2015. október 27., kedd

38. Büntetés egy hazugság miatt

Sziasztok!

Hű, rettenetesen sajnálom, hogy megint ilyen sokat késett a fejezet. Legfőbb oka a késésnek, hogy most kezdtem a főiskolát, tudjátok, új társaság, beilleszkedni, ráadásul a kollégiumban nincs sok időm az írásra. Még próbálom kitapasztalni, hogy tudom összeegyeztetni a tanulást, az írást és az egész egyetemi életet, de eddig nem igazán sikerült.

Most viszont, meghoztam a 38. fejezetet. A csoportba a napokban már kiírtam, hogy lassan, de biztosan közeledünk a történet vége felé, nagyjából 10-15 rész van hátra. Igyekszem magam összekapni és gyorsabban hozni a részeket, de azt hiszem, jobb, ha nem ígérgetek. :)

Köszönöm szépen a rengeteg visszajelzést, valamint a 82000+ oldalmegtekintést! Továbbra is várom a véleményeiteket!^^

Puszi,
Raina

38. Büntetés egy hazugság miatt

Az a helyzet, hogy már hajnalban számításba vettem, kik azok az emberek, akik esélyesek arra, hogy kora reggel, még órák előtt zaklassanak az idióta kérdéseikkel, vagy akármi mással, és tényleg, mindenki eszembe jutott, csak éppen Deborah nem. Pláne azok után, hogy Castiel szépen szólva elküldte őt tegnap melegebb éghajlatra. Szóval nem kicsit lepődtem meg, mikor felismertem őt.
Az arcán ülő érzelmek azonban megrémítettek. Egyszerre volt dühös és… kétségbeesett. Ha nem ismerném jobban, azt hinném, Deborah teljesen szétcsúszott az éjszaka folyamán. Látszott rajta, hogy lelkileg nincs a toppon, és a tudat, hogy én vagyok az oka a kisírt, vörös szemeinek, az alattuk húzódó sötét karikáknak és az igénytelenségének, borzasztó rossz érzéssel töltött el, de csak egy pillanatra. Ugyanis olyan gyilkos pillantással méregetett, hogy még az ütő is megállt bennem. Nagyot nyelve próbáltam meg kikerülni, de ahogy megtettem az első lépést, azonnal az utamat állta, s csak még feldúltabban nézett rám.
– Órára mennék – közöltem vele a lehető legközömbösebb hangon, annak ellenére, hogy éreztem, a pánik egyre inkább utat tör magának bennem. – Volnál szíves elen… á!
Apró sikoly hagyta el a számat, mikor Deborah hirtelen a szekrényeknek lökött, s ott is tartott.
Tudjátok, sosem láttam még őrült embert közvetlenül előttem, de abban a pillanatban biztos voltam benne, hogy Deborah teljesen megkattant. Úgy értem, ne már! Egyetlen épeszű személy sem kezd el fojtogatni senkit egy iskolafolyosó kellős közepén, még akkor sem, ha nyomós oka van rá.
Mindenesetre, próbáltam hamar legyűrni magamban az ijedtséget, és ellökni magamtól Debbie-t, ami meglepően könnyen sikerült, tekintve, mennyivel jobb kondiban vagyok, mint ő. A nyakamat kezdtem dörzsölni, s reménykedtem abban, hogy nem látszik semmi. Ki tudja, milyen pletykákat terjesztenének azok, akinek halvány fogalma sincs arról, mi történt. S tekintve a tegnapi eseményeket, valószínűnek látom, hogy a végén ott tartanánk, Castiel fojtogatott, amiért Nathaniellel lógtam. Az emberek sajnos hajlamosak átesni a ló túloldalára.
– Te teljesen megbolondultál? – förmedtem a lányra dühösen, tenyeremet végig a nyakamon tartva.
– Elvetted tőlem, te ribanc! – mordult rám. – Elvetted tőlem az egyetlen olyan személyt, akiben tökéletesen megbíztam!
Normális esetben bűntudatot kellett volna éreznem, s egy kis sajnálatot, de a hanghordozása feldühített, s még mindig a fenyegetést láttam benne. Akkor és ott elpattant bennem valami, amit nem neveznék túlélési ösztönnek, ugyanis nem forogtam életveszélyben, de valami ilyesmihez tudnám hasonlítani. Egy hirtelen és meggondolatlan mozdulattal markoltam meg Deborah hosszú, sötétbarna loknijait, s ösztönösen cselekedve rántottam rajta egyet. Közben lázasan kutattam az emlékeimben, mikor kerültem én utoljára ilyen helyzetbe, s rá kellett jönnöm, hogy nem igazán fordult még elő velem, hogy valakivel úgy összekaptam, hogy végül tettlegességig fajult a veszekedésünk. Egyszer téptem meg Dawnt, mikor még rivalizáltunk egymással – egek, milyen régen volt már az! –, de ezt leszámítva mindig elkerültem az ilyen helyzeteket, ugyanis utáltam verekedni, elvégre egy cseppet sem nőies, és nem így neveltek a szüleim – az már más kérdés, hogy nagyon másfajta neveltetésben sem részesültem, de ne menjünk most ebbe bele.
Szóval Deborah-nak elég csúnyán fel kellett ahhoz húznia, hogy ezt tegyem. S azt kell, mondjam, nem éreztem semmiféle bűntudatot, sőt! Annyi mindent tett már ellenem, hogy ez a kis hajtépés nem számított.
– Idefigyelj, Deborah! – szűrtem a fogaim között. – Jobban tennéd, ha leállítanád magad, mert ezzel a viselkedéssel fogsz mindenkit elüldözni magad mellől! Az, hogy elvesztetted Castielt, nem az én hibám, hanem a tiéd. Különben is, úgy rémlik, te voltál az, akinek köszönhetően Castiel és én összejöttünk. Akkor most miért akarsz minket szétválasztani?
Deborah vicsorogva nézett rám.
– Mert nem bírom elviselni, hogy veled boldogabb, mint velem!
Valamiért nem lepett meg, hogy ez áll a dolgok hátterében. Deborah anno betegesen ragaszkodott Castielért, na, nem azért, mert annyira szerelmes volt belé. Inkább csak élvezte, hogy valaki körberajongta, és a nap nagy részében mellette volt – ettől érezte magát igazán különlegesnek, holott semmivel sem volt jobb, mint a suli akármelyik másik diákja.
Talán azt gondolta, túl van már Castielen, és nem fogja zavarni, hogy a fiú mással jár, de valószínűleg annyira vágyott arra, hogy valaki megint a tenyerén hordozza, hogy egyszerűen nem bírta végignézni, hogy most én vagyok az, akit szeretnék – ráadásul jobban, mint őt valaha bárki is.
És akkor rájöttem; lehet, hogy Debbie azt mutatta a külvilág felé, hogy nincs szüksége senkire az életében ahhoz, hogy boldog legyen. De a helyzet az, hogy magányos volt, Castielen kívül tényleg nem számított neki soha senki – elvégre a mi barátságunk is csak látszólagos volt. Már-már sajnáltam őt ezért, de ott motoszkált bennem az iránta érzett szánalmam, amin egyszerűen nem tudtam felül kerekedni.
És valószínűleg ez is csak egy színjáték volt a számára, csakhogy mentse a menthetőt. Mert ha ez miatt esetleg meggondolnám magam, és megpróbálnék újra a barátnőmként tekinteni rá, végig Castiel közelében lehetne, szinte le sem akadna róla. Azt pedig nem engedhettem meg neki, hogy az első olyan kapcsolatomat, amelyet komolyan is gondoltam, tönkretegye.
Nagy levegőt vettem, elengedtem a haját, és a biztonság kedvéért pár lépést hátráltam. Tartottam tőle, hogy ezúttal az én lófarkamat fogja elkapni, és őszintén, az előbbi fojtogatása után eléggé fájt a nyakam, és nem hiányzott, hogy még a fejem is sajogjon.
– Figyelmeztetlek! – mondtam halkan, azt sugározva, hogy lenyugodtam, noha ez egyáltalán nem így volt. – Tartsd magad távol tőlünk!
– Különben mi lesz? – nevetett fel hisztérikusan. – Szólsz a kómában lévő bátyádnak, hogy védjen meg?
Hirtelen minden vér kiszökött az arcomból, s a folyosó is forogni kezdett körülöttem. Nem! Ez hogy lehet? Honnan tud Deborah Elliotról?
– Én… – Nem találtam a megfelelő szavakat, csak bámultam rá, anélkül, hogy bármit is láttam volna.
– Talán át kellene gondolnod, mit mondasz el a pasidnak – kacsintott rám, majd elsétált mellettem, még egy utolsót lökve rajtam a vállával.
Nehezemre esett megtartanom az egyensúlyom, de végül sikerült. Üresnek éreztem magam, egyedül a szívem vad dobogását érzékeltem, a fejemben pedig folyamatosan a szavai visszhangoztak, emésztgettem őket, próbáltam felfogni a jelentésüket. De egek! Nem ment valami egyszerűen.
Amikor viszont sikerült…
Valóban Castiel szólta el magát? De miért tette volna? Megígérte, hogy megtartja a titkom; azt mondta, eszébe sem jutna ilyet tovább adni másnak. Akadtak esetek, amikor még be is jött velem a kórházba meglátogatni a bátyám, s hagyta, hogy kisírjam magam a vállán. Egy-egy látogatás után türelmesen hallgatta, hogyan bőgök fél órán keresztül, attól tartva, hogy soha többé nem beszélhetek Elliottal. Még nyugtatni is próbált, sőt, mikor Dawn keresett, a telefont is felvette, s kitalált valami kifogást, miért nem tudok telefonálni.
Miért pont Deborah-nak mondta el, mi történt? Miért tette ezt, amikor tudja, mennyire igyekeztünk ezt az egészet titokban tartani anyámmal?
Összerezzentem, mikor ajtócsukódást hallottam magam mögött. Még mindig zavart voltam egy kicsit, úgyhogy eszembe sem jutott, hogy esetleg valamelyik tanár jött ki a termek egyikéből, s hatalmas bajba keveredhetek, ha valaki itt talál. Abban a pillanatban tényleg nem foglalkoztam ilyenekkel. Csak álltam ott, tehetetlenül, arra várva, hogy valaki azt mondja, ez az egész csak egy rossz álom, és Deborah nem tud semmiről.
– Avery? – Mikor meghallottam Castiel hangját, egyből felé fordultam. Azt viszont már nem tudtam eldönteni, hogy örülök annak, hogy látom, vagy sem. Fogalmam sem volt, hogy érezzek, hogy az egyik legnagyobb titkom árulta el Debbie-nek, aki bármikor felhasználhatja ezt ellenem. – Nem jössz órára?
A kezem felé nyúlt, mikor mellém ért, de azonnal elhátráltam. Értetlenül nézett rám.
– Miért? – kérdeztem halkan.
– Mit miért? – Hangjából érezhető volt a zavartság, amit nem is csodáltam. Mielőtt elváltunk volna, még jó kedvem volt, rá tíz percre meg így viselkedem. – Avery, otthon is mondhattad volna, hogy nem akarsz órákra menni. Így teljesen felesleges volt be…
– Miért mondtad el Debbie-nek, hogy Elliot kórházban van? – kiabáltam rá, belé fojtva a szavakat.
Homlokát ráncolva nézett le rám, szemei értetlenséget sugároztak és döbbenetet, ami még jobban összezavart. Miért reagált így? Talán nem számított rá, hogy Deborah elszólja magát arról, hogy hála a fiúnak, tud Elliotról? Vagy egészen másról van szó?
– Te meg miről beszélsz, Avery?
Idegesen simítottam végig a hajamon, fel-le járkálva egy ideig, majd hisztérikusan nekiestem Castielnek. Sírva ütögettem a mellkasát, miközben ugyanazt hajtogattam.
– Megígérted, de szemét! – szipogtam. – Megígérted, hogy nem beszélsz róla senkinek!
– Avery! – Hirtelen kapta el mindkét csuklómat, s mérgesen nézett rám. – Avery, az Isten szerelmére, nyugodj le!
Erővel téptem ki a karjaimat a szorításából, s a fejemet fogva guggoltam le. Mi lesz most? Mit fogok csinálni, ha Deborah tényleg elszólja magát, s mindenki megtudja, hogy az állításom, miszerint Elliot egy neves külföldi egyetem hallgatója, hatalmas hazugság volt? Mi fog történni, ha a barátaim rájönnek, Elliot a saját felelőtlensége miatt fekszik kómában? Ha… Ha rájönnek, hogy hazudtam nekik… Mindenki el fog tőlem fordulni! Mit tegyek? Hogy vehetném rá Debbie-t, hogy tartsa a száját?
– Miért mondtad el neki, Castiel? – suttogtam halkan, a földet bámulva. – Miért szegted meg az ígéreted?
Lassan térdelt le elém, s némi habozás után magához húzott, óvatosan simogatva a hátam. – Deborah lenne az utolsó, akinek elmondanék ilyesmit, Avery.
Értetlenül néztem bele szomorú, szürke szemeibe.
– De azt mondta…
Ingerülten horkantott fel.
– Tudod, kicsit sértő, hogy a tegnapi után jobban hiszel neki, mint nekem!
Igaza volt; tudhattam volna, hogy ez egy újabb húzás Deborah részéről, hogy szétszakítson minket. Annyira idióta voltam, hogy így nekiestem Castielnek! Utána kellett volna járnom, hogy valóban igaz-e Debbie állítása.
Nem, ami azt illeti, nem szabadott volna meghallanom, amit a lány mondott. Elvégre Castiel a pasim, akiben elméletileg megbízom, ezért bíztam rá egy ekkora titkot. Hogy is gondolhattam, hogy pont Debbie-nek mondana bármit Elliotról? De akkor hogyan jött rá Deborah az igazságra?
Castiel megvárta, míg egy kicsit lenyugszom – alig vett igénybe két-három percet –, majd lassan visszasétáltunk a terembe. A tanár kissé furcsán méregetett minket, de ez egyikünket sem zavart, mindenféle szó nélkül ültem le a helyemre, Castiel pedig mögém, s előpakoltam a könyveimet. Mielőtt a tanárra szegeztem volna a tekintetem, Rosa és Dawn irányába néztem. A lányok úgy méregettek, mintha belém látnának, s valószínűleg ez így is volt. Annyira régóta ismernek már, hogy könnyen leolvassák még a legapróbb dolgokat is az arcomról, s ez a kisebb feszültség Castiel és köztem rettentő árulkodó lehetett a számukra. Nagyot nyeltem, s nem törődve a folyamatosan pásztázó pillantásaikkal, belekezdtem a jegyzetelésbe.
Alig volt hátra tíz perc az órából, a tanár rövid kérdésekkel bombázott minket, csakhogy felmérje, megértettük-e az anyagot, mikor a hangszórókból ideges hang szakította félbe. Az én gyomrom pedig azonnal görcsbe rándult.
Avery Delacroix, az irodámba. MOST!
Egy másodperc nem telt el, már mindenki engem nézett, egyesek kíváncsian, mások pedig döbbenten. Én sem értettem az igazgatónő dühét, azt meg pláne nem, mi az istenért kell nekem odamennem most, de úgy véltem, jobban teszem, ha nem hergelem fel még ennél is jobban az idős nőt. Úgyhogy csendben felálltam, magamhoz vettem a cuccaimat, s nem törődve osztálytársaim suttogásával, kisiettem a teremből, s a lépcsők felé vettem az irányt. Nem tettem semmi rosszat, nincs miért aggódnom. De akkor miért van rossz előérzetem?
Az igazgatói iroda előtt megtorpantam, s csak azután nyitottam be, amikor úgy éreztem, lelkileg felkészültem arra, mi vár rám.
De úgy tűnik, nem voltam eléggé felkészülve.
Bár hogyan is lehetettem volna felkészülve egy összevert Deborah látványára?
Jó, az összevert jelző kissé túlzás, bár tény, hogy kapott egy-két pofont vagy öklöst valakitől. Jobb szeme körül egy aprócska monokli virított, a szája pedig mintha felrepedt volna, ugyan ebből a távolságból nem láttam rendesen. A ruhái viszont össze-vissza álltak rajta, haja pedig még kócosabb volt, mint mikor utoljára láttam.
– Veled meg mi történt? – pislogtam rá döbbenten.
Deborah remek színésznő volt, komolyan, majdnem elhittem, hogy fél tőlem. Ugyanis ezt próbálta beadni az igazgatónőnek. Ijedten pillantott felém, miközben a lehető legkisebbre húzta össze magát. Mi a szösz?
– Ne tegyél úgy, mintha nem tudnád! – mondta vékony hangon.
Éreztem, ahogy a homlokomon apró ráncok jelennek meg, s az igazgatónőre néztem. A nő gyilkos pillantásokkal méregetett, amiből arra következtettem, hatalmas bajban vagyok – ráadásul úgy, hogy az égvilágon semmi rosszat nem tettem.
– Mademoiselle Delacroix, kérem, üljön le!
Valahogy nem volt kedvem az igazgatónővel vitatkozni, ráadásul a hanghordozása kissé megijesztett, úgyhogy kérésének eleget téve helyet foglaltam Deborah mellett. Úgy éreztem, mondanom kellene valamit, tagadnom kellene, hogy megvertem Debbie-t. De a hajtépést mindenképpen meg kell említenem, s ha ezt bevallom, könnyen azt hiheti mindenki, hogy a többit csak el akarom tusolni. Elvégre látszik, hogy Deborah-t valaki megverte, s soha az életben nem fogom tudni bebizonyítani, hogy nem én tettem.
– Mélységesen felháborít, hogy egy olyan családból származó lány, mint maga, kisasszony, képes megverni az osztálytársát! Mondja csak, mégis mi ütött magába?
Jobbnak láttam közbevágni, mielőtt megint felhozná, a Castiellel való kapcsolatom az oka, hogy így viselkedem.
– Elnézést, igazgatónő, de akármennyire hihetetlen, nem én tettem ezt Deborah-val!
– Ne tagadd, Avery! – Mérgesen fordultam Debbie felé, mikor meghallottam a hangját. – Dühös lettél, amikor elmondtam, tudok a bátyádról. Először csak fenyegetőztél, aztán… – kis szünetet tartott, közben szipogott, s mintha egy-két könnycseppet is láttam volna az arcán, mire csak a szememet forgattam. – Aztán nekem estél…
Annyira nevetséges volt a helyzet, hogy csak nevetni tudtam. És ami még viccesebb: úgy tűnt, az igazgatónő tényleg beveszi Deborah műsírását. Ez egyszerűen röhejes!
– Ennél nagyobb hazugságot életemben nem hallottam még!
És akkor elmeséltem mindent, az elejétől – nagyon az elejétől. Jó, azért nem mentem vissza Ádámig és Éváig, de úgy éreztem, szükség van arra, hogy a nő a lehető legtisztábban lássa a dolgokat. Beszámoltam neki arról, hogy amikor Castiel és Deborah együtt voltak, Castiel gyakran keresett meg és panaszkodott arról, néha mennyire elviselhetetlen a lány. Azt is bevallottam, hogy Castiel velem csalta meg anno Debbie-t, s nekem annyira bűntudatom volt, hogy egészen az idei szeptemberig kerültem a fiút. Deborah-val is megromlott a kapcsolatom, noha ez nagyon senkinek sem tűnt fel, ugyanúgy beszélgettem vele, még akkor is, amikor távol volt. Kihangsúlyoztam, hogy Deborah-nak köszönhető az is, hogy összejöttem Castiellel, és bár az elején támogatott minket, később azon volt, hogy tönkre tegye a kapcsolatunkat, s ez rengeteg feszültséget szült köztünk. A mai reggellel folytattam; hogy mielőtt órára mentem volna, a lány megállított, s fojtogatni kezdett, majd megtéptem. Mire a mondandóm végére értem, már kicsöngetek, az igazgatónő pedig csak a fejét rázta. Egy szavamat sem hitte el.
– Látja? – hajoltam közelebb a nőhöz, s a piros foltokra mutattam a nyakamon. Annyira érzékeny a bőröm, hogy majdnem száz százalékig biztos voltam benne, hogy még most is ott vannak a fojtogatás nyomai.
Az igazgatónő egy ideig összeszűkült szemekkel méregette azt a pontot, amelyre mutattam, majd kissé zavartan Deborah-ra pillantott.
– Meg tudja ezt magyarázni, kisasszony?
Deborah egy pillanatig habozott csak, mielőtt válaszolt volna.
– Ö-önvédelem volt, igazgatónő!
Akaratlanul is elmosolyodtam, mikor láttam a nő arcán, hogy most bizony nem dőlt be annak, amit Debbie mondott. Frusztráltan dőlt hátra hatalmas székében, s hol rám, hol pedig Deborah-ra pillantott.
– Fogalmam sincs, mi igaz abból, ami ma itt elhangzott, s mi az, ami nem. De nem akarom, hogy ilyen még egyszer előforduljon az iskolámban! Maguk ketten egyedül fognak dolgozni a tornaterem feldíszítésén péntek délelőtt, büntetésképp. Talán közben ráébrednek, hogy egykor barátnők voltak és végre befejezik az állandó civakodást. Elmehetnek!
Nem kellett kétszer mondani. Dühösen ugrottam fel, s indultam el az ajtó felé, miközben magamban Debbie-t szidtam. Annyit dolgoztam azon, hogy minden a lehető leggördülékenyebben menjen a pénteki halloween bulin. Most pedig ez miatt az idióta büntetés miatt lemaradok a délelőttre szervezett programokról, aminek ráadásul az egyik vezetője voltam! Iris, Violette és még néhány lány felelt volna azért, hogy a tornaterem elkészüljön időben – így viszont két olyan emberre hárult ez a feladat, akiknek halvány gőzük sem volt arról, mit hogyan kellene csinálni. Annyira rábíztam ezt a lányokra, hogy néha-néha érdeklődtem csak, így fogalmam sem volt arról, hogyan képzelték el a díszítést.
Szinte feltéptem az iroda ajtaját, s teljes erőmből nekiütköztem az előtte álló embernek, aki szerencsére a kezem után nyúlt, s magához rántott, mielőtt a földre huppantam volna. Szorosan az illető dereka köré fontam a karomat, mikor megéreztem az ismerős parfüm illatát. Castiel szorosan ölelte át a vállaimat, állát pedig a fejemen támasztotta meg.
– Na, mi volt? – kérdezte halkan, mire csak felmordultam.
– Deborah.
Míg lassan visszamentünk a terembe, elmondtam neki, hogy a lány milyen hihetetlenül nevetséges történetet akart beadni az igazgatónőnek. Mint az várható volt, Castiel teljesen kikelt magából, amit nem is csodáltam, de próbáltam megnyugtatni, s valahogy eljuttatni az agyáig, hogy nem a folyosón kellene jelenetet rendeznie, ugyanis akárhova mentünk, mindenki minket bámult. Akárhogy is nézzük, az a tegnapi pletyka eléggé rásegített arra, hogy a diákok több figyelmet szenteljenek nekünk, mint eddig. Minden egyes lépésünket figyelték, arra várva, mikor rontunk el valamit. Mert ha ez megtörténik, ők pár napig megint csámcsoghatnak valamin, ráadásul egy kiadós veszekedés rengeteg színt vinne az amúgy szürke és igencsak unalmas hétköznapjaikba. Szóval még óvatosabbnak kellett lennünk Castiellel, ami egyszerre tűnt jó és rossz dolognak. Bár leginkább frusztráló volt ez a rengeteg figyelem, így igazi megkönnyebbülés volt, hogy az osztályba értünk.
Úgy láttam, egy-két emberen kívül mindenki a helyén van, ezért leültem a tanári asztalra, onnan próbáltam csendre inteni az osztálytársaimat, hogy közöljem velük a változást, s hogy együtt keressünk megoldást a problémára. A miértbe nem mentem bele, de a büntetést elmondtam nekik. Voltak, akik nem tudták, hogyan reagáljanak rá, s akadtak olyanok is, akik hangosan morogva fejezték ki nemtetszésüket.
– És akkor ki fogja felügyelni a délelőtti vetélkedőt, ha te a tornateremben leszel? – Alexy homlokát ráncolva sétált oda hozzám, s leült mellém.
– Ami azt illeti, Melody jutott először eszembe. De még nem igazán gondolkodtam rajta.
– És ha nem pénteken díszítenétek fel a tornatermet, hanem csütörtökön, órák után? – Az egész társaság egy emberként fordult Rosa felé. – Több időtök lenne, nem kellene kapkodnotok. Az utolsó simításokat elvégezhetitek péntek reggel, de így legalább részt tudsz venni a programokon, ahogy azt tervezted.
Ami azt illeti, ez egy elég okos ötlet volt, s már bánom, hogy nem nekem jutott eszembe. Egy öleléssel mondtam köszönetet a lánynak, majd a szünet hátralevő részében összehívtam a díszletért felelős csapatot, hogy a lehető legrészletesebben avassanak be mindenbe. Így nem kellett attól félnem, hogy a díszítés során valamit csúnyán elrontok, s valami nem fog működni. Keményen dolgozott mindenki azért, hogy ez a buli tökéletes és felejthetetlen legyen, nem akartam én az a személy lenni, aki tönkre vágja az egészet.
A nap nagyjából így telt el. Órán a legtöbb tudást próbáltam magamba szívni, hogy még véletlenül se kelljen Nathanielhez fordulnom azért, hogy elkérjem a jegyzeteit, ráadásul a sajátomból a tanulás is könnyebben megy majd. A szüneteket pedig mindannyian a teremben töltöttük, tervezgettünk, szerveztünk, én pedig majd’ kicsattantam az örömtől, hogy egy ilyen társaságot nevezhetek az osztályomnak. Azt hittem, ez a büntetés mindenki kedvét el fogja venni a bulitól, de csak jobban összehozta a csapatokat, akik azon voltak, hogy tökéletesítsék a rájuk bízott feladatokat. Nathaniel segített a délelőtti programokra írt szöveget átnézni és kijavítani, amit ugyan Castiel nem nézett jó szemmel, de hál’ istennek csendben maradt, s végezte a dolgát.
Ezek az apró megbeszélések annyira lefoglaltak mindenkit, hogy szinte fel sem tűnt, milyen gyorsan telik az idő, még úgyis, hogy közben hét tanórát ültünk végig. Jókedvűen indultunk Dawnnal és Rosával a kijárat felé, arról beszélve, hogy ezt a bulit bizony sokáig fogják még emlegetni a suliban, mikor Castiel a nevemet kiabálva rohant utánunk, s magához rántott egy csókra.
– Ezt miért kaptam? – kérdeztem mosolyogva, miután elhúzottam tőle.
– Csak úgy – rántotta meg a vállát. – A srácokkal maradunk és próbálunk még. Később találkozunk?
Felsóhajtottam.
– Nem tudom, Castiel. Rosával megbeszéltük, hogy befejezzük a jelmezem, és még tanulnom is kell és…
Úgy terveztem, ma este meglátogatom Elliotot. Azonban ezt nem akartam a lányok előtt mondani, így az ajkamba harapva néztem Castielre, azt remélve, kitalálja, mire gondoltam. Egy pillanatra lehunyta a szemét, majd’ megkérte Dawnt és Rosát, hogy várjanak a suli előtt. Kissé haboztak, s furcsán méregettek minket, de végül elsétáltak. Castiel az aulában lévő padok egyikéhez húzott, s leültetett.
– Mi a baj? – kérdezte, miközben összekulcsolta az ujjainkat.
Próbáltam vidámnak tűnni egész nap, de az-az igazság, hogy reggel óta növekszik bennem valami, ami egyre lejjebb húzza a hangulatom, ráadásul borzalmasan nehéznek bizonyult.
– Én csak… – kerestem a szavakat, de egyszerűen nem akartak jönni. Nem tudtam, hogyan fogalmazhatnám meg. – Elliotról van szó. Én… azt hiszem, gyötör a bűntudat, amiért ennyire elhanyagoltam őt mostanában. Egész idáig anyát szidtam, de én se vagyok jobb nála. Minden nap ott kellene ülnöm mellette, mint az elején, egy pillanatra sem engedni el addig a kezét, amíg fel nem ébred. De… de nem vagyok ott, és ettől hanyagnak érzem magam. Olyan, mintha cserben hagytam volna őt. És amíg én itt boldog vagyok és nevetgéltek, addig ő…
Azt hittem, sikerül végigmondanom, amit akartam, anélkül, hogy elsírnám magam, de mégsem jött össze. Amikor megéreztem az első legördülő könnycseppet, rögtön felpattantam, s a ruhám ujjával töröltem meg az arcom.
– Elkísérjelek?
Szipogva néztem le Castielre, s egy mosolyt erőltettem az arcomra.
– Nem kell, köszi. Majd ha végeztem felhívlak, jó?
Meg sem vártam a válaszát, már rohantam is a kijárat felé, hogy csatlakozzak a lányokhoz. Kissé furdalt a lelkiismeret, hogy csak így leráztam, mindenféle ok nélkül, mert ő aztán tényleg nem tehet semmiről. De ha tovább maradok, elkerülhetetlen, hogy az érzéseimről beszéljünk, és valahogy nem akartam most sírni. Van egy olyan érzésem, hogy lesz még bőven alkalom, amikor ő fog majd vigasztalni…
_____________________________________________________