Csóközön!♥♥
Jelentem, túl vagyok mindenfajta szörnyűségen, sikeresen leérettségiztem, és a gyógyulásom is hihetetlen tempóban halad.
Most, hogy már nem is kell tanulnom, s vasárnap jól kipihentem magam, újra belevágtam az írásba. El sem tudom mondani, mennyire hiányzott már, hogy nyugodtan a gép előtt ülhessek, s 100%-osan koncentrálhassak a fejezetre. Most már nem kellett izgulnom, hogy a tanulástól veszem el az időt.
Mivel még nagyon a nyár elején vagyunk, nem tudom, milyen gyakran fogom hozni a részeket. Egyelőre szeretnék ide is, meg a Red Dress-hez is megírni előre pár fejezetet, de igyekszem tartani magam a múlt nyári heti 2 részhez. Majd még eldől, melyik napokon jönnek a részek. :)
Nem is szeretném tovább húzni az időt. Szeretném megköszönni mindenkinek a visszajelzéseket, a pipákat, valamint azt is, hogy hamarosan elérünk az 57000 oldalmegtekintéshez!
Továbbra is kíváncsian várom a véleményeiteket!^^
Pussz,
Raina
33.
Szakítani akarsz?
Annak ellenére, hogy a legtöbben
hangosan fejezték ki, mennyire szeretnék, ha a két fiú összeverekedne, mindenki
megtartott egy biztonságos távolságot, tartva attól, hogy a vita közben ők is
megsérülnek. Egyedül Lysander maradt közvetlenül Castiel mögött, amelynek
normális esetben rettenetesen örültem volna, mert tudom, a srác rá tudja venni
a barátomat, hogy elkerülje a balhét. Most azonban úgy tűnt, semmi haszna Lysander
nyugtató szavainak, a Castielből áramló düh ugyanis tapintható volt, teljesen
betöltötte a levegőt. Halványan érzékeltem csak egy másik alakot Castiel
oldalán, de a vörös pont kitakarta, s így csak a barna hajzuhatagot láttam. Beletelt
jó pár másodpercbe, míg tudatosult bennem, hogy Deborah áll mellettük, karjait
összefonva maga előtt, arcán önelégült vigyorral. Mi a franc?
Nathanielre kaptam a tekintetem,
próbáltam felmérni, okozott-e már benne valamilyen kárt Castiel, vagy még pont
időben értem ide, hogy leállítsam dühöngő barátomat. Úgy tűnt, a szőke srác,
leszámítva a rémületét, jól van, bár mindennél jobban szeretett volna
menekülni. Összeszorult a szívem, s egy olyan gondolat fogalmazódott meg
bennem, ami teljesen megrémített. Castiel
megtudta, hogy…?
Habozás nélkül léptem előre, nem törődve
az időközben mögém keveredett Alexyvel, aki próbált visszatartani, azonban nem
járt sikerrel. Óvatosan Castiel vállára fektettem a tenyerem, mire a fiú
összerezzent, a tekintetét azonban le sem vette Nathanielről. Halkan, alig
hallhatóan szólaltam meg, szinte könyörögtem, hogy engedje el a srácot, de
mintha a falnak beszéltem volna. Éreztem, ahogy a tenyerem alatt megfeszülnek
Castiel izmai, s mikor lenéztem, láttam, ahogy ökölbe szorítja a kezét. Kissé
félve attól, hogy az ökle engem fog eltalálni, átbújtam a karja alatt, s így
pont a két fiú közé kerültem. Castiel döbbenten emelte rám ködös, szürke
szemeit, s egy pillanatra megállt bennem az ütő. Istenem, még soha nem láttam
őt ennyire feldúltnak! Az arcán ülő érzelem kavalkád ijesztő volt, s
megrémített.
– Hagyd abba, kérlek! – suttogtam. – Nem
éri meg!
Nem reagált azonnal, de amikor elkapta
rólam a tekintetét, tudtam, hogy ezúttal eljutottak hozzá a szavaim. Lassan
elengedte Nathanielt, majd hátrébb lépett, szemeit végig a földön tartva. A
szőke srác vetett rá egy rémült pillantást, majd amilyen gyorsan csak tudott,
elindult az osztályterem felé. A körülöttünk lévők közül sokan csalódottan
sóhajtottak fel, majd szép lassan mindenki megindult a dolgára. Alig maradtunk
ott páran; rajtam kívül Rosa és Dawn figyelte döbbenten az eseményeket, Castiel
mellett pedig még mindig ott állt Lysander – és Deborah is.
– Ez meg mi az ördög volt? – Rosa
követelőző hangjára felkaptam a fejem, de szólni egy szót sem szóltam. Ahogy a
többiek sem. Ahogy rájuk néztem, pontosan tudtam, hogy a jelenlévők tisztában
vannak azzal, mi dühítette fel Castielt, egyedül Rosa az, aki mit sem sejtett.
– Kösz, srácok, igazatok van, ne is mondjatok semmit!
A lány sértődötten csatlakozott a folyosó
túloldalán álló Alexyhez, de abban a pillanatban nem tudtam vele törődni.
Sokkal inkább aggasztott az, hogy Castiel egy szót sem szólt – pedig bőven lett
volna mit megbeszélnünk.
– Castiel…? – Felé emeltem a kezem, ám
mielőtt hozzáérhettem volna, ő ellökte a végtagom, s undorodva nézett rám.
Úgy tűnt, valamit mondani akar, ám
mielőtt egy hang is kijöhetett volna a száján, lemondóan megrázta a fejét, s
sietve megindult a lépcső felé. Nem tudom megfogalmazni, mit is éreztem
pontosan abban a pillanatban, de egyszerre okozott fizikai és lelki fájdalmat.
Dawn azonnal mellém lépett, mikor az első könnycseppek végigfolytak az arcomon,
s a mosdó felé kezdett rángatni, messze a bámészkodó diákoktól. Még hallottam, ahogy
Deborah Castiel után kiált, de mielőtt hátranézhettem volna, már a női mosdóban
találtam magam. Szipogva léptem az egyik csaphoz, hogy megmossam az arcom, ám
amikor a tükörbe néztem, hangos zokogásban törtem ki. Rosszul éreztem magam,
amiért nem mondtam el az igazat Castielnek. Ha nem hazudtam volna neki, vagy
nem kérem Nathanielt, hogy segítsen, akkor ez mind nem történt volna meg.
Istenem, az-az utálat Castiel arcán, mikor rám nézett! Én nem ezt akartam. Nem
akartam ellökni magamtól.
Miért?
Miért? Miért fáj ennyire ez az egész?
A kézfejemmel töröltem le a
könnyáradatot az arcomról, s nagy levegőket vettem, így próbáltam csillapítani
a bensőmben tomboló érzelmeket.
Mi
van velem?
Szinte magamra sem ismertem. Én nem
szoktam pasik miatt sírni. Akkor most miért vagyok ennyire elkeseredve attól,
hogy talán mindennek vége Castiel és köztem? Csak nem…?
A gondolatra, hogy talán azért érzem
magam ennyire összetörve, mert beleszerettem Castielbe, még jobban kezdtem
sírni, s nem tudtam ellene mit csinálni. Az elejétől fogva ettől féltem, ezért
nem akartam a srác közelébe kerülni. Mert tudtam, hogy elkerülhetetlen, hogy
beléessek, s ismerve őt, biztos voltam benne, hogy össze fogja törni a szívem.
S valóban megtette. A helyzeten azonban csak rontott a tudat, hogy ezt saját
magamnak köszönhetem. Miért pont Nathanielhez
fordultam segítségért? Miért nem tudom egyedül megoldani soha a problémáimat?
A jelzőcsengő hangjára összerezzentem,
de egyébként nem mozdultam. Nem volt kedvem órára menni, szívesebben feküdtem
volna otthon, az ágyamban. A fáradtság hirtelen csapott fejbe, amit nem is
értettem, hisz’ kialudtam magam. Lehet,
hogy ez nem is álmosság?
– Avery – Dawnra néztem, aki aggódva
állta a tekintetem. Az ajkamba harapva öleltem meg, s úgy sírtam tovább. –
Avery, elkésünk!
A fejemet ráztam. – Menj csak, én szerintem
kihagyom.
Nekitámaszkodtam a mosdókagylónak, s úgy
vártam Dawn rövid monológját arról, hogy nem kellene ezt csinálnom, s hogy
az-az Avery, akit ő ismer, nem zuhanna össze ennyitől. Szóval eléggé meglepett,
mikor nem ezek a szavak hagyták el a száját.
– Meg kellene beszélnetek a dolgot
Castiellel. Szerintem fogalma sincs arról, mi történt, csak hallott valami
ostoba pletykát.
Elfintorodtam.
– Elég nyilvánvalóan adta a tudtomra,
hogy hallani sem akar most felőlem.
Dawn felsóhajtott, s a tükörképét kezdte
fixírozni. Megigazította a haját és a sminkjét, ami alig tartott két percig,
majd felém fordult.
– Biztos vagyok benne, hogy Deborah most
ott van vele. Én biztosan nem hagynám, hogy az a ribanc a pasim körül legyen,
főleg nem ilyen helyzetben. Kapd össze magad, Avery, és keresd meg! Akár
hiszed, akár nem, Castiel szeret téged, és szerintem ő sem szeretné, hogy így
érjen véget a kapcsolatotok.
Egy biztató mosoly kíséretében
átnyújtotta az aprócska táskáját, amelyben a sminkjeit tartja, majd rohanva
indult órára. Én csak ott álltam a mosdó közepén, gondolkodva, hogy mit kellene
tennem. Egyértelműen meg akartam beszélni a dolgot Castiellel. De vajon fel
vagyok készülve arra, hogy a helyzet még jobban elmérgesedhet? Benne volt a
pakliban, hogy szakít velem. Őszintén, nem lepődnék meg, ha megtörténne, de
borzasztóan fájna.
Mély levegőt vettem, s meghoztam a
döntést. Dawn táskájára semmi szükségem nem volt; Castiel látott már ennél
rosszabb állapotban is, s teljesen felesleges volt most a legjobb formámat
hoznom – amúgy sem lettem volna rá képes. Ha szakítani akar velem, nem fogja
magát meggondolni attól, hogyan is nézek ki. Így, miután a saját szekrényembe
raktam az apró tasakot, megindultam az udvar felé, abban a reményben, hogy a
vörös hajú srác is ott lesz – mert, hogy most nem órán ül, az teljesen biztos.
Kissé csalódott lettem, mikor nem láttam
a padunknál. A kapuhoz legközelebbi fa alá szoktunk félrevonulni, mikor
kettesben akartunk lenni, s azt gondoltam, most is ott fogom megtalálni. Alsó
ajkamat rágcsálva néztem körbe, a tekintetem azonban megakadt a tornatermen. Lehetséges, hogy ott van?
Nem akartam tovább kint lenni az
udvaron, mert féltem, hogy valamelyik tanár meglát és visszarángat az iskolába,
úgyhogy megindultam a nehéz ajtó felé. Még ha nem is találom ott Castielt,
legalább egy kis időre elbújhatok, hiszen ma egyik osztálynak sincs első órában
tesije. Szerintem eszébe sem jutna senkinek, hogy odabent keressen.
Amikor a bejárathoz értem, egy
határozott mozdulattal belöktem az ajtót, ám mielőtt beléptem volna a hűvös
helyiségbe, megtorpantam. Castiel a tornaterem túlsó végében ült, hátát a
bordásfalnak vetette. Ezzel még úgy nem is lett volna bajom, viszont amikor
megláttam, hogy Deborah feje Castiel vállán pihen, s az ujjaikat
összekulcsolták, valami feszíteni kezdett a mellkasomban, s a látásomat újra
könnyek homályosították el. Úgy tűnt, észre sem vették, hogy ott vagyok, s úgy
éreztem, nincs jogom őket zavarni, ami marhaság volt, elvégre Castiel az én
pasim, és nem Debbie-é. De teljesen lefagytam, s nem tudtam mást tenni, csak
döbbenten figyelni őket. Még innen messziről is észrevehető volt közöttük
valami bensőséges kapcsolat. Mindenkinél jobban ismerték egymást, hisz’
rengeteg időt töltöttek együtt, míg együtt voltak, s Deborah pontosan tudta,
hogyan viselkedjen Castiellel ilyen helyzetben. Csak néztem, ahogy Castiel
ajkai mozognak beszéd közben, s fájdalmas arckifejezésétől csak még jobban
összeszorult a szívem. Kicsit rosszul esett, hogy Deborah-val beszéli meg ezt
az ügyet, de egy kis részem örült, hogy nem tartja magában a dolgot.
Deborah mondott valamit a fiúnak, mire Castiel
szabad kezével beletúrt vörös hajába, könyökét még mindig a térdén pihentetve,
s megrázta a fejét. Annyira kíváncsi voltam, miről beszélgethetnek. Vajon rólam van szó?
Hatalmasat dobbant a szívem. Úgy tűnik,
Debbie és én szerepet cseréltünk. Korábban én voltam az, akihez Castiel futott,
ha ők ketten veszekedtek. Deborah vajon ugyanígy érezte magát, mikor a fiú
inkább az én társaságomat kereste?
Annyira belemerültem a gondolataimba,
hogy észre sem vettem, hogy elengedtem az ajtót, ami hatalmas csattanással
csukódott be mögöttem. Castiel és Deborah egyszerre kapták felém a fejüket, én
pedig elpirultam, amiért rajtakaptak. Pedig nem is nekem kellett volna rosszul
éreznem magamat. Lesütöttem a tekintetem, s a fogaimat erősen az alsó ajkamba
mélyesztettem, így fojtva vissza a kikívánkozó könnyeket. Csak fél szemmel
néztem rájuk, s csendben figyeltem, ahogy Castiel lefejti magáról Deborah-t,
majd mondd neki valamit. A lány először rám nézett, majd vissza a fiúra, akitől
kérdezhetett valamit, mert Castiel csak a fejét rázta. Némi habozás után Debbie
felállt, leporolta magát, majd felkapaszkodott a lelátóra, s az öltözőkhöz
vezető ajtón távozott.
Amikor a lány eltűnt, Castiel is
felkaparta magát a földről, s hátat fordított nekem. Bizonytalan voltam, nem
tudtam, mit tegyek. Oda kellene mennem hozzá? Vagy magára kellene hagynom?
Végül lassan megindultam felé, s még saját magamat is megleptem, mikor hátulról
átöleltem. Lazán fontam köré a karjaimat, mire Castiel teljesen megdermedt. Nem
pont ilyen reakcióra számítottam, de amikor nem lökött el magától, összeszedtem
minden bátorságom, s még közelebb húzódtam hozzá, ezzel megszüntetve a
közöttünk lévő aprócska távolságot, ám furcsa mód még mindig úgy éreztem,
mintha nem lenne egészen itt. A hátába fúrtam az arcom, s ezúttal meg sem
próbáltam visszatartani a könnyeimet.
Az a zajtalanság, amely körülvett
minket, normális esetben megnyugtatott volna, most viszont csak nagyobb
fájdalmat okozott. A bennem tomboló érzések szétfeszítették a mellkasom, s ezen
még Castiel közelsége sem segített. Mintha itt sem lett volna, hiába
szorítottam magamhoz. Fájt, hogy nem nyúlt hozzám, elvégre eddig ő is mindent
megtett volna az érintéseimért. Most viszont még csak meg sem moccant. Nem
ragadott meg a derekamnál fogva, s nem húzott magához egyetlen egy csókra sem.
– Mondj valamit, kérlek! – szólaltam meg
halkan, elemelve egy kicsit a fejem a hátától. – Megőrjít ez a csend.
Pillanatok alatt lefejtette a derekáról a
karjaimat, s ellépett tőlem, hogy a szemembe nézhessen. A döbbenettől pár
lépést hátráltam, s egyszerűen képtelen voltam nem az arcát bámulni. Szemei
véreresek voltak, alattuk pedig sötét karikák húzódtak. Arckifejezése
fájdalomról és csalódottságról árulkodott, miközben végignézett rajtam, s ettől
összeszorult a torkom. Az én hibám, hogy ilyen állapotban van. Lesütöttem a
tekintetem.
– Én mondjak valamit, Avery? – Hangja
most a szokottnál is mélyebb volt, s rekedtes. – Nem neked kellene
megmagyaráznod a történteket?
– Én… – Egyszerűen nem találtam a
szavakat, fogalmam sem volt arról, mit illene mondani ilyen helyzetben. A
fenébe is! Én sosem voltam jó a bocsánatkérésben. Mégis mit vár tőlem?
– Várok, Avery! – Összefonta maga előtt
a karjait. – Magyarázd meg, miért volt fontos, hogy találkozz azzal az
idiótával? Mi volt előrébb való, mint az, hogy velem legyél, mikor elmondom a
többieknek, hogy végre sikerült egy helyet találnom, ahol felléphetünk?
Meglepetten tátottam el kissé a szám.
– Koncertezni fogtok? – Összerezzentem,
mikor Castiel rám üvöltött, hogy ne tereljek. Borzasztóan rosszul esett, de nem
sértődtem meg; végtére is teljesen jogosan dühös rám. – Én… szükségem volt
Nathaniel segítségére, mivel rengeteget rontottam.
Castiel hitetlenkedve nézett rám.
– És ezt miért nem lehetett tegnap
elmondani? Miért kellett hazudnod nekem? Nekem,
Avery! – Csalódottan húzta el a száját. – Azt hittem, eljutottunk addig, hogy
megbízunk egymásban. A rohadt életbe, el sem hiszem, hogy ekkora idióta voltam!
Nem is értem, miért gondoltam azt, hogy mellettem megváltozol, Delacroix!
Juj!
Még
az is kevésbé fájt volna, ha pofon vág. Amióta csak megbeszéltem Nathaniellel a
találkozót, ettől tartottam; hogy teljesen elveszítem Castiel belém vetett bizalmát.
Nem akartam elhinni azt, amit mondott. Tényleg ennyit jelentek a számára?
Semmit?
Egy
idióta vagy, Avery! Egészen eddig fontos voltál neki.
Abban a pillanatban talán még fel sem
fogtam igazán, hogy egy olyan ember csalódott bennem, aki mindennél fontosabb
volt a számomra. Csak álltam ott, döbbenten meredve rá, miközben fejben újra és
újra felelevenítettem a szavait.
– Most akkor… szakítani akarsz? – Sosem
gondoltam volna, hogy egyszer ilyen érzésekkel fogom kiejteni ezt. Amikor
legutoljára feltettem a kérdést egy fiúnak, reménykedtem, hogy igennel fog
felelni. Most azonban rettegtem a választól.
Castiel vonásai megenyhültek, s fáradtan
beletúrt a már amúgy is kócos hajába, ezzel még jobban összekuszálva a
tincseket.
– Nem. Nem tudom. Még át kell gondolnom.
Megütközve figyeltem, ahogy kisétál a tornateremből,
anélkül, hogy egy pillanatra is rám nézett volna. A fejemben szüntelenül visszhangoztak
az előbb kimondott szavai, egyszerűen képtelen voltam felfogni őket. Nem
akartam, nem tudtam elhinni, hogy
talán mindennek vége közöttünk.
Arcomat tenyereimbe temetve engedtem
útjára a látásomat elhomályosító könnyeket, miközben ugyanazt a kérdést
ismételgettem magamban.
Miért
kell ennek ennyire fájnia?
____________________________________________
Imádkozom, hogy ne szakítsd el Castielt és Averyt egymástól! Szinte könnyezve olvastam végig a fejezetet. Már mikor megláttam a címet, akkor majdnem idegrángást kaptam, hogy szétmennek, szakítanak, vége mindennek!
VálaszTörlésÖrülök, hogy Cas nem mondott konkrét választ, bár amúgy még szomorúbb lennék, akármi lenne a végkifejlet.
Nem szeretnék telhetetlennek és tolakodónak tűnni, de remélem nagyon hamar elhozod a következő részt nekünk! Hisz gondolom nem csak én, hanem a többi olvasó is türelmetlenül várja.
Még gyorsabb gyógyulást, ihletben gazdag, csodás nyarat kívánok neked!
Enikő:3
Gonosz leszek, de az a helyzet, hogy örülök, ha sikerült pár könnycseppet kicsikarni belőletek. :D Nagyon féltem, hogy nem jönnek át azok az érzések, amiket én éreztem írás közben, de most megnyugodtam, egy kicsit legalább sikerült!:)
TörlésIgyekszem hamar hozni a következő fejezetet!:)
Köszönöm, neked is jó pihenést kívánok!:)
Megverlek, ha szakítanak. Na jó nem. :DD de akkor ajj màr ne szakítsanaaaak *hiszti* *toporzékol* *körmöt vág*
VálaszTörlésNem ér bántani az írót!^^ :DD
TörlésJól van, na! :P
TörlésHali!
VálaszTörlésHuh nagyon jó fejezet volt :-D szerintem nem ártana nekik amúgy egy kis szünet egy ilyen után h rajojjenek mennyire fontosak egymásnak vagy épp az ellenkezője..^^ szóval én nem sertodnek meg ha szakítanak bár inkább szüneteltetnek a kapcsoltaukat mert ha avery ennyire nem bízik (bízott) castielbe hogy inkább hazudik neki azért mert Nat azt kéri tőle... Legalábbis nekem így jön le...Én inkább elmondanam a pasimnak akik nagyon szeretek (mert ezért sírt h nagyon szereti meg stb) h figyu nem kéne elmondanom de a streber dokossel kell tanuljak h ne bukjak már meg vagy ilyesmi xD hameg castiel telleg nagyon szeretni a barátnőjét akkor nemkene haragudnia rá hanem megerteni h mivan és nem azért megy egy másik srachoz mert megcsalja vagy akármi hanem mert javítania kell a jegyein..de persze ha így lett volna akk nincs bonyodalom hiszti stb és akk meg lapos a sztori...bár biztos kitalaltal volna valami jó érdekes dolgot de amúgy nekem így pont jó ^^ na szóóóval várom a folytatást :-D
Szia!
TörlésJaj, hogy én mennyire szeretem az ilyen kommenteket!*-* Én nem feltétlenül szüneteltetném a kapcsolatot a barátommal ilyen esetben. :D De majd meglátjuk, Avery és Castiel hogy dönt :D
Már várom az új részt! Kíváncsi vagyok, mi lesz ennek a kapcsolatnak a jövője!
VálaszTörlésHolnap hozom!:)
TörlésMikor hozod mert szerintem nagyon jó és várom a kövit!!💜💜💜💜
VálaszTörlésKöszönöm!:) Holnap!^^
TörlésKöszi!! Szerintem nem csak én tudom alig kivárni! 😊
VálaszTörlésHa tudom, hogy elesek, akkor leülök... egy kapcsolatba nem lehet úgy belevágni, hogy tudom mi lesz a vége.
VálaszTörlésTeljesen jogos Castiel reakciója, énsem repesnék az örömtől, ha a párom hazudna, ráadásul ilyen apróság miatt...
xoxo,
T