy szavamat sem hitte el.
– Látja? – hajoltam közelebb a nőhöz, s a
piros foltokra mutattam a nyakamon. Annyira érzékeny a bőröm, hogy majdnem száz
százalékig biztos voltam benne, hogy még most is ott vannak a fojtogatás
nyomai.
Az igazgatónő egy ideig összeszűkült
szemekkel méregette azt a pontot, amelyre mutattam, majd kissé zavartan
Deborah-ra pillantott.
– Meg tudja ezt magyarázni, kisasszony?
Deborah egy pillanatig habozott csak,
mielőtt válaszolt volna.
– Ö-önvédelem volt, igazgatónő!
Akaratlanul is elmosolyodtam, mikor láttam
a nő arcán, hogy most bizony nem dőlt be annak, amit Debbie mondott.
Frusztráltan dőlt hátra hatalmas székében, s hol rám, hol pedig Deborah-ra
pillantott.
– Fogalmam sincs, mi igaz abból, ami ma
itt elhangzott, s mi az, ami nem. De nem akarom, hogy ilyen még egyszer
előforduljon az iskolámban! Maguk ketten egyedül fognak dolgozni a tornaterem
feldíszítésén péntek délelőtt, büntetésképp. Talán közben ráébrednek, hogy
egykor barátnők voltak és végre befejezik az állandó civakodást. Elmehetnek!
Nem kellett kétszer mondani. Dühösen
ugrottam fel, s indultam el az ajtó felé, miközben magamban Debbie-t szidtam.
Annyit dolgoztam azon, hogy minden a lehető leggördülékenyebben menjen a
pénteki halloween bulin. Most pedig ez miatt az idióta büntetés miatt lemaradok
a délelőttre szervezett programokról, aminek ráadásul az egyik vezetője voltam!
Iris, Violette és még néhány lány felelt volna azért, hogy a tornaterem
elkészüljön időben – így viszont két olyan emberre hárult ez a feladat, akiknek
halvány gőzük sem volt arról, mit hogyan kellene csinálni. Annyira rábíztam ezt
a lányokra, hogy néha-néha érdeklődtem csak, így fogalmam sem volt arról,
hogyan képzelték el a díszítést.
Szinte feltéptem az iroda ajtaját, s
teljes erőmből nekiütköztem az előtte álló embernek, aki szerencsére a kezem
után nyúlt, s magához rántott, mielőtt a földre huppantam volna. Szorosan az
illető dereka köré fontam a karomat, mikor megéreztem az ismerős parfüm
illatát. Castiel szorosan ölelte át a vállaimat, állát pedig a fejemen
támasztotta meg.
– Na, mi volt? – kérdezte halkan, mire
csak felmordultam.
– Deborah.
Míg lassan visszamentünk a terembe,
elmondtam neki, hogy a lány milyen hihetetlenül nevetséges történetet akart
beadni az igazgatónőnek. Mint az várható volt, Castiel teljesen kikelt magából,
amit nem is csodáltam, de próbáltam megnyugtatni, s valahogy eljuttatni az
agyáig, hogy nem a folyosón kellene jelenetet rendeznie, ugyanis akárhova
mentünk, mindenki minket bámult. Akárhogy is nézzük, az a tegnapi pletyka
eléggé rásegített arra, hogy a diákok több figyelmet szenteljenek nekünk, mint
eddig. Minden egyes lépésünket figyelték, arra várva, mikor rontunk el valamit.
Mert ha ez megtörténik, ők pár napig megint csámcsoghatnak valamin, ráadásul
egy kiadós veszekedés rengeteg színt vinne az amúgy szürke és igencsak unalmas
hétköznapjaikba. Szóval még óvatosabbnak kellett lennünk Castiellel, ami
egyszerre tűnt jó és rossz dolognak. Bár leginkább frusztráló volt ez a
rengeteg figyelem, így igazi megkönnyebbülés volt, hogy az osztályba értünk.
Úgy láttam, egy-két emberen kívül mindenki
a helyén van, ezért leültem a tanári asztalra, onnan próbáltam csendre inteni
az osztálytársaimat, hogy közöljem velük a változást, s hogy együtt keressünk
megoldást a problémára. A miértbe nem mentem bele, de a büntetést elmondtam
nekik. Voltak, akik nem tudták, hogyan reagáljanak rá, s akadtak olyanok is,
akik hangosan morogva fejezték ki nemtetszésüket.
– És akkor ki fogja felügyelni a délelőtti
vetélkedőt, ha te a tornateremben leszel? – Alexy homlokát ráncolva sétált oda
hozzám, s leült mellém.
– Ami azt illeti, Melody jutott először
eszembe. De még nem igazán gondolkodtam rajta.
– És ha nem pénteken díszítenétek fel a
tornatermet, hanem csütörtökön, órák után? – Az egész társaság egy emberként
fordult Rosa felé. – Több időtök lenne, nem kellene kapkodnotok. Az utolsó
simításokat elvégezhetitek péntek reggel, de így legalább részt tudsz venni a
programokon, ahogy azt tervezted.
Ami azt illeti, ez egy elég okos ötlet
volt, s már bánom, hogy nem nekem jutott eszembe. Egy öleléssel mondtam
köszönetet a lánynak, majd a szünet hátralevő részében összehívtam a díszletért
felelős csapatot, hogy a lehető legrészletesebben avassanak be mindenbe. Így
nem kellett attól félnem, hogy a díszítés során valamit csúnyán elrontok, s
valami nem fog működni. Keményen dolgozott mindenki azért, hogy ez a buli
tökéletes és felejthetetlen legyen, nem akartam én az a személy lenni, aki
tönkre vágja az egészet.
A nap nagyjából így telt el. Órán a legtöbb
tudást próbáltam magamba szívni, hogy még véletlenül se kelljen Nathanielhez fordulnom
azért, hogy elkérjem a jegyzeteit, ráadásul a sajátomból a tanulás is
könnyebben megy majd. A szüneteket pedig mindannyian a teremben töltöttük,
tervezgettünk, szerveztünk, én pedig majd’ kicsattantam az örömtől, hogy egy
ilyen társaságot nevezhetek az osztályomnak. Azt hittem, ez a büntetés mindenki
kedvét el fogja venni a bulitól, de csak jobban összehozta a csapatokat, akik
azon voltak, hogy tökéletesítsék a rájuk bízott feladatokat. Nathaniel segített
a délelőtti programokra írt szöveget átnézni és kijavítani, amit ugyan Castiel
nem nézett jó szemmel, de hál’ istennek csendben maradt, s végezte a dolgát.
Ezek az apró megbeszélések annyira
lefoglaltak mindenkit, hogy szinte fel sem tűnt, milyen gyorsan telik az idő,
még úgyis, hogy közben hét tanórát ültünk végig. Jókedvűen indultunk Dawnnal és
Rosával a kijárat felé, arról beszélve, hogy ezt a bulit bizony sokáig fogják
még emlegetni a suliban, mikor Castiel a nevemet kiabálva rohant utánunk, s
magához rántott egy csókra.
– Ezt miért kaptam? – kérdeztem
mosolyogva, miután elhúzottam tőle.
– Csak úgy – rántotta meg a vállát. – A
srácokkal maradunk és próbálunk még. Később találkozunk?
Felsóhajtottam.
– Nem tudom, Castiel. Rosával
megbeszéltük, hogy befejezzük a jelmezem, és még tanulnom is kell és…
Úgy terveztem, ma este meglátogatom
Elliotot. Azonban ezt nem akartam a lányok előtt mondani, így az ajkamba
harapva néztem Castielre, azt remélve, kitalálja, mire gondoltam. Egy
pillanatra lehunyta a szemét, majd’ megkérte Dawnt és Rosát, hogy várjanak a
suli előtt. Kissé haboztak, s furcsán méregettek minket, de végül elsétáltak.
Castiel az aulában lévő padok egyikéhez húzott, s leültetett.
– Mi a baj? – kérdezte, miközben
összekulcsolta az ujjainkat.
Próbáltam vidámnak tűnni egész nap, de
az-az igazság, hogy reggel óta növekszik bennem valami, ami egyre lejjebb húzza
a hangulatom, ráadásul borzalmasan nehéznek bizonyult.
– Én csak… – kerestem a szavakat, de
egyszerűen nem akartak jönni. Nem tudtam, hogyan fogalmazhatnám meg. –
Elliotról van szó. Én… azt hiszem, gyötör a bűntudat, amiért ennyire
elhanyagoltam őt mostanában. Egész idáig anyát szidtam, de én se vagyok jobb
nála. Minden nap ott kellene ülnöm mellette, mint az elején, egy pillanatra sem
engedni el addig a kezét, amíg fel nem ébred. De… de nem vagyok ott, és ettől
hanyagnak érzem magam. Olyan, mintha cserben hagytam volna őt. És amíg én itt
boldog vagyok és nevetgéltek, addig ő…
Azt hittem, sikerül végigmondanom, amit
akartam, anélkül, hogy elsírnám magam, de mégsem jött össze. Amikor megéreztem
az első legördülő könnycseppet, rögtön felpattantam, s a ruhám ujjával töröltem
meg az arcom.
– Elkísérjelek?
Szipogva néztem le Castielre, s egy
mosolyt erőltettem az arcomra.
– Nem kell, köszi. Majd ha végeztem
felhívlak, jó?
Meg sem vártam a válaszát, már rohantam is
a kijárat felé, hogy csatlakozzak a lányokhoz. Kissé furdalt a lelkiismeret,
hogy csak így leráztam, mindenféle ok nélkül, mert ő aztán tényleg nem tehet
semmiről. De ha tovább maradok, elkerülhetetlen, hogy az érzéseimről beszéljünk,
és valahogy nem akartam most sírni. Van egy olyan érzésem, hogy lesz még bőven
alkalom, amikor ő fog majd vigasztalni…
_____________________________________________________