36. Sakk matt (16+)

Csóközön!♥

Meg is hoztam a 36. fejezetet, de, mielőtt elkezdenétek olvasni, szeretnék mindenkit figyelmeztetni, hogy káromkodás és szexuális tartalom szerepel benne, szóval mindenki csak a saját felelősségére olvassa!

Köszönöm szépen a visszajelzéseket!

És még valami annak, aki a nevemben írta a chatbe nem túl szép dolgokat: borzalmasan sajnállak, hogy annyira nincs életed, hogy ráérsz ilyenekre! Basszus, képzelem, mennyi eszed lehet, ha képes vagy ilyen trágárságokat írni más nevében. :s

Mindegy is. Jó olvasást kívánok mindenkinek, és várom a véleményeiteket!^^

Puszi,

Raina

36. Sakk matt

Teljesen ledermedtem a döbbenettől, csak néztem magam elé elkerekedett szemekkel. Az agyam teljesen kiürült, a szívem pedig őrült iramban kezdett dobogni. Azt hittem, rosszul hallottam. Egyszerűen nem lehet, hogy ezt mondta, ez… Ennek semmi értelme! Az előbb még szakítani akart, most meg… Szeret?!

Lassan fordultam felé, miközben a szavakat kerestem. Mégis mit válaszolhatnék erre? Még soha, de tényleg soha nem mondta nekem ezt senki. Sőt, többen vágták a fejemhez, hogy engem egyszerűen képtelenség szeretni, de ő most… Ó, istenem! Mindig is rettegtem ettől a szótól, de teljesen más reakciókat váltott ki belőlem, mint amire számítottam. Még mindig össze voltam zavarodva, s nem tudtam kiigazodni azon, mit is akar tulajdonképpen Castiel, de rettentően boldog voltam, hogy ő is hasonlóképpen érez.

Éppen ezért akartam újra hallani a szájából, hogy biztosra menjek, komolyan gondolta-e. Az ő arcán is ugyanolyan döbbenet ült, mint az enyémen, s valahogy azt éreztem, nem így akarta ezt a tudtomra adni.

– M-mit mondtál? – Szinte rá sem ismertem a saját hangomra, olyan vékony volt.

Castiel mély levegőt vett, felállt, s hozzám lépett, hogy összekulcsolja a kezünk.

– Nézd, Avery! Én… nagyon sajnálom, hogy ekkora fasz voltam egész nap. Egyszerűen csak szarul esett, hogy nem mondtad el tegnap az igazat. Amikor Deborah felhívott, hogy látott téged Nathaniellel, majd’ szétvetett a féltékenység, mert tudom, hogy az-az idióta sokkal több mindent tudna neked megadni, mint egy olyan csóró valaki, mint én. És basszus, akkora idióta vagyok! Hagytam, hogy Deborah rábeszéljen, hogy szakítsak veled, de… Amikor azt mondtad, nem akarod tovább folytatni, rájöttem, hogy nem akarlak elveszíteni, mert… mert szeretlek, és…

– Én is szeretlek, Castiel! – szakítottam félbe, s mire ráeszméltem, már ki is mondtam azt a szót, amiről azt gondoltam, soha nem fogom. – De ez még nem változtat a dolgokon. Valamit nagyon elrontottunk, és át kell beszélnünk mindent, hogy megoldhassuk a problémákat.

Castiel habozás nélkül egyezett bele a beszélgetésbe, s kézen fogva mentünk be a házba. Arcomról le se lehetett volna kaparni a mosolyt, annyira boldog voltam, hogy nem került sor a szakításra, sőt. Jó érzés volt tudni, hogy valaki számára fontos vagyok, s szeret, ha már a saját családomra nem számíthattam.

– Keresek valami innivalót, várj meg fent a szobámban! – Már tettem is egy lépést a konyha felé, ám ekkor Castiel megragadta a karom, s magához rántott.

Egyenesen a mellkasának ütköztem a lendülettől, s meglepetésemben egy apró sikoly hagyta el a szám. Castiel mosolyogva nézett le rám, majd fejét közelebb emelte hozzám. Csak néhány centi választott el minket egymástól, éreztem a leheletét az arcomon, ami jóleső bizsergést váltott ki belőlem. Alig tíz perce még azt hittem, soha többé nem lehetek ilyen közel hozzá.

– Ma még csak meg sem csókoltalak! – jegyezte meg, csak úgy mellékesen, még mindig vigyorogva.

Az én szám is felfelé görbült, kezeimmel átkulcsoltam a nyakát, miközben közelebb húzódtam hozzá.

– Nem is értem, mire vársz!

Elgondolkodtam rajta, hogy megszívatom, amiért ilyen köcsög volt, s nem hagyom, hogy megcsókoljon, de annyira vágytam arra, hogy újra megízlelhessem az ajkait, hogy mégsem fordítottam el a fejem, mikor a szája óvatosan hozzáért az enyémhez. Olyan érzés volt, mintha először csókoltuk volna meg egymást. Tartottam attól, hogy közben mégis meggondolja magát, s azt mondja, nem akarja folytatni ezt a kapcsolatot. Ám amikor türelmetlenül a falhoz préselt, s nyelvével végigsimított az alsó ajkamon, tudtam, hogy nem fog meghátrálni.

Egészen addig csókoltuk egymást szenvedélyesen, amíg el nem fogyott a levegőnk, s kénytelenek voltunk elválni egymástól. Zihálva döntötte neki a homlokát az enyémnek, száján vidám mosoly bujkált.

– Mit szólnál hozzá, ha ezt odafent folytatnánk?

Felnevettem.

– És mi van azzal, hogy várjunk?

Castiel türelmetlenül fújtatott egyet, s szorosan hozzám bújt.

– Nincs az-az isten, hogy én tovább várjak! Akarlak! – Egy gyors csókot váltottunk, mielőtt felkapott volna az ölébe. – Most azonnal!

Minden további szó nélkül indult meg velem az emeletre, s csodálkoztam, hogy ennyi önuralma van. Ha rajtam múlt volna, egészen biztos, hogy nem jutunk el a szobámig. Még a nappali kanapéja is kérdéses lett volna.

Arra számítottam, hogy amint átlépjük a küszöböt, lerak, de egyenesen az ágyamig sétált, s mire észbe kaptam volna, már a puha matracon feküdtem, fölöttem Castiellel, aki mindenféle figyelmeztetés nélkül kezdte el csókolgatni a nyakam. A bensőm megremegett a csodálatos érzéstől, s a hajába túrva hagytam, hogy a vékony bőrt kényeztesse, miközben halk sóhajok hagyták el a szám. Kezeivel lassan járta körbe a testem, először ruhán keresztül masszírozta a mellem, majd tenyerével lejjebb vándorolt, egészen a combomig. Az érintése szinte égetett, de minél beljebb haladt, annál inkább felkorbácsolta a vágyamat. Olyan régen nem voltam már együtt senkivel, hogy borzasztóan akartam, hogy megtörténjen. Főleg, mivel Castielről volt szó. Talán egy kissé megerősítené a kapcsolatunk, ami valljuk be, nem lenne túl rossz.

– Annyira nehéz volt eddig távol tartanom magam tőled – suttogta a fülembe. – Már az elején is kívántalak – mondta, miközben lassan felültetett, hogy lehúzza a ruhám cipzárját, s apró puszikkal kezdte behinteni a vállam. – Nem is tudom, mi volt velem, mikor azt mondtam, ne siessük el. – Az ölébe húzott, majd megszabadított szoknyától, s a szoba másik végébe hajította azt. Mohó tekintettel méregette a testem, s óvatosan végigsimított a derekam vonalán, mire teljesen megborzongtam. – Annyira dögös vagy!

Ha nem ágyban lettünk volna, valószínűleg elpirultam volna. De annyira vágytam már rá, hogy abban a pillanatban rettenetesen idegesített, hogy a száját beszédre használja, úgyhogy megleptem őt, s lenyomta az ágyra, majd gondolkozás nélkül ültem rá a csípőjére.

– Mi lenne, ha elhalasztanánk egy kicsit a beszédet? Nem tudom, te hogy vagy vele, de szerintem az most várhat.

Lassan kezdtem simogatni őt a nadrágon keresztül, kezeim alatt éreztem egyre jobban növő vágyát, miközben a nyakát szívtam. Gonosz voltam, de azt akartam, hogy Deborah lássa, Castiel teljesen az enyém, s esélye sincs nála, amíg én itt vagyok.

Lassan végigcsókoltam az álla vonalát, miközben a tenyeremet felfelé vezettem a felsője alatt, ujjaimat végighúzva minden egyes kockáján. Türelmetlenül mordult fel, s úgy fordította a fejét, hogy az ajkunk összeérhessen, én azonban rögtön felegyenesedtem, s gonoszul vigyorogva elmosolyodtam. Még mindig meg akartam bosszulni, amiért nem hallgatott végig, de bocsánatot is akartam tőle kérni, amiért hazudtam, szóval feltűrtem a pólóját, s ezúttal a nyelvemmel jártam végig azt az utat, amelyet először az ujjaimmal. Nagyon lassan haladtam, s pontosan tudtam, mennyire dühíti, de azzal is tisztában voltam, hogy élvezi, mit teszek vele.

– Na, jó, nem bírom tovább! – szólalt meg hirtelen mély, érdes hangon, s egy pillanat alatt lelökött magától, hogy megszabaduljon a felsőjétől, amelyet úgy tépett le magáról, majd miután a nadrágját is levarázsolta magáról, lenyomott az ágyra, a kezeimet pedig a fejem fölött kulcsolta össze.

Lehajolt hozzám, s szenvedélyesen megcsókolt, miközben az egyik kezével elengedett, hogy megszabadíthasson a melltartómtól, majd az ajkaival elindult lefelé, ízlelgetve a finom bőrt. Kezeivel újra felfedezőútra indult, azonban most nem állt meg a combomnál. Hihetetlen gyorsasággal vette le rólam a tangát, s mire észbe kaptam volna, az egyik ujja már bennem is volt, s idegesítően lassan kezdte el mozgatni. Egyre hangosabb sóhajok hagyták el a szám. Rettenetesen jól esett az ilyesfajta kényeztetés, de többre vágytam. Castiel további két ujját csúsztatta belém, s szájával visszatért az enyémhez, szenvedélyes táncra hívva a nyelvem, majd váratlanul mindent abbahagyott. Furcsa érzés töltött el, úgy éreztem magam, mint egy kisgyerek, akitől az imént vették el a cukorkáját. Hangot akartam adni a nem tetszésemnek, ám mielőtt egy szót is szólhattam volna, Castiel már újra fölöttem is volt, ezúttal már az alsónadrágja nélkül. Lehajolt, s a fogai közé vette a fülcimpám, s óvatosan ráharapott, miközben lassan belém csusszant, ezzel fokozva a hatást.

– Castiel – nyögtem fel, s a hátába mélyesztettem a körmöm.

Egy ideig nem mozdult, hagyta, hogy szokjam a bennem lévő férfiasságát, addig kezeivel a melleimet masszírozta, ajkaival pedig újra a nyakamat vette célba. Amikor úgy éreztem, már semmiféle fájdalmat nem fogok érezni, óvatosan mozdítottam felé a csípőm, mire egy mély nyögés hagyta el a száját, s ő is mozogni kezdett.

Nem először voltam így együtt Castiellel, de az élmény a közelébe sem ért a karácsonyi afférnak. Ez sokkal intenzívebb volt, még sosem éreztem ehhez foghatót. Annyiszor kellett tettetnem, hogy élvezem valakivel a szexet, de most minden jött magától. Csodálatos volt. Hol lassítottunk a tempón, hol pedig gyorsítottunk, s én teljesen elvesztettem az fejem. Rózsaszín köd szállt az agyamra, olyan volt, mintha minden egyes mozdulat után egyre inkább belezúgnék Castielbe, már ha ez egyáltalán lehetséges volt. Végig figyelt arra, hogy nekem is jó legyen, s azt hiszem, nem sokszor volt ilyenben részem. A többi srác csak magára gondolt, szinte meg is feledkezett arról, hogy én is egy élőlény vagyok. Most kezdtem csak elhinni, hogy Castiel valóban szeret. Mert tudom, hogy nem mindenkivel ilyen.

– Castiel, én mindjárt… – sóhajtottam fel, mikor úgy éreztem, közel járok a csúcshoz.

– Tudom, bébi – lihegte. – Tudom.

Újra gyorsítani kezdett a tempón, s ez nekem elég is volt. Hangosan nyögdécselve élveztem el, az egész testem megremegett, a szívem pedig majd kiugrott a helyéről. Alig néhány másodperc múlva Castiel is követett, majd fáradtan dőlt rám, homlokát az enyémnek támasztva.

– Az enyém vagy! – lihegte, s egy puszit nyomott az orrom hegyére, mielőtt mellém feküdt volna.

A karjaiba vont, s a fejemet a mellkasára döntve hallgattam heves szívverését. Nos, azt kell, hogy mondjam, nagyon örültem annak, hogy anyáék nem maradtak itt. Akkor egészen biztos, hogy ez most nem történt volna meg, amit rettenetesen sajnálnék.

Egy ideig csak feküdtünk egymást ölelve, kiélvezve, hogy végre kettesben lehettünk. Azt hiszem, nem bántam meg, hogy eddig vártunk Castiellel. Így, egy hónapnyi várakozás után sokkal felemelőbb érzés volt ágyba bújni vele, s legalább meggyőződhettem arról, hogy nem csak azért kell, hogy legyen valaki, akivel néha lefeküdhetek. Valóban szerelmes voltam belé, s bár még mindig megrémített ez az érzés, tudtam, hogy előbb vagy utóbb legyőzöm a félelmem, mert egészen biztos, hogy Castiel nem fog magamra hagyni.

Fél óra múlva már a nappali kanapéján ültünk, előttünk egy csomó gumicukorral, jégkrémmel és tejszínhabbal, s úgy nevetgéltünk, mintha a ma reggeli incidens meg se történt volna. A tévében valami brazil szappanopera ment, néha azon röhögtünk, s kiparodizáltuk a szereplőket. Az arcom és a hasam is fájt már a sok nevetéstől, de ez nem akadályozta meg Castielt a hülyeségében.

– H-hagyd abba! – csaptam rá a vállára kuncogva. – Nem kapok levegőt!

De ő csak folytatta. Most éppen a főhősnőt kezdte utánozni, akinek mániája volt a mutogatás, s Castiel irtó viccesen festett, ahogy hadonászott. Megfogtam néhány szem gumicukrot, s hozzávágtam, mire abba hagyta a parodizálást, s gonosz vigyorral rám meredt.

– Eszedbe ne jusson! – figyelmeztettem, mikor rájöttem, mit tervez.

De már késő volt. Esélyem sem volt elfutni, Castiel teljesen átkarolt azokkal a hosszú karjaival, s csiklandozni kezdett. Ütöttem, vágtam, ahogy csak tudtam, de ő csak nevetett, s annál inkább kínzott. Tudta, hogy borzasztóan csikis vagyok, de nem foglalkozott vele.

– Hagyd már abba! Á! – felsikítottam, mikor váratlanul a földön landoltunk.

Néhány másodpercig csak bámultunk egymásra, aztán nevetésben törtünk ki. Aztán hirtelen eszembe jutott valami, s a jókedvem egy pillanat alatt elszállt. Visszaültem a kanapéra, s az egyik párnát kezdtem forgatni idegesen.

– Castiel? – kezdtem bele. – Amikor odakint ültünk, azt mondtad, azért jöttél ide, hogy szakíts velem. Ugye nem a pánikrohamom miatt gondoltad meg magad? Nem azért vagy itt, mert megsajnáltál, vagy valami, igaz?

Castiel csak pislogott rám, majd hozzám lépett, s arcomat a kezei közé fogta.

– Amikor Nathaniel megemlítette a problémád, rájöttem, hogy fontos vagy nekem, és azt akarom, hogy minden rendben legyen veled. Hozzájárult ahhoz, hogy meggondoljam magam, de biztos vagyok benne, hogy az akkor is megtörtént volna, ha meglátlak, de nem tudok a pánikrohamodról. Komolyan gondoltam, hogy szeretlek! Tudhatnád, hogy nem dobálózok ezzel a szóval túl gyakran.

Lehunytam a szemem.

– Tudom. Én csak… biztos akartam lenni, hogy nem szánalomból vagy még mindig itt.

– Az nem az én stílusom, Delacroix! – mosolygott le rám, s megcsókolt.

Egészen biztos vagyok benne, hogy több is történt volna egy csóknál, ha nem szakítanak félbe minket. Amikor megszólalt a csengő, magamban átkozódtam, s eldöntöttem, hogy nem fogok ajtót nyitni. Ám amikor az illető verni kezdte a bejáratot, kissé ideges lettem, úgyhogy kénytelen voltam felállni, s megnézni, ki az. Azt hittem, nem látok jól. Deborah állt előttem, arcán ördögi vigyorral, s már lépett is volna be a házba, de nem engedtem.

– Mi a jó büdös francot keresel itt? – szegeztem neki a kérdést.

Mosolya még szélesebb lett, s összefonta maga előtt a kezét.

– Nahát, Avery, nem illik így üdvözölni egy barátot!

Felvontam az egyik szemöldököm. Egek, ezek a lány gerinctelenebb nem is lehetne.

– Te komolyan annak tartod magad a ma történtek után?

Idegesítő hangon felnevetett, s újra megpróbált beljebb lépni, ám ezúttal sem hagytam. Mégis kinek képzeli magát? Bekavar, rámászik a pasimra, aztán meg idejön, mintha mi sem történt volna? Valakinek igazán helyre kellene már tennie a csajt, de ha így folytatja, tuti, hogy én leszek az.

– Csak jót akartam neked, drágám!

Kínomban felnevettem.

– Jót? Jót?! Basszus, te tényleg nem vagy normális.

Megrántotta a vállát. – Jobb neked Castiel nélkül. Nem való hozzád.

– Veled ellentétben, mi?

Ha egy pillantással ölni lehetne, biztos vagyok benne, hogy Deborah már nem élne. Nagyon kevesen múlott, hogy kitépjem a haját, vagy kikaparjam a szemét, s valószínűleg meg is tettem volna, ha nem érzem meg a vállamon Castiel kezét. Hálásabb nem is lehettem volna neki! Csupán a megjelenésével olyan reakciót váltott ki Debbie-ből, mint szerintem még soha senki. A lány egy pillanat alatt lesápadt, s hátrébb lépett. A tekintete Castiel arcáról a nyakára siklott, ahol ott virított az együttlétünk nyoma. Tátogni kezdett, majd rám kapta a pillantását. A szemeiben zavartság csillogott, nem tudta mire vélni a dolgot. Biztos volt benne, hogy tönkre vágta a kapcsolatunkat, s most, hogy látja, mégsem sikerült neki, egyszerűen nem tudott kezdeni a helyzettel. Ezúttal nem jött be a terve.

– El sem hiszem, hogy képes voltál idejönni azok után, hogy megpróbáltál szétválasztani minket! – nevetett fel Castiel, ám a hangjában egy cseppnyi vidámság nem volt.

– Castiel, én… én… – dadogta Debbie. – M-megtudom magyarázni!

Castiel keze a vállamról a derekamra csúszott, s szorosan magához húzott.

– Nem szükséges – felelte hidegen. – Jobb lenne, ha most elmennél. Ó, és Deborah? Ha még egyszer meglátlak Avery közelében, nem fog érdekelni, hogy lány vagy. Ezt ne felejtsd el!
Mielőtt Castiel becsukta volna az ajtót, láttam, ahogy Debbie kék szemei megtelnek könnyekkel, s még mindig sápadtan, kissé csalódottan elrohan.

Legszebb öröm a káröröm, szokták mondani. Az ajkaimon diadalittas mosoly bujkált, amit még akkor sem tudtam volna onnan eltüntetni, ha akartam volna. Csak arra tudtam gondolni, hogy ezúttal végre nyugtunk lesz, s senki sem fog bekavarni többé. Megkönnyebbülten fordultam Castiel felé, s köszönetképpen megcsókoltam. Fogalmam sem volt, mit gondolhatott akkor, amikor elzavarta a lányt. Elvégre egykor közel álltak egymáshoz Debbie-vel. Da ha képes volt így elküldeni, akkor egészen biztos, hogy irántam mélyebb érzései vannak, s ez újra megmosolyogtatott.

Sakk matt ribanc.

__________________________________________________

Facebook csoport

Ask.fm

Red Dress [CsJ Nathaniel és Dake]

35. Semmi értelme

Csóközön!♥

Viszonylag hamar hoztam most a fejezetet, bár szerettem volna egy kicsit előbb. Arra vártam, hogy meg tudjam venni a laptopom, mert a gépem nincs túl jó állapotba, és nem is szerettem már azon írni. De amint meglett a laptopom, belevágtam az írásba, s már itt is a rész. :)

A következőt igyekszem hamarabb hozni!^^

Köszönöm a visszajelzéseket és a rengeteg oldalmegjelenítést!^^

Továbbra is kíváncsian várom a véleményeiteket!:)

Jó olvasást kívánok mindenkinek!^^

Puszi, 

Raina

35. Semmi értelme

Mindig is azt gondoltam, van bennem elég erő ahhoz, hogy félretegyem a problémáimat, legalább egy kis időre, amíg nem találok egy olyan helyet, ahol egyedül lehetek. Egyszerűen nem engedhettem meg magamnak, hogy mások gyengének lássanak, még akkor sem, ha a legközelebbi barátaimról volt szó. De abban a pillanatban nem éreztem magamnak erősnek, s ezt mi sem bizonyítja jobban, mint azok a könnycseppek, amelyek akkor kezdek végiggördülni az arcomon, mikor kiléptem az ebédlőből, magam mögött hagyva Deborah-t, akinek legszívesebben kitéptem volna minden egyes hajszálát, s Castielt, aki még csak tudomást sem akart venni a távozásomról. Mintha csak egy lennék azok közül a lányok közül, akikkel rövid ideig folytatott viszonyt. S kissé bántott, hogy csak ennyit jelentettem neki.

Gyors léptekkel haladtam a folyosón a kijárat felé, lehajtott fejjel, remélve, hogy így senki sem fogja észrevenni, hogy sírok, de akárhova léptem, mindenki utánam bámult, s összesúgott a hátam mögött. Egyesek arról beszéltek, hogy Castiel máris szakított velem, hogy újra Debbie-vel lehessen, mások viszont arról pletykálnak, hogy Nathaniellel csaltam meg Castielt. Nem akartam velük foglalkozni, el akartam engedni a szavaikat a fülem mellett, de nem jártam sikerrel, s ez bizony hozzájárult az amúgy is borús hangulatomhoz. Alig vártam, hogy otthon lehessek. A készülődés egészen biztos elterelte volna a figyelmem, és egek, abban a pillanatban másra sem vágytam, mint egy forró fürdőre. De mivel idő hiányában voltam, az utóbbira még várnom kellett. Még túl kellett esnem egy ebéden anyámmal és a pasijával, amihez őszintén, nem volt se kedvem, se energiám.

Nem tudom elmondani, mennyire megkönnyebbültem, mikor végre kiléptem a kapun. Tartottam attól, hogy összefutok Amberrel és az idióta barátaival, de erre hál’ istennek nem került sor. A szerencsének köszönhettem, hogy elértem a buszt, ami meglepő módon előbb érkezett az előírt időpontnál, szóval, ha pár másodperccel később érek ki, lekéstem volna. Leghátul foglaltam helyet, szokásomhoz híven háttal a többi utasnak, s a táskámban kezdtem kutakodni az összegubancolódott fülesem után. Mikor megtaláltam, mérgelődtem egy sort, s miután használhatóvá vált, maximum hangerőn kezdtem hallgatni a telefonomra letöltött zenéket, amelyeket aztán rövid időn belül ki is kapcsoltam, s inkább elsüllyesztettem a kis készüléket. Azok a dalok mind Castielre emlékeztettek. Akárhányszor utaztunk valahova, ezeket hallgattuk, olyan hangosan, amennyire csak tudtuk, s közben azokon az embereken nevettünk, akik egyszerűen nem bírták elviselni a ricsajt. Csodálom, hogy egyszer sem szállítottak le minket a buszról.

Szinte feltéptem a házunk ajtaját, mikor hazaértem, s most az egyszer kifejezetten örültem, hogy anyám nincs itthon. A fájdalom hirtelen mérhetetlen dühvé nőtte ki magát, s abban a pillanatban kedvem támadt valamit – vagy inkább egy konkrét személyt – megütni. A táskámat valahova a konyha felé dobtam, de nem igazán voltam tudatában annak, mit is teszek pontosan. Hisztérikusan trappoltam fel egyenesen a szobámba, bevágtam magam mögött az ajtót, s nekidőltem. Egész testemben remegtem, olyannyira mérges voltam, s úgy tűnt, nem is tudok ellene mit tenni. Egyszerűen bennem volt, s nem akart elmúlni.

Nem akartam lemondani Castielről, szerettem volna még vele lenni, kipróbálni, milyen is konkrétan egy olyan kapcsolat, ahol nem csupán a testiségekről van szó. Soha életemben nem voltam még szerelmes, s bár borzasztóan megrémített ez az érzés, szerettem volna jobban felfedezni ezt Castiel mellett. Meg akartam vele beszélni a dolgot, de nem sok esélyt láttam rá addig, amíg Deborah mindenhova követi őt.

Idegesen fújtattam egyet, s a szekrényhez léptem. Annyira nem éri meg így viselkednem egy olyan pasi miatt, aki inkább hisz egy kétszínű ribancnak, mint a saját barátnőjének. Teljesen felesleges ostromolnom magam. Ha szakítani akar miatta, úgyis meg fogja tenni, s én nem tehetek ellene semmit. Jobb lenne elfogadnom, hogy ez előbb vagy utóbb, de egészen biztos, hogy meg fog történni. Legalább újra belevethetem magam a bulizásba. Mármint úgy igazán.

Anyámékkal abban az étteremben találkoztam, ahol általában vacsorázni szoktunk. Egy rohadtul puccos helyről van szó, drága ételekkel és italokkal, s olyan emberekkel, akik beképzeltebbek nem is lehettek. Utáltam oda járni, de mikor számított az én véleményem? Anyám imádta megmutatni mindenkinek, hogy ő bizony nagyon sok mindent megengedhet magának, s ezen nem fog csak az én véleményem miatt változtatni. Szóval kénytelen voltam befogni a szám és tenni azt, amit anyám parancsol. Még a ruhámat is kiválasztotta. Az egyszerű, ám meglehetősen elegáns, rózsaszín csipkeruha ott hevert a székem háttámláján, arra várva, hogy felvegyem. Mindezt csak azután vettem észre, hogy már elővettem a szekrényemből egy miniszoknyát és egy hozzá illő felsőt, mert konkrétan magasról tettem arra, mit gondolnak az öltözékemről az emberek, de végül az anyám által választott ruha mellett döntöttem, mert valahogy nem akartam még vele is vitába keveredni. Úgy éreztem, azt már nem bírtam volna ki ép ésszel a mai nap után.

Öt percet késtem, ami tőlem nem szokatlan, de azért látszott Gerard arcán, hogy nem örül neki. Figyelmen kívül hagytam anyám kutakodó pillantását, miközben leültem az asztalhoz, a kezembe vettem az étlapot, s igyekeztem minél közömbösebbnek tűnni. De basszus, mindig megfeledkezem róla, hogy mi egyszer nagyon is közel álltunk egymáshoz anyuval, s ha valaki, akkor ő biztosan meg tudja mondani, ha valami nem stimmel. Most se volt más a helyzet.

– Minden rendben? – Miután feltette a kérdést, tekintetét az étlapra szegezte, de azért láttam, hogy néha felém pillant, miközben a válaszomra vár.

Őszintén, nem sok kedvem volt beszélni róla, főleg nem úgy, hogy ez a pasi is itt van, s hall minden szót. Mit meg nem adtam volna egy igazi anya-lánya beszélgetésért, de tudtam, hogy erre nem fog sor kerülni, bármennyire is szeretném. Anyát túlságosan lekötötte a munkája és Gerard, s így szinte ideje sem maradt rám vagy Elliotra.

– Nem – feleltem halkan, s lesütöttem a szemeimet.

Miért nem tudok legalább egy fél órára megfeledkezni Castielről? Miért nem lehet csak egy picit békén hagyni? Istenem, komolyan túl sokat kérek? Csak egy kis nyugalomra vágyom!

– Mi történt? – meglepődtem, mikor anya hangja helyett Gerardét hallottam meg, s hogy még megdöbbentőbb legyen a szituáció, tényleg úgy tűnt, mintha érdekelné, mi van velem. Mi a szösz?

– Semmi olyan, amit ne tudnék egyedül megoldani!

Reméltem, hogy a hanghordozásomból rájönnek, hogy egyáltalán nem akarok róla beszélni. De úgy tűnt, anya nem akarta annyiban hagyni a dolgot, s hirtelen zúdította rám a kérdéseit, esélyt sem adva, hogy legalább egyet megválaszoljak.

– Az iskolában történt valami? Figyelmeztetőt kaptál? Kicsaptak? Vagy összevesztél Dawnnal?

Felsóhajtottam, s letettem az étlapot az asztalra. Egek, valamelyik pincér igazán ideérhetne már.

– Azt hiszem, Castiel és én szakítottunk.

Igen, pontosan erre a reakcióra számítottam, éppen ezért fel sem húztam magam rajta. Tőle úgy sem vártam többet. Anya ajkai széles mosolyra húzódtak, s hogy ezt elrejtse, maga elé emelte a menüt, s úgy tett, mintha lázasan nézegetné azt. Tudtam, hogy Castiel sose volt a szíve csücske, s amióta csak együtt vagyunk, azért imádkozott, hogy szétmenjünk. Most, hogy ez megtörtént, boldogan élheti tovább az életét, az meg már nem számít, hogy a lánya boldogtalan.

Akinek ismételten sikerült meglepnie, az Gerard volt. Egyik szemöldökét felvonva nézett rám, s még mindig láttam a szemében, hogy tényleg azt szeretné, hogy mi jól kijöjjünk, ha már anyámmal jár. Ennyire félreismertem volna ezt az embert?

– Mi az, hogy azt hiszed? Nem vagy benne biztos?

Felsóhajtottam.

– Nem akarok róla beszélni!

Szerencsémre a pincér pont ekkor ért oda az asztalunkhoz, hogy felvegye a rendelésünket, s így megúsztam anyámék kérdéseit. Legalábbis egy kis időre. Gyorsan elhadartam, mit szeretnék enni, majd utánam anyáék is, s mire újra magunkra maradtunk volna, elnézést kértem, s kisiettem a mosdóba. Nem mintha el tudnék futni a problémák elől, de legalább egy kis időt nyertem, hogy összeszedhessem a gondolataimat.

A barátnőimmel kellene ezt az egészet megbeszélnem, nem pedig anyámmal és a pasijával, akit tulajdonképpen alig ismerek. Ők egészen biztosan nem értenének meg, anya megint azzal jönne, hogy Elliot pontosan tudná, mit tegyen ebben a helyzetben, vagy pedig fél órán keresztül beszélne arról, mennyivel jobb nekem Castiel nélkül. Egyikre sem volt per pillanat szükségem, s már bántam, hogy idejöttem. Jobban tettem volna, ha otthon maradok némi süti és jégkrém társaságában.

Megfordult a fejemben, hogy az ebéd végéig a mosdóban maradok, de itt jöttek-mentek az emberek, ami rettenetesen zavart, úgyhogy inkább visszamentem az asztalunkhoz. Valószínűleg rólam lehetett szó, mert mikor leültem, anya hirtelen abbahagyta a sugdolózást, s rám meredt.

– Avery, ugye tudod, hogy nekem mindent elmondhatsz?

Biztos vagyok benne, hogy nem sikerült lepleznem az arcomra kiülő undort. Akárhányszor megpróbáltam magamból kibeszélni a problémáimat, anya mindig kitalált valamit, csakhogy menekülhessen, az elmúlt fél évben sosem hallgatott végig. Most miért tenné? Gerard miatt? Tényleg ennyire be akar nyalni nála? Miért kell ennyire megjátszania magát? Egy kapcsolatnak elviekben nem pont az a lényege, hogy merj a párod mellett önmagad lenni?

– De most tényleg nem akarok erről beszélni – morogtam. – Főleg nem itt, ahol bárki meghallhatja.

Mintha meg sem hallotta volna, amit mondtam.

– Mit csinált Castiel? Megcsalt? Tudtam én, hogy az a fiú nem bírja ki senki mellett sokáig.

Ökölbe szorult a kezem.

– Miért gondolja mindig mindenki, hogy mindenért Castiel a felelős?! – fakadtam ki. – Az meg sem fordult a fejetekben, hogy miatt nem működött az a kapcsolat? Akár hiszed, anya, akár nem, egyáltalán nem vagyok tökéletes, sőt, ha te azt tudnád, mennyit hibázok…

Szinte hallottam, ahogy azt mondja, hogy de te Delacroix vagy, és muszáj tökéletesnek mutatnod magad. Biztos voltam benne, hogy ha ezt válaszolja, rádöntöm az asztalt. Annyira belefáradtam már ebbe.

– Te csaltad meg? – Gerard kérdésén csak nevetni tudtam.

– Jézusom, dehogy! – mély levegőt vettem. – Hazudtam neki, de valahogy mégis megtudta az igazságot, és eléggé kiakadt.

– Ez még nem ok arra, hogy szakítson veled! – felelte anya harciasan.

Legszívesebben a falba vágtam volna a fejem. Nem is értem, miért beszélek én még mindig velük.

– Ö, dehogyis nem. Bizalom nélkül nincs kapcsolat. És ezt neked kellene a legjobban tudnod azok után, hogy apa…

– Avery! – Hangját felemelve szólt rám, ezzel magunkra vonta néhány vendég figyelmét.

Még én is tudtam, hogy most kissé elvettem a sulykot. Néha hajlamos vagyok rá, hogy idegességemben mások fejéhez vágom a múltban elkövetett hibáikat, csakhogy eltereljem magamról a figyelmet. Elég bunkó húzás volt tőlem felhozni az apával való kapcsolatát Gerard előtt, de nem gondolkoztam, s mire észbe kaptam volna, a szavak már ki is csúsztak a számon.

– Sajnálom – mondtam halkan.

Mire megérkezett az ebédünk, már egyikünknek sem volt kedve társalogni. Akarva-akaratlanul, de átvették az én stresszes hangulatom, s szerintem tartottak attól, hogy bármit is mondanak, abból hatalmas vita lesz, s nem akarták, hogy ennek ismeretlenek is a tanúi legyenek. Szóval csendben ettünk, vagy legalábbis ők biztosan. Én csak tologattam az ételt a tányéromon, mert nem volt étvágyam, hiába nem ettem ma semmit. Úgy éreztem, ha most valamilyen étel a gyomromba jut, az egyből ki is fog belőlem jönni.

Nos, miután sikeresen tönkre tettem azt az egy órát, amit együtt tölthettünk volna, arra számítottam, nem fogják felajánlani, hogy hazavisznek, úgyhogy már készítettem is a bérletem, s a buszmegálló felé indultam, mikor Gerard rám szólt, hogy szálljak be a kocsiba. Kissé haboztam, s anyámra néztem, hogy lássam, ő mit szól ehhez, de mint az várható volt, kerülte a tekintetem, s még a vak is láthatta, mennyire dühös. Sóhajtva pillantottam vissza Gerardra, s egy mosolyt erőltettem az arcomra, miközben beültem hátra.

A zene halkan töltötte be az utasteret, de mi továbbra sem szóltunk egymáshoz, kínos csend telepedett közénk, a feszültség pedig szinte tapintható volt. Hálát adtam az égnek, hogy nem lakunk messze ettől az étteremtől, s így nem kellett sokáig egy légtérben tartózkodnom velük.

– Kirakunk a háznál, mi pedig megyünk tovább. – Anya hangjára felkaptam a fejem.

– Aha, és mikor jössz haza? – Mert őszintén, mostanában alig láttam. Hazajött pár ruhájáért, és már ment is tovább. Lassan teljesen egyedül maradok abban a hatalmas házban.

– Hétvégén.

Kételkedtem benne, hogy valóban így lesz, de jobbnak láttam nem vitatkozni. Összefontam magam előtt a kezem, s csak bámultam ki az ablakon. Mit meg nem adtam volna egy normális anya-lánya kapcsolatért! Kíváncsi voltam, mi az oka annak, hogy ennyire utál. Hogy nem vagyok olyan, mint Elliot? Hogy nem azt teszem, amit mond? Egyszerűen nem értettem. Számtalanszor akartam már rákérdezni, de tudtam, hogy úgysem válaszolna, szóval kár is volt ilyenekre energiát fecsérelni.

Mikor Gerard megállt a házunk előtt, már ugrottam is volna ki az autóból, ám anya megállított.

– Szombat estére ne szervezz semmit, céges bulira megyünk.

Előre dőltem a két ülés között.

– És ha nincs hozzá kedvem?

A szeme sarkából nézett csak rám, s látszólag megint hidegen hagyta, hogy mit mondtam.

– Holnap délután megérkezik a ruhád.

Nem láttam értelmét további beszédnek, úgyhogy csak megrántottam a vállam, s kiszálltam az autóból. Ahogy becsuktam az ajtót, anyáék már el is hajtottak, én meg csak bámultam utánuk.

Istenem, annyira nem volt szükségem még erre az egészre is. Mit tettem, amiért az égiek ennyire büntetnek? Komolyan, miért nem lehetne legalább egy rohadt napom, amikor nem kerülök semmiféle összetűzésbe senkivel?!

Megigazítottam az aprócska fehér táska vékony pántját a vállamon, s lassan, a földet tanulmányozva indultam el a bejárati ajtó felé, miközben azon gondolkodtam, mivel terelhetném el legjobban a figyelmem. Tudom, hogy tanulnom kellett volna, de biztos voltam benne, hogy nem fog tudni lekötni. Néhány sorozattal el vagyok maradva, s most be tudnám hozni a lemaradásom, de féltem, hogy az sem fog segíteni. Eldöntöttem, hogy veszek egy forró fürdőt, aztán befekszem az ágyba, s lesz, ami lesz.

A kulcsom után kezdtem kutakodni, amikor olyan érzésem támadt, nem vagyok egyedül. Kissé félve emeltem fel a fejem, s hatalmasat dobbant a szívem, mikor megláttam Castielt a bejárati ajtó mellé helyezett kis padon üldögélni. Megtorpantam, s csak figyeltem őt, ahogy közömbös arccal méreget. Rosa szavai jutottak eszembe, s a gyomrom liftezni kezdett. Abban a pillanatban dobni fog, hogy újra kettesben lesztek.

Szóval ezért jött? Hogy szakítson velem? Nos, legalább hálás lehettem, hogy nem mindenki előtt intézte el az ebédlőben. Mert most komolyan, simán megtehette volna.

Megfordult a fejemben, hogy szépen elhátrálok, felszállok a buszra, s meg sem állok Dawn házáig, de nem akartam elmenekülni. Mély levegőt vettem, s egy kis ideig bent tartottam, mielőtt újra megindultam volna az ajtó felé. Amikor mellé értem, mindenhova néztem, csak éppen rá nem. Féltem, hogy elsírom magam, s már nagyon elegem volt abból, hogy az emberek gyengének látnak.

– Nem ülsz le? – kérdezte halkan.

Kissé haboztam, de végül úgy tettem, ahogy kérte. A pad másik szélére csúsztam, ügyelve arra, hogy még véletlenül se érjek hozzá, s a lehető legkisebbre próbáltam magam összehúzni. Óvatosan felé pillantottam. A szemei alatt húzódó karikák most még mélyebbnek tűntek, mint reggel, arca nyúzott volt, a haja pedig kócosan állt százfelé.

– Azért jöttél, hogy szakíts, ugye? – Félve tettem fel a kérdést, és egyszerűen rettegtem a választól.

Castiel felém kapta a fejét, s a szemeimbe nézett.

– Ez volt a célom, mikor elindultam ide.

Egy halk, csalódott ó hagyta el a szám, ahogy a mondat végére ért. Rosának igaza volt. Castiel tényleg nem az a fajta srác, aki átgondolja a dolgot. Nem is értem, miért reménykedtem, hogy megoldhatjuk a dolgot.

Úgy éreztem, kettészakad a szívem. Én tényleg szerettem Castielt, és egyszerűen nem hiszem el, hogy a hülyeségeim miatt van vége mindennek kettőnk között. Már bánom, hogy hazudtam neki. Annyival egyszerűbb lett volna elmondani neki az igazságot, még ha nem is örült volna neki. De biztos vagyok benne, hogy megértette volna, hogy csak azért keresem Nathaniel társaságát, hogy javítsak egy kicsit a jegyeimen. Elfogadta volna, hogy ez fontos nekem. De mindent tönkre tettem.

– De idefele jövet kissé elbizonytalanodtam. – Nem tehettem róla, a remény egy aprócska szikrája újra feléledt bennem, noha fogalmam sem volt arról, mit akar mondani ezzel. – Összefutottam azzal az idióta DÖK elnökkel, és bár legszívesebben szétvertem volna, mondott valamit, ami nem hagy nyugodni.

Aggódva pillantott rám, én pedig azonnal tudtam, mit említhetett meg neki Nathaniel. Lehunytam a szemem. Egek, nem Castiel fogja megütni a srácot, hanem én. Nem értem, miért nem tudta befogni a pofáját.

– Castiel, én… – kezdtem bele, de félbeszakított.

– Korábban is előfordult, hogy pánikrohamod volt?

Nos, hazudhattam volna, hogy nem, csakhogy megnyugtassam, de annyi bajt okoztam már, hogy nem vitt rá a lélek. Lesütöttem a szemem.

– Megesett párszor…

Castiel váratlanul az állam alá nyúlt, s óvatosan felé emelte a fejem. Aggodalmat és némi féltést olvastam le az arcáról, ami teljesen összezavart. Hát nem azért jött, hogy szakítson? Akkor meg miért viselkedik így?

– Miért nem mondtad el?

– Azért, mert nem olyan nagy ügy, Castiel! – mordultam rá, s ellöktem magamtól a kezét. – Magam is meg tudok vele birkózni.

– De szeretnék segíteni!

Kínomban felnevettem. Ez az egész helyzet annyira értelmetlen volt. Miért foglalkozik velem, amikor már eldöntötte, hogy dobni fog? Miért kell a jelenlétével megnehezítenie a dolgokat? Miért zavar össze ennyire? Talán szórakoztatja, hogy ennyire padlón vagyok? Hisz’ mégiscsak arról a Castielről volt szó, aki nem egyszer röhögte ki nyilvánosan azokat a lányokat, akikkel rövid ideig kavart.

– Castiel, miért vagy itt? – Hangom inkább volt suttogás, s csodálkoztam, hogy meghallotta, amit kérdeztem.

– Azért, Avery, mert szeretnélek meghallgatni. Szeretném, ha elmondanád, mi történt pontosan.

Ingerülten fújtattam.

– Tudod, erre előbb kellett volna gondolnod, és nem ragaszkodni ahhoz, amit Debbie-től hallottál. Az a ribanc képes eltúlozni a dolgokat. – Kis szünetet tartottam, amíg eldöntöttem, hogy kimondom azt, ami néhány perce fogalmazódott meg bennem. – Figyelj, ennek a kapcsolatnak így semmi értelme. Úgy látszik, képtelenek vagyunk megbízni a másikban, szóval… – Nagyot nyeltem, s igyekeztem visszatartani a könnyeimet. Istenem, annyira nehéz erről beszélni. – Lehet, hogy tényleg jobb lenne, ha nem folytatnánk ezt az egészet tovább.

Nem bírtam megvárni a válaszát, egyszerűen túlságosan fájt a kialakult helyzet, s képtelen voltam felfogni, hogy tulajdonképpen én szakítottam vele. Felpattantam a padról, próbálva figyelmen kívül hagyni Castiel megütközött tekintetét, s a kulcscsomóm után kutakodva léptem a bejárati ajtó elé.

– De én szeretlek!

___________________________________________________

Facebook csoport

Ask.fm

Red Dress [CsJ Nathaniel és Dake]

34. Deborah nyert

Csóközön!♥

Iszonyatosan sajnálom, hogy megint később jött a fejezet. Az-az igazság, hogy kicsit ellustultam, na, meg ez a rész sem akart összeállni, úgyhogy többször is belekezdtem, de mindig az lett a vége, hogy kitöröltem.

De sikerült elkészülnöm vele, s már itt is van! ^^

Jó olvasást kívánok hozzá! És továbbra is várom a véleményeiteket!^^

Puszi,

Raina

34. Deborah nyert

Az első órát végül vagy a tornaterem lelátóján töltöttem, vagy pedig a szertárban, magam elé bámulva, miközben újra és újra felelevenítettem Castiel szavait és az arckifejezését. Eleinte képtelen voltam felfogni a történéseket, de minél tovább agyaltam rajta, annál valóságosabbnak tűnt az egész. Ahogy szép lassan ráeszméltem, hogy lehet, mindennek vége Castiel és köztem, egyre nagyobb fájdalom kerített hatalmába, s ez megrémített. Soha nem éreztem még így, a viharként tomboló érzelmeim idegenek voltak számomra, s megrémítettek. Annyi sráccal keveredtem már össze az életemben, voltak köztük egészen normálisak is. Miért, miért pont Castiel az, aki iránt ilyen érzéseim vannak?

Annyira belemerültem az önsajnálatba, hogy észre sem vettem, milyen gyorsan megy az idő. Mikor megszólalt a csengő, jelezve, hogy véget ért az első óra, összerezzentem, de pár végtelennek tűnő másodpercig nem mozdultam.

Most mit csináljak? Idebent nem maradhatok, hisz’ észrevesznek. Ráadásul szünet van, és annak ellenére, hogy kissé hűvös az idő odakint, rengeteg diák fogja ezt a rövid tíz percet az udvaron tölteni, s biztos vagyok benne, hogy fel fog nekik tűnni, ahogy elhagyom az iskola területét. Némi hezitálás után végül úgy döntöttem, a főbejáraton távozom, és nem foglalkozom a többiekkel. Nincs az-az isten, hogy én egy perccel is tovább maradjak ezen a helyen, otthon ráadásul egyedül lennék. Megnézhetnék valami filmet, hogy eltereljem a figyelmem, vagy esetleg aludhatnék.

Az alvás gondolata nagyon is csábítónak tűnt, ezért megfogtam a táskám, s mint valami gép indultam meg a szertárajtó felé, ám mielőtt megérinthettem volna a kilincset, az ajtó hirtelen kinyílt. A szememet ért hirtelen fény miatt hunyorogni kezdtem, s mikor felfogtam, ki áll előttem, teljesen ledermedtem. Boris, a testnevelés tanárom kérdőn meredt rám. Nagyot nyeltem, s egy mosolyt erőltettem az arcomra.

– Jó napot, tanár úr! – köszöntem halkan, majd kikerülve őt indultam meg a kijárat felé.

Azonban amikor Boris megragadta a felkarom, megtorpantam. Anyám, nagy bajban vagyok!

– Ne olyan gyorsan, Avery! – Kis szünetet tartott, s kezdtem azt hinni, talán elenged annyival, hogy ilyet többet ne csináljak, mert nem szép dolog. Ehelyett azonban teljesen mást mondott. – Tudod, a szerelmi bánat nem jogosít fel arra, hogy ellógj órákról.

Döbbenten kaptam rá a tekintetem.

– Maga meg honnan…?

Szomorú mosoly jelent meg az arcán. Csak nem együtt érez velem?

– Már kora reggel ez volt a fő téma a diákok között. Azt hiszed, mi tanárok nem hallunk vissza ezt-azt?

Eddig is tisztában voltam azzal, hogy borzasztóan gyorsan terjednek a pletykák ebben a suliban. Á, de a fene gondolta volna, hogy már órák előtt az én szerelmi életemet fogják kivesézni! Komolyan, most az egyszer igazán befoghatná mindenki a pofáját!

Elhúztam a szám. Fantasztikus vagy, Avery! Az teljesen normális, ha te gúnyolódsz másokon a hátuk mögött, de ha rólad van szó, legszívesebben lecsapnál mindenkit.

– Szóval akkor esélyem sincs arra, hogy hazamenjek? – Annak ellenére, hogy pontosan tudtam a választ, azért feltettem a kérdést. Elvégre, a remény hal meg utoljára, vagy mi a szösz.

Egyáltalán nem ért meglepetésként, mikor Boris megrázta a fejét. Az már azonban igen, mikor közölte, hogy innen egyenesen az igazgatónőhöz kell mennem. Amikor a tanár magamra hagyott, eljátszottam a gondolattal, hogy lelépek, vagy megkeresem az iskolaorvost valami hülye indokkal – szédülök, hányingerem van, fáj a fejem, vagy valami ilyesmi –, de rájöttem, hogy valószínűleg ő is hallott már a reggel történtekről, szóval egészen biztos, hogy nem fog hazaengedni azzal, hogy keressem fel a háziorvosom. Szinte hallottam, ahogy azt mondja, az én problémáimra az idő az egyetlen orvosság. Fura egy nő volt, na.

Végül úgy döntöttem, nem menekülök el. Eszembe jutott, hogy Deborah hogyan ráakaszkodott Castielre a tornateremben, és ha itt maradok, legalább rajtuk tudom tartani a szemem. Úgyhogy szépen leültem az igazgatói iroda elé kihelyezett székek egyikére, s csendben vártam, miközben próbáltam nem tudomást venni az engem bámuló iskolatársaimról. Komolyan, ezeknek nincs jobb dolguk?

– Mademoiselle Delacroix! – Az igazgatónő hangjára felkaptam a fejem. – Jöjjön be!

Egy utolsó pillantást vettettem arra a pár lányra, akik a folyosó végéről figyeltek, majd követtem az idős hölgyet. Arra számítottam, Castiel vagy Nathaniel is itt lesz, de rá kellett jönnöm, hogy Castiel annyira jó a lógásban, hogy valószínűleg senkinek sincs fogalma arról, merre lehet. Debbie-n kívül legalábbis. Abban ugyanis teljesen biztos vagyok, hogy az a ribanc most is vele van.

Volt egy olyan érzésem, hogy Nathanielre DÖK elnökként nem egészen azok a szabályok vonatkoznak, mint ránk, többiekre, s nem lepődtem volna meg, ha az igazgatónő őt egyáltalán nem hívatná be. Elvégre ő csak a szerencsétlen áldozata volt Castiel dühkitörésének. Egyszer pontosan ezt mondta, még valamikor kilencedik vége felé. A fiúk már akkor sem tudták egymást elviselni, és valami apróság miatt estek egymásnak. Az igazgatónő már akkor is Nathanielt védte. Nyílt titok, hogy a nő annak örülne a legjobban, ha Castiel eltűnne ebből a suliból.

– Azt se tudom, mivel kezdjem, Avery – kezdett bele az igazgatónő, miközben leült a székébe, s intett, hogy foglaljak helyet vele szemben. Miután elhelyezkedtem, levette a szemüvegét, és egyenesen rám meredt. – Már korábban is gondoltam rá, hogy behívatlak, és már bánom, hogy eddig halogattam.

Lesütött tekintettel kezdtem levakarni a vörös lakkot a körmömről. Fogalmam sem volt mit mondhatnék. Egek, nagyobb bajban vagyok, mint azt gondoltam!

– Pontosan miről van szó, igazgatónő?

Nagyot sóhajtott, s hátradőlt.

– Ó, hosszú a lista! A jegyeid romlanak, nem jársz el a színjátszó körbe, ellógod az órákat, a viselkedésedről pedig már ne is beszéljünk! Mindezt azóta, mióta együtt vagy Castiellel.

– Nem Castiel az oka – suttogtam.

– Nézd, tudom, hogy semmi közöm nincs a ti szerelmi életetekhez, de én vagyok ennek az iskolának az igazgatója, és felelősséggel tartozom értetek. Ha valami történik veletek, amikor éppen ellógtok egy-egy óráról, az-az én hibám lesz. Engem fognak elővenni, amiért nem figyeltem rátok rendesen, és…

– Nem Castiel az oka! – Talán kicsit hangosabb voltam, mint szerettem volna, szabályosan ráüvöltöttem szerencsétlenre. Mély levegőt vettem. Rosszul esett, amiért Castielt hibáztatja, holott semmi köze a dolgokhoz. – Egyszerűen csak… Nem sikerült még túltennem magam azon, hogy valaki meg akart ölni.

Kínos csend. Ó, basszus, legszívesebben a falba vágtam volna a fejem! Mégis mit mondtam?! Miért beszélek ennek a nőnek azokról az érzéseimről, amelyeket még a legközelebbi barátaimnak sem említettem meg? Én idióta!

– Avery… – kezdett bele, de azonnal félbeszakítottam.

– Nathanielt kértem meg, hogy segítsen egy kicsit a tanulásban, de nem mertem elmondani Castielnek. Hazudtam neki, azt mondtam, anyámmal találkozom, de valakitől mégis megtudta, hogy Nathaniellel töltöttem a délutánt. Féltékeny volt, ezért akarta megverni a srácot, de sikerült leállítanom. – Az igazgatónő döbbenten hallgatott végig, amikor pedig megindultam az ajtó felé, még nagyobb meglepetés futott végig az arcán. – Gondolom, erre volt kíváncsi. Ha most megbocsájt, órára kell mennem!

Mint egy végszóra, megszólalt a csengő, én pedig már rohantam is az osztályterem felé, anélkül, hogy elköszöntem volna. Megrémültem attól, hogy az érzéseimről kell beszélnem, hogy újra fel kell elevenítenem azokat a perceket, amiket az égő raktárépületben töltöttem. Szinte éreztem a füstöt, s mintha a légkör is felmelegedett volna körülöttem. Megtorpantam, s lehunytam a szemem. Ne! Ne itt!

Nekitámaszkodtam az egyik szekrénynek, mikor szaporábban kezdtem venni a levegőt, de… de olyan volt, mintha nem jutna el az oxigén a tüdőmig. Mintha fulladoznék. Félelem futott végig rajtam, s ökölbe szorítottam a kezem, miközben potyogni kezdtek a könnyeim. Egyszerre örültem is, meg nem is, hogy senki nincs rajtam kívül a folyosókon.

Nem lesz semmi baj! – nyugtattam magam. Reméltem, hogy ezzel el fog múlni ez az egész, de csak rosszabb lett, jobban megijedtem. A lábaim megremegtek, s hirtelen elfogyott minden erőm, s a földre rogytam. Ajtócsapódást hallottam, majd sietős lépteket, a következő pillanatban pedig egy tenyér simult a hátamra, s halkan nyugtatni kezdett. Nem ismertem fel a hangját, s túlságosan is meg voltam rémülve ahhoz, hogy felnézzek rá. El voltam foglalva azzal, hogy a légzésemre figyeljek. A torkom már égett az erőteljes levegővételektől, a tenyerem pedig sajogni kezdett a bőrömbe mélyesztett körmeim miatt. Végül szép lassan kezdtem lenyugodni, már kaptam levegőt is.

Ahogy tudatosult bennem, hogy az imént pánikrohamom volt, zokogni kezdtem, s nekidőltem a segítőmnek, akinek a kilétéről még mindig fogalmam sem volt. Kissé megfeszült a teste, s amikor hozzáértem, már tudtam, hogy fiú az illető – és nem Castiel. Belül örültem volna, ha ő van itt velem, de hálás voltam az ismeretlennek is, hogy segített.

– Jól vagy? – Most, hogy már nem kellett azzal foglalkoznom, hogy szabályozzam a légzésem, felismertem a hangja alapján. Nathaniel.

– Úgy nézek ki? – fintorogtam, miközben elhúzódtam tőle, s végigfeküdtem a hideg padlón. Nathaniel arcán rémület futott végig.

– Elviszlek az iskolaorvoshoz!

Már nyúlt is felém, s mikor megéreztem az egyik karját a térdhajlatomnál, erőtlenül ellöktem magamtól.

– Kösz, Nathaniel, de mint látod, van két lábam!

Igazából semmi kedvem nem volt odamenni. Az hiányzott a legkevésbé, hogy a tanárok tudjanak arról, hogy a tűzeset óta, ha sok stressz ér, pánikrohamom van. Nem akartam, hogy bárki is tudomást szerezzen róla. Még a családom sem tudott róla, sem Dawn, sőt, Castielnek se mertem megemlíteni, mert tartottam tőle, hogy máshogy fog rám nézni ez miatt. Pont úgy, mint Nathaniel. A szőke srác aranybarna szemeiben sajnálat és aggodalom tükröződött, s egyszerűen rosszul voltam attól, amikor az emberekből ilyen érzéseket vált ki egy egyszerű, rám vetett pillantás. Azt sugallják vele, hogy nem vagyok elég erős, hogy valami nincs rendben velem. És az Isten szerelmére, egy Delacroix vagyok, és muszáj, hogy mindenki tökéletesnek lásson!

Másrészt viszont, ha akartam volna sem tudtam volna felállni. Borzasztóan gyengének éreztem magam, és abban a pillanatban nagyon jól esett, hogy feküdhettem, még akkor is, ha az iskola koszos padlójáról volt szó, ami ráadásul hűvös is volt. Lehunytam szemem. Istenem, de jól esik ez a hideg!

– Hé, el ne aludj! Avery, hallasz?

– Takarodj innen! – mordultam rá a fiúra, még mindig csukott szemekkel. Nincs az a pénz, amiért én most innen felkeljek.

Néhány másodpercig néma csend volt körülöttem, s kezdtem azt hinni, hogy Nathaniel tényleg elhúzott, ahogy azt kértem. Vagy parancsoltam. Tök mindegy.

Amikor azonban a karjai között találtam magam, rájöttem, hogy meg sem fordult a fejében, hogy magamra hagyjon. Csúnyán néztem fel rá, miközben megindult velem az orvosi szoba felé.

– DÖK elnökként kötelességem jelenteni az ilyen… – kezdett bele a magyarázkodásba, de nem hagytam, hogy befejezze.

– Ó, fogd már be, basszus! – morogtam. – Esküszöm, ha nem teszel le most azonnal, én fogok szólni Castielnek, hogy verjen szét, te idióta!

– Ugyan kérlek, mintha szóba állna veled!

Hirtelen köpni-nyelni nem tudtam, csak bámultam Nathanielre. Mérges voltam rá? Nem, nem igazán. Meg akartam pofozni? Ó, de még mennyire! Utálom, amikor az embereknek igaza van. Nem vagyok abban a helyzetben, hogy Castielhez rohanjak, és panaszkodjak neki, hogy aztán megkérjem arra, üssön meg valakit a kedvemért. Valószínűleg meg se hallgatna, csak közömbös arccal bámulna el a fejem fölött, miközben Deborah mögötte mosolyogna rám ördögien.

– Sajnálom, én…

– Hagyd, igazad van. – Felsóhajtottam. – Azt mondta, még átgondolja. De nem ez a helyzet, igaz? – Sűrűn kezdtem pislogni, nehogy elsírjam magam. – Pontosan tudja, hogy szakítani akar, csak… csak nem akarja megmondani.

Mikor odaértünk az orvosi szobához, Nathaniel bekopogott, ám mielőtt benyitott volna, egyenesen a szemembe nézett.

– Tudod, Avery, nem ismerem túl jól Castielt, de abban biztos vagyok, hogy ha szakítani akarna, már megtette volna. Ha tényleg azt mondta, gondolkodik rajta, akkor nagyon fontos lehetsz neki.

Nem akartam kimutatni, de rettenetesen jól estek Nathaniel szavai. Az, hogy egy külső szemlélő így látja, kissé megnyugtatott, s egy kis időre tényleg elhittem, hogy van jövőnk Castiellel, bármennyire is kilátástalan jelen pillanatban a helyzet.

Szerintem még sosem láttam az iskolaorvost annyira rémültnek, mint akkor, amikor Nathaniel benyitott velem a szobába. A nő azonnal felpattant, s az ágyra mutatott, miközben folyamatosan azt kérdezte, mi történt. Jelentőségteljes pillantást vetettem Nathanielre, a tudtára akartam adni, hogy nagy bajok lesznek, ha az igazat mondja, de persze nem foglalkozott velem, s már be is számolt arról, hogy éppen pánikrohamom volt, mikor észrevett a folyosón. A doktornő azonnal megvizsgált, vizet nyomott a kezembe, s aggódva vizslatta az arcom. Hiába próbáltam meggyőzni őket, hogy jól vagy, egyikük sem hitt nekem. Még én sem hittem magamnak, miután megláttam a velem szemben lévő falon lógó tükörben a tükörképem. Fehér bőröm a szokottnál is sápadtabb, az ajkam duzzadt volt, a szemeim pedig vörös színben pompáztak a sok sírástól. Borzalmasan festettem, és nem is csodálkoztam, mikor a doki visszanyomott az ágyra, még mielőtt normálisan felállhattam volna.

A nap nagy részét bent töltöttem a szobában. Miután Nathaniel lelkére kötöttem, hogy egy szót se szóljon Dawnnak, vagy akárki másnak az ittlétemről, megpróbálkoztam az alvással, ahogy azt az orvos javasolta, de nyugtalan voltam, ráadásul a hely is idegen volt, úgyhogy csak a plafont bámultam.

A nap vége felé túlestem egy számomra igencsak kínos beszélgetésen az iskolaorvossal és az igazgatónővel. Szinte könyörögtem nekik, hogy ne hívják fel a szüleimet, mikor közölték, hogy szeretnék, ha anyám itt lenne, s nagy nehezen sikerült is lebeszélnem róla őket. Már így is túl sok ember tudott a problémáimról.

Eleinte fogalmam sem volt, mire akarnak kilyukadni. Össze-visszabeszéltek, egymás szavába vágtak, s semmit sem értettem. Amikor azonban rájöttem, hogy azt akarják, járjak el egy pszichológushoz, rémülten pattantam fel. Hál’ istennek már rendben voltam, és nem szédültem meg a hirtelen mozdulattól.

– Szó sem lehet róla! – mondtam harciasan. – Meg tudom oldani a problémáimat! Ha meg segítségre van szükségem, beszélek a barátaimmal. Elvégre ezért vannak, nem?

Egy rövid vita után belátták, hogy bármit mondanak, nem tudnak meggyőzni – újabb jele annak, hogy a Delacroix egy borzasztóan makacs család –, úgyhogy nagy nehezen, de elküldtek. Azt gondolták, egyenesen haza fogok menni, azonban ahhoz semmi kedvem nem volt. A felé az osztályterem felé indultam, ahol az osztályom az utolsó órában tartózkodott. Annak már nem volt értelme, hogy be is menjek, hiszen alig két perc múlva kicsengetnek, szóval a falnak dőlve vártam, hogy Dawn kijöjjön. Amikor ez megtörtént, szinte azonnal a nyakamba ugrott.

– Jól vagy? – kérdezte halkan, miközben megindultunk az ebédlő felé.

Időközben Rosa is csatlakozott hozzánk, s hárman álltunk be a sorba. Amíg a lányok arra vártak, hogy megkapják az ebédjüket, addig én elmeséltem nekik a Castiellel lefolytatott beszélgetést, na, meg megemlítettem, hogy Deborah mennyire ráakaszkodott a fiúra. A pánikrohamomat, és azt, hogy a nap nagy részét az orvosiban töltöttem, jobban láttam nem elmondani. Így is eléggé aggódtak értem.

– Valahogy meg sem lepődöm, hogy Debbie máris rányomult Castielre – sóhajtott fel Rosa, miután leültünk egy távolabbi asztalhoz, távol az engem bámulóktól. – Annak a ribancnak mindig más levetett pasija kellett.

Egyik szemöldökömet felvontam, úgy néztem világos hajú barátnőmre, aki csak megrántotta a vállát. Akárhogy is, Castiel mégiscsak Debbie-vel járt először, s nem velem.

– Még nem szakítottunk – emlékeztettem a lányt.

Rosa fintorogva húzta félre az ebédjét, miután megkóstolta azt, majd kivett a táskájából egy almát, s rám meredt.

– Drágám, egy Castiel féle pasi nem mondja azt, hogy átgondolja. Nincs mit rajta gondolkozni. Abban a pillanatban dobni fog, hogy újra kettesben lesztek.

– Rosa! – szólt rá Dawn, majd átnyúlt az asztal felett, s megszorította a kezem. – Ne is hallgass rá! Hülye, mert már két napja nem látta Leight. Meglátod, megbeszélitek a dolgot Castiellel, és minden rendben lesz. A békülős szexnél nincs is jobb! – kacsintott rám.

Valamit láthattak az arcomon, mert hirtelen mindketten elhallgattak, s döbbenten meredtek rám. Én csak a hajamat piszkáltam, s éreztem, ahogy minden vér az arcomba tolul.

– Úristen! – kapott a szájához Dawn. – Több mint egy hónapja együtt vagytok, és még nem feküdtetek le?!

– Halkabban! – pisszegtem le. – Nem akarom, hogy mindenki erről beszéljen. Különben meg semmi közötök nincs hozzá!

Rosa beleharapott az almájába.

– Oké, így elég könnyű Debbie-nek elcsábítania. Nem emlékszel? Anno előbb feküdt le veled, mint Deborah-val. Ugye tudod, mire akarok célozni ezzel?

A. Karma. Egy. Büdös. Ribanc.

Álljunk csak meg egy pillanatra! Rosa mégis honnan tud erről? Dawnra meredtem, aki dúdolgatva sütötte le a tekintetét, s úgy tett, mintha érdekesnek találná a tányérján lévő trutyit. Sóhajtva ráztam a fejem, majd a bejárat felé néztem. Rögtön meg is bántam.

– Na, tessék! Ördögöt a falra – motyogtam, s alig észrevehetően böktem a sorba éppen beálló Castiel és Deborah felé.

Valamiért zavart, hogy Castiel még mindig a suliban van. Ha nincs kedve órákra menni, általában a parkba megy, hogy elszívjon pár cigit, vagy hazasiet Démonért, s vele játszik, elterelve a gondolatait. Dawn korábban említette, hogy Deborah sem ment be egy órára sem. Vajon együtt töltötték az időt?

– Szerintem Deborah volt. – Kérdőn pillantottam Castielről Rosára. – Reggel beszéltem Lysanderrel. Úgy tudja, valaki azt mondta Castielnek, hogy látott téged és Nathanielt együtt nevetgélni este. Biztos vagyok benne, hogy Deborah volt. És fogadok, hogy az a ribanc még ferdített is kicsit a sztorin.

Nagy levegőt vettem. Így már érthető, miért legyeskedik a csaj Castiel körül.

– Tök mindegy. Próbáltam beszélni Castiellel, de nem akart meghallgatni. Deborah nyert.

Rosa arckifejezése pillanatok alatt lett dühös.

– Eszednél vagy? Az-az Avery, akit én ismerek, nem adja fel ilyen…

– Leülhetünk?

Deborah hangjára mindannyian ledermedtünk, s hirtelen egyikük sem tudott mit mondani. Dawn és Rosa rám meredt, mintha tőlem várnának választ. Némi hezitálás után végül csak megrántottam a vállam, s a pad szélére húzódtam, hogy leülhessenek. Castiel csusszant be mellém, mint általában mindig, most azonban szokatlanul távolságtartó volt, s a tekintetét végig a tálcáján tartotta. Deborah Castiel másik oldalán foglalt helyet, idegesítően közel a fiúhoz. Az Isten szerelmére, még csak nem is szakítottunk! Hogy merészel ilyen közel ülni hozzá, ráadásul pont előttem?

Kínos csend szállt a társaságra, mindenki kerülte a másik tekintetét, s mindannyian arra vártunk, hogy valaki kezdeményezzen valami beszélgetést. A közelebbi asztaloktól néhányan átpillantottak felénk, valamiféle balhéra várva, de be kellett érniük azzal, hogy csak csendben bámulunk magunk elé.

Végül Deborah szólalt meg elsőként, vidáman kezdett csacsogni valami filmről, amit tegnap este látott, de nem igazán tudtam figyelni a szavaira. Minden egyes másodperccel egyre idegesítőbbé vált a hangja, s már ott tartottam, hogy felpofozom. Végül meguntam, hogy a csaj egyfolytában járatja a száját, úgyhogy felálltam, s a vállamra dobtam a táskám.

– Mennem kell, anyámékkal találkozom, és még át akarok öltözni.

– Valld be, Avery, hogy Nathaniellel randizol megint. Úgyis mindenki tudja, hogy együtt vagytok. – Deborah szavait hallva ökölbe szorult a kezem.

Mély levegőt vettem, s magamban elszámoltam tízig, hogy lenyugtassam magam. Abban a pillanatban nagyon szívesen téptem volna ki a haját.

– Ha gondolod, beszélhetsz anyummal. – Még én is meglepődtem, mennyire közömbösen cseng a hangom a bennem tomboló harag ellenére.

Megszokásból tettem csak, esküszöm. Annyira berögződött már, hogy egy puszival búcsúzok el Castieltől, hogy automatikusan felé hajoltam, de le is dermedtem, mikor elfordította a fejét. Szinte biztos voltam benne, hogy kiült az arcomra a fájdalom, amit ez az apró mozdulat okozott, ugyanis Deborah arcán diadalittas mosoly jelent meg.

Még mielőtt sírásban törtem volna ki, kihúztam magam, s minden további szó nélkül indultam meg a kijárat felé, s próbáltam nem arra gondolni, hogy Deborah-nak tényleg sikerült tőlem elvennie Castielt.

_____________________________________

Facebook csoport

Ask.fm

Red Dress [CsJ Nathaniel és Dake]