33. Szakítani akarsz?

Csóközön!♥♥

Jelentem, túl vagyok mindenfajta szörnyűségen, sikeresen leérettségiztem, és a gyógyulásom is hihetetlen tempóban halad.

Most, hogy már nem is kell tanulnom, s vasárnap jól kipihentem magam, újra belevágtam az írásba. El sem tudom mondani, mennyire hiányzott már, hogy nyugodtan a gép előtt ülhessek, s 100%-osan koncentrálhassak a fejezetre. Most már nem kellett izgulnom, hogy a tanulástól veszem el az időt.

Mivel még nagyon a nyár elején vagyunk, nem tudom, milyen gyakran fogom hozni a részeket. Egyelőre szeretnék ide is, meg a Red Dress-hez is megírni előre pár fejezetet, de igyekszem tartani magam a múlt nyári heti 2 részhez. Majd még eldől, melyik napokon jönnek a részek. :)

Nem is szeretném tovább húzni az időt. Szeretném megköszönni mindenkinek a visszajelzéseket, a pipákat, valamint azt is, hogy hamarosan elérünk az 57000 oldalmegtekintéshez! 

Továbbra is kíváncsian várom a véleményeiteket!^^

Pussz,

Raina

33. Szakítani akarsz?

Annak ellenére, hogy a legtöbben hangosan fejezték ki, mennyire szeretnék, ha a két fiú összeverekedne, mindenki megtartott egy biztonságos távolságot, tartva attól, hogy a vita közben ők is megsérülnek. Egyedül Lysander maradt közvetlenül Castiel mögött, amelynek normális esetben rettenetesen örültem volna, mert tudom, a srác rá tudja venni a barátomat, hogy elkerülje a balhét. Most azonban úgy tűnt, semmi haszna Lysander nyugtató szavainak, a Castielből áramló düh ugyanis tapintható volt, teljesen betöltötte a levegőt. Halványan érzékeltem csak egy másik alakot Castiel oldalán, de a vörös pont kitakarta, s így csak a barna hajzuhatagot láttam. Beletelt jó pár másodpercbe, míg tudatosult bennem, hogy Deborah áll mellettük, karjait összefonva maga előtt, arcán önelégült vigyorral. Mi a franc?

Nathanielre kaptam a tekintetem, próbáltam felmérni, okozott-e már benne valamilyen kárt Castiel, vagy még pont időben értem ide, hogy leállítsam dühöngő barátomat. Úgy tűnt, a szőke srác, leszámítva a rémületét, jól van, bár mindennél jobban szeretett volna menekülni. Összeszorult a szívem, s egy olyan gondolat fogalmazódott meg bennem, ami teljesen megrémített. Castiel megtudta, hogy…?

Habozás nélkül léptem előre, nem törődve az időközben mögém keveredett Alexyvel, aki próbált visszatartani, azonban nem járt sikerrel. Óvatosan Castiel vállára fektettem a tenyerem, mire a fiú összerezzent, a tekintetét azonban le sem vette Nathanielről. Halkan, alig hallhatóan szólaltam meg, szinte könyörögtem, hogy engedje el a srácot, de mintha a falnak beszéltem volna. Éreztem, ahogy a tenyerem alatt megfeszülnek Castiel izmai, s mikor lenéztem, láttam, ahogy ökölbe szorítja a kezét. Kissé félve attól, hogy az ökle engem fog eltalálni, átbújtam a karja alatt, s így pont a két fiú közé kerültem. Castiel döbbenten emelte rám ködös, szürke szemeit, s egy pillanatra megállt bennem az ütő. Istenem, még soha nem láttam őt ennyire feldúltnak! Az arcán ülő érzelem kavalkád ijesztő volt, s megrémített.

– Hagyd abba, kérlek! – suttogtam. – Nem éri meg!

Nem reagált azonnal, de amikor elkapta rólam a tekintetét, tudtam, hogy ezúttal eljutottak hozzá a szavaim. Lassan elengedte Nathanielt, majd hátrébb lépett, szemeit végig a földön tartva. A szőke srác vetett rá egy rémült pillantást, majd amilyen gyorsan csak tudott, elindult az osztályterem felé. A körülöttünk lévők közül sokan csalódottan sóhajtottak fel, majd szép lassan mindenki megindult a dolgára. Alig maradtunk ott páran; rajtam kívül Rosa és Dawn figyelte döbbenten az eseményeket, Castiel mellett pedig még mindig ott állt Lysander – és Deborah is.

– Ez meg mi az ördög volt? – Rosa követelőző hangjára felkaptam a fejem, de szólni egy szót sem szóltam. Ahogy a többiek sem. Ahogy rájuk néztem, pontosan tudtam, hogy a jelenlévők tisztában vannak azzal, mi dühítette fel Castielt, egyedül Rosa az, aki mit sem sejtett. – Kösz, srácok, igazatok van, ne is mondjatok semmit!

A lány sértődötten csatlakozott a folyosó túloldalán álló Alexyhez, de abban a pillanatban nem tudtam vele törődni. Sokkal inkább aggasztott az, hogy Castiel egy szót sem szólt – pedig bőven lett volna mit megbeszélnünk.

– Castiel…? – Felé emeltem a kezem, ám mielőtt hozzáérhettem volna, ő ellökte a végtagom, s undorodva nézett rám.

Úgy tűnt, valamit mondani akar, ám mielőtt egy hang is kijöhetett volna a száján, lemondóan megrázta a fejét, s sietve megindult a lépcső felé. Nem tudom megfogalmazni, mit is éreztem pontosan abban a pillanatban, de egyszerre okozott fizikai és lelki fájdalmat. Dawn azonnal mellém lépett, mikor az első könnycseppek végigfolytak az arcomon, s a mosdó felé kezdett rángatni, messze a bámészkodó diákoktól. Még hallottam, ahogy Deborah Castiel után kiált, de mielőtt hátranézhettem volna, már a női mosdóban találtam magam. Szipogva léptem az egyik csaphoz, hogy megmossam az arcom, ám amikor a tükörbe néztem, hangos zokogásban törtem ki. Rosszul éreztem magam, amiért nem mondtam el az igazat Castielnek. Ha nem hazudtam volna neki, vagy nem kérem Nathanielt, hogy segítsen, akkor ez mind nem történt volna meg. Istenem, az-az utálat Castiel arcán, mikor rám nézett! Én nem ezt akartam. Nem akartam ellökni magamtól.

Miért? Miért? Miért fáj ennyire ez az egész?

A kézfejemmel töröltem le a könnyáradatot az arcomról, s nagy levegőket vettem, így próbáltam csillapítani a bensőmben tomboló érzelmeket.

Mi van velem?

Szinte magamra sem ismertem. Én nem szoktam pasik miatt sírni. Akkor most miért vagyok ennyire elkeseredve attól, hogy talán mindennek vége Castiel és köztem? Csak nem…?

A gondolatra, hogy talán azért érzem magam ennyire összetörve, mert beleszerettem Castielbe, még jobban kezdtem sírni, s nem tudtam ellene mit csinálni. Az elejétől fogva ettől féltem, ezért nem akartam a srác közelébe kerülni. Mert tudtam, hogy elkerülhetetlen, hogy beléessek, s ismerve őt, biztos voltam benne, hogy össze fogja törni a szívem. S valóban megtette. A helyzeten azonban csak rontott a tudat, hogy ezt saját magamnak köszönhetem. Miért pont Nathanielhez fordultam segítségért? Miért nem tudom egyedül megoldani soha a problémáimat?

A jelzőcsengő hangjára összerezzentem, de egyébként nem mozdultam. Nem volt kedvem órára menni, szívesebben feküdtem volna otthon, az ágyamban. A fáradtság hirtelen csapott fejbe, amit nem is értettem, hisz’ kialudtam magam. Lehet, hogy ez nem is álmosság?

– Avery – Dawnra néztem, aki aggódva állta a tekintetem. Az ajkamba harapva öleltem meg, s úgy sírtam tovább. – Avery, elkésünk!

A fejemet ráztam. – Menj csak, én szerintem kihagyom.

Nekitámaszkodtam a mosdókagylónak, s úgy vártam Dawn rövid monológját arról, hogy nem kellene ezt csinálnom, s hogy az-az Avery, akit ő ismer, nem zuhanna össze ennyitől. Szóval eléggé meglepett, mikor nem ezek a szavak hagyták el a száját.

– Meg kellene beszélnetek a dolgot Castiellel. Szerintem fogalma sincs arról, mi történt, csak hallott valami ostoba pletykát.

Elfintorodtam.

– Elég nyilvánvalóan adta a tudtomra, hogy hallani sem akar most felőlem.

Dawn felsóhajtott, s a tükörképét kezdte fixírozni. Megigazította a haját és a sminkjét, ami alig tartott két percig, majd felém fordult.

– Biztos vagyok benne, hogy Deborah most ott van vele. Én biztosan nem hagynám, hogy az a ribanc a pasim körül legyen, főleg nem ilyen helyzetben. Kapd össze magad, Avery, és keresd meg! Akár hiszed, akár nem, Castiel szeret téged, és szerintem ő sem szeretné, hogy így érjen véget a kapcsolatotok.

Egy biztató mosoly kíséretében átnyújtotta az aprócska táskáját, amelyben a sminkjeit tartja, majd rohanva indult órára. Én csak ott álltam a mosdó közepén, gondolkodva, hogy mit kellene tennem. Egyértelműen meg akartam beszélni a dolgot Castiellel. De vajon fel vagyok készülve arra, hogy a helyzet még jobban elmérgesedhet? Benne volt a pakliban, hogy szakít velem. Őszintén, nem lepődnék meg, ha megtörténne, de borzasztóan fájna.

Mély levegőt vettem, s meghoztam a döntést. Dawn táskájára semmi szükségem nem volt; Castiel látott már ennél rosszabb állapotban is, s teljesen felesleges volt most a legjobb formámat hoznom – amúgy sem lettem volna rá képes. Ha szakítani akar velem, nem fogja magát meggondolni attól, hogyan is nézek ki. Így, miután a saját szekrényembe raktam az apró tasakot, megindultam az udvar felé, abban a reményben, hogy a vörös hajú srác is ott lesz – mert, hogy most nem órán ül, az teljesen biztos.

Kissé csalódott lettem, mikor nem láttam a padunknál. A kapuhoz legközelebbi fa alá szoktunk félrevonulni, mikor kettesben akartunk lenni, s azt gondoltam, most is ott fogom megtalálni. Alsó ajkamat rágcsálva néztem körbe, a tekintetem azonban megakadt a tornatermen. Lehetséges, hogy ott van?

Nem akartam tovább kint lenni az udvaron, mert féltem, hogy valamelyik tanár meglát és visszarángat az iskolába, úgyhogy megindultam a nehéz ajtó felé. Még ha nem is találom ott Castielt, legalább egy kis időre elbújhatok, hiszen ma egyik osztálynak sincs első órában tesije. Szerintem eszébe sem jutna senkinek, hogy odabent keressen.

Amikor a bejárathoz értem, egy határozott mozdulattal belöktem az ajtót, ám mielőtt beléptem volna a hűvös helyiségbe, megtorpantam. Castiel a tornaterem túlsó végében ült, hátát a bordásfalnak vetette. Ezzel még úgy nem is lett volna bajom, viszont amikor megláttam, hogy Deborah feje Castiel vállán pihen, s az ujjaikat összekulcsolták, valami feszíteni kezdett a mellkasomban, s a látásomat újra könnyek homályosították el. Úgy tűnt, észre sem vették, hogy ott vagyok, s úgy éreztem, nincs jogom őket zavarni, ami marhaság volt, elvégre Castiel az én pasim, és nem Debbie-é. De teljesen lefagytam, s nem tudtam mást tenni, csak döbbenten figyelni őket. Még innen messziről is észrevehető volt közöttük valami bensőséges kapcsolat. Mindenkinél jobban ismerték egymást, hisz’ rengeteg időt töltöttek együtt, míg együtt voltak, s Deborah pontosan tudta, hogyan viselkedjen Castiellel ilyen helyzetben. Csak néztem, ahogy Castiel ajkai mozognak beszéd közben, s fájdalmas arckifejezésétől csak még jobban összeszorult a szívem. Kicsit rosszul esett, hogy Deborah-val beszéli meg ezt az ügyet, de egy kis részem örült, hogy nem tartja magában a dolgot.

Deborah mondott valamit a fiúnak, mire Castiel szabad kezével beletúrt vörös hajába, könyökét még mindig a térdén pihentetve, s megrázta a fejét. Annyira kíváncsi voltam, miről beszélgethetnek. Vajon rólam van szó?

Hatalmasat dobbant a szívem. Úgy tűnik, Debbie és én szerepet cseréltünk. Korábban én voltam az, akihez Castiel futott, ha ők ketten veszekedtek. Deborah vajon ugyanígy érezte magát, mikor a fiú inkább az én társaságomat kereste?

Annyira belemerültem a gondolataimba, hogy észre sem vettem, hogy elengedtem az ajtót, ami hatalmas csattanással csukódott be mögöttem. Castiel és Deborah egyszerre kapták felém a fejüket, én pedig elpirultam, amiért rajtakaptak. Pedig nem is nekem kellett volna rosszul éreznem magamat. Lesütöttem a tekintetem, s a fogaimat erősen az alsó ajkamba mélyesztettem, így fojtva vissza a kikívánkozó könnyeket. Csak fél szemmel néztem rájuk, s csendben figyeltem, ahogy Castiel lefejti magáról Deborah-t, majd mondd neki valamit. A lány először rám nézett, majd vissza a fiúra, akitől kérdezhetett valamit, mert Castiel csak a fejét rázta. Némi habozás után Debbie felállt, leporolta magát, majd felkapaszkodott a lelátóra, s az öltözőkhöz vezető ajtón távozott.

Amikor a lány eltűnt, Castiel is felkaparta magát a földről, s hátat fordított nekem. Bizonytalan voltam, nem tudtam, mit tegyek. Oda kellene mennem hozzá? Vagy magára kellene hagynom? Végül lassan megindultam felé, s még saját magamat is megleptem, mikor hátulról átöleltem. Lazán fontam köré a karjaimat, mire Castiel teljesen megdermedt. Nem pont ilyen reakcióra számítottam, de amikor nem lökött el magától, összeszedtem minden bátorságom, s még közelebb húzódtam hozzá, ezzel megszüntetve a közöttünk lévő aprócska távolságot, ám furcsa mód még mindig úgy éreztem, mintha nem lenne egészen itt. A hátába fúrtam az arcom, s ezúttal meg sem próbáltam visszatartani a könnyeimet.

Az a zajtalanság, amely körülvett minket, normális esetben megnyugtatott volna, most viszont csak nagyobb fájdalmat okozott. A bennem tomboló érzések szétfeszítették a mellkasom, s ezen még Castiel közelsége sem segített. Mintha itt sem lett volna, hiába szorítottam magamhoz. Fájt, hogy nem nyúlt hozzám, elvégre eddig ő is mindent megtett volna az érintéseimért. Most viszont még csak meg sem moccant. Nem ragadott meg a derekamnál fogva, s nem húzott magához egyetlen egy csókra sem.

– Mondj valamit, kérlek! – szólaltam meg halkan, elemelve egy kicsit a fejem a hátától. – Megőrjít ez a csend.

Pillanatok alatt lefejtette a derekáról a karjaimat, s ellépett tőlem, hogy a szemembe nézhessen. A döbbenettől pár lépést hátráltam, s egyszerűen képtelen voltam nem az arcát bámulni. Szemei véreresek voltak, alattuk pedig sötét karikák húzódtak. Arckifejezése fájdalomról és csalódottságról árulkodott, miközben végignézett rajtam, s ettől összeszorult a torkom. Az én hibám, hogy ilyen állapotban van. Lesütöttem a tekintetem.

– Én mondjak valamit, Avery? – Hangja most a szokottnál is mélyebb volt, s rekedtes. – Nem neked kellene megmagyaráznod a történteket?

– Én… – Egyszerűen nem találtam a szavakat, fogalmam sem volt arról, mit illene mondani ilyen helyzetben. A fenébe is! Én sosem voltam jó a bocsánatkérésben. Mégis mit vár tőlem?

– Várok, Avery! – Összefonta maga előtt a karjait. – Magyarázd meg, miért volt fontos, hogy találkozz azzal az idiótával? Mi volt előrébb való, mint az, hogy velem legyél, mikor elmondom a többieknek, hogy végre sikerült egy helyet találnom, ahol felléphetünk?

Meglepetten tátottam el kissé a szám.

– Koncertezni fogtok? – Összerezzentem, mikor Castiel rám üvöltött, hogy ne tereljek. Borzasztóan rosszul esett, de nem sértődtem meg; végtére is teljesen jogosan dühös rám. – Én… szükségem volt Nathaniel segítségére, mivel rengeteget rontottam.

Castiel hitetlenkedve nézett rám.

– És ezt miért nem lehetett tegnap elmondani? Miért kellett hazudnod nekem? Nekem, Avery! – Csalódottan húzta el a száját. – Azt hittem, eljutottunk addig, hogy megbízunk egymásban. A rohadt életbe, el sem hiszem, hogy ekkora idióta voltam! Nem is értem, miért gondoltam azt, hogy mellettem megváltozol, Delacroix!

Juj! Még az is kevésbé fájt volna, ha pofon vág. Amióta csak megbeszéltem Nathaniellel a találkozót, ettől tartottam; hogy teljesen elveszítem Castiel belém vetett bizalmát. Nem akartam elhinni azt, amit mondott. Tényleg ennyit jelentek a számára? Semmit?

Egy idióta vagy, Avery! Egészen eddig fontos voltál neki.

Abban a pillanatban talán még fel sem fogtam igazán, hogy egy olyan ember csalódott bennem, aki mindennél fontosabb volt a számomra. Csak álltam ott, döbbenten meredve rá, miközben fejben újra és újra felelevenítettem a szavait.

– Most akkor… szakítani akarsz? – Sosem gondoltam volna, hogy egyszer ilyen érzésekkel fogom kiejteni ezt. Amikor legutoljára feltettem a kérdést egy fiúnak, reménykedtem, hogy igennel fog felelni. Most azonban rettegtem a választól.

Castiel vonásai megenyhültek, s fáradtan beletúrt a már amúgy is kócos hajába, ezzel még jobban összekuszálva a tincseket.

– Nem. Nem tudom. Még át kell gondolnom.

Megütközve figyeltem, ahogy kisétál a tornateremből, anélkül, hogy egy pillanatra is rám nézett volna. A fejemben szüntelenül visszhangoztak az előbb kimondott szavai, egyszerűen képtelen voltam felfogni őket. Nem akartam, nem tudtam elhinni, hogy talán mindennek vége közöttünk.

Arcomat tenyereimbe temetve engedtem útjára a látásomat elhomályosító könnyeket, miközben ugyanazt a kérdést ismételgettem magamban.

Miért kell ennek ennyire fájnia?

____________________________________________

Facebook csoport

Ask.fm

Red Dress

Egy éves a blog!

Sziasztok!:))

Hű, wow, olyan hihetetlen. Ma egy éve, hogy felkerült a prológus a blogra. Számomra tényleg hatalmas dolog ez, ugyanis 20 történetbe biztosan belekezdtem már, azonban ilyen hosszú időt talán még egyik sem élt meg. 

Voltak terveim, hogy ha tényleg eljutok eddig, írok egy novellát a történet főbb szereplőivel, valami vidámat, vicceset, de tekintve a jelenlegi helyzetemet (előző bejegyzés), erre nem tudtam sort keríteni, bármennyire is szerettem volna.

Egy év alatt 32 rövidebb-hosszabb fejezetet írtam meg + a prológust.

Ez Wordben összesen:

- 159 oldal

- 64453 szó

- 371462 karakter szóköz nélkül

- 436015 karakter szóközökkel

- 2261 bekezdés

- 6104 sor

Ez alatt az egy év alatt:

- több mint 54000 alkalommal kattintottatok a blogra.

- 187 komment gyűlt össze

- A legtöbbször olvasott bejegyzés a prológus volt, több, mint 1100 alkalommal lett megnyitva.

- 34-en iratkoztatok fel

- 740 tetszett pipát kaptam tőletek. A legtöbbet az első fejezetre, míg a legkevesebbet a huszonkettedikre.

Felfoghatatlanok számomra ezek a számok, most így összegyűjtve, wow. Fogalmam sem volt róla, hogy ennyien és ennyire szeretitek a blogot. Őszintén, én sosem voltam megelégedve az írásaimmal, és hihetetlen, hogy tényleg itt vagytok Ti, és olvastok. Elképesztően hálás vagyok ezért, köszönöm! ♥

Ha már a novellát nem tudtam megírni, hoztam néhány érdekességet - nevezhetem egyáltalán annak? - magáról a történetről. Lehet, hogy nem nagy dolgok, de azért mégis csak legyen itt valami, ha már a terveim nem sikerültek. 

¤ Előbb volt meg a történet vázlata, s Avery karaktere, minthogy kiválasztottam volna a főszereplő CsJ-s fiút. Castiel sosem tartozott a kedvenceim közé, s a fejemben először Lysanderrel, majd Nathaniellel vittem végig a sztorit, de rájöttem, hogy Castiel jobban illik bele, ezért végül őt választottam.

¤ Sok cselekmény került bele, amit a legelején egyáltalán nem terveztem:

   - Eredetileg Avery egyke lett volna.

   - A gyújtogató, akinek a kiléte ki fog még derülni, addig eszembe se jutott, amíg meg nem kaptam Flórától Dawn karakterének részletes leírását. Természetesen a személyt nem fogom elárulni még, de remélem, okozok vele egy kis meglepetést. ;)

   - Charles eleinte egy, maximum két fejezetes szereplő lett volna, a későbbiekben azonban fontos szerepe lesz.

  - Charles egyébként Luke Hemmingsről, Chuck Bassről, a Vámpírakadémia Adrian Ivashkovjáról, és a Párválasztó Maxon hercegéről lett mintázva. Egy kicsi innen, egy kicsi onnan, pár morzsa a buksimból, és tádá!:)

¤ Tovább akartam húzni Castiel és Avery között a dolgot, de már engem is idegesített, hogy igen, mindketten szerelmesek a másikba, de mi az istenért nem jönnek már össze?! Szóval összehoztam őket.

¤ Deborah-t pozitív szereplőként akartam belerakni, de rájöttem, hogy a személyisége miatt ez egyszerűen lehetetlen. 

¤ A történet egy részében még teljesen bizonytalan vagyok. Mielőtt elérnék azokhoz a részekhez, megszavaztatom veletek, hogy hogyan is álltok XY-nal. A szavazás eredményétől függ a történet hosszúsága.

¤ Imádom a Nana című animét, amit a legkönnyebben a 14. fejezet címéből lehet kitalálni. ;)

¤ És a végére egy kis spoiler: Avery és Castiel kapcsolata a továbbiakban sem lesz zökkenőmentes, amire szerintem sokan rájöhettetek már a 32. fejezet végéből is. 

Köszönöm mindenkinek ezt a csodálatos évet, a kommentjeitek mindig feldobták a napjaimat!:) Nem tudom, mennyien olvastok pontosan, s hogy hányan vagytok, akik az elejétől fogva velem tartotok, vagy később ismerkedtetek meg a bloggal, de nagyon örülök, hogy itt vagytok!:) Remélem továbbra is lesztek páran, akik olvassátok a fejezeteimet! ^^ A vizsgáim után jelentkezem a további részekkel, remélem, lesz időm heti kétszer publikálni, vagy legalább előre írni egy-néhány fejezetet. :)

A facebook csoport továbbra is nyitva áll mindenki előtt, szívesen várok mindenkit!:)

Ha kérdésetek van, feltehetitek itt is, de ask-on is!

Ha érdekel egy másik Csábításból jeles blog, Nathaniellel és Dake-kel a főszerepben, katt ide!:)

Legyetek jók, hamarosan újra jelentkezem!♥

Puszi, 

Raina

Kérdés: Mikor jön a következő rész?

Csóközön!♥

Elég régóta terveztem már ezt a bejegyzést, de őszintén, nem sok energiám volt ahhoz, hogy megírjam, na, meg eddig nem is tudtam huzamosabb ideig gép előtt ülni.

Mint láthatjátok, szeptember óta nem úgy jöttek a részek, mint előtte, s ez részben a suli miatt volt, másrészt pedig rengeteg minden jött közbe, egészségügyi problémák, szerelmi gondok, tönkrement a gépem, a papám elhunyt, ami rettenetesen megviselt, s persze nekem is van egy életem, azért csak eljárogattam a barátaimmal erre-arra, ami szintén az írás idejét vette el.

Úgy terveztem, hogy az írásbeli érettségit követően pihenek egy kicsit, s mielőtt belevágnék a tételek megtanulásába, megírok előtte 2-3 fejezetet, hogy azért hetente fel tudjak egyet-egyet rakni. Nos, ez nem jött össze.

Érettségi, ballagás előtt autóbalesetem volt, kirepültem az autóból, nyílt combcsont törés, azonnal műteni kellett. 4 órán keresztül voltam a műtőben, éjfélkor vittek fel az osztályra, ahol 3 hétig feküdtem. Sokszor azt éreztem, hogy megbolondulok, ugyanis mást nem tudtam csinálni, csak feküdni. Először még az is csak segítséggel ment, hogy kiüljek az ágy szélére, de rögtön vissza is kellett feküdnöm, mert megszédültem. A vérképem rossz volt, kétszer kaptam vért. Közben az egyik gyógyszer is kivert, nem volt elég, hogy újra kell tanulnom járni, még piros foltos is voltam mindenhol, akkor meg arra kaptam gyógyszert. 

Az írásbeli érettségiről és a ballagásomról is lemaradtam, de szerencsére nem kell szeptemberig várnom, két hét múlva le tudok érettségizni úgy, hogy szóban húzok összesen 9 tételt. Most erre tanulok ezerrel, elvégre most ez a legfontosabb. Mást nagyon úgyse tudok csinálni, hisz' a lakásból nem tudok felnőtt felügyelete nélkül elmenni, meg hamar el is fáradok, örülök, ha heti kétszer végig tudom csinálni a fél órás gyógytornát.

Arra a kérdésre nem tudok pontosan válaszolni, mikor jön a következő rész. Egyelőre szeretnék túl lenni a vizsgáimon. Utána remélhetőleg rendbe jövök annyira, hogy legyen energiám annyit gépnél ülni, hogy meg tudjak írni egy-egy részt. Rengeteg a tervem ehhez a bloghoz is, valamint a Red Dresshez is, szóval abbahagyni nem fogom egyiket sem. Június 20-a után sűrűn hozom majd a részeket, dolgom úgysem lesz, egy ideig nem tudok sehova menni.:/

Ha bármilyen kérdésetek lenne, kérdezzetek nyugodtan akár itt, akár Ask.fm-en, válaszolni fogok. :)

Legyetek jók, és vigyázzatok magatokra!^^

Puszi,

Raina