Csóközön!♥
Hosszas szünet után ismét jelentkezem a történet legújabb fejezetével. Mielőtt azonban elolvasnátok, szeretném megosztani veletek a tervemet erre a nyárra.
Úgy gondoltam, heti egy részt hozok, várhatóan szerdán. Igyekszem ezt az időpontot betartani, nem úgy, mint eddig. Lassan úgy is vége a történetnek, és a hátra lévő fejezeteket szeretném időben hozni.:)
Jó olvasást kívánok mindenkinek a 40. fejezethez!;)
Sok puszi,
Raina
40.
Elliot
Tudjátok, egyszer minden ember életében
eljön az a pillanat, amikor egyszerűen már nem képes arra, hogy bármiben is
reménykedjen. Ahogy ott ültem Elliot ágya mellett, a kezét szorongatva, kezdtem
ráébredni, hogy valószínűleg soha többé nem beszélhetek vele. Akárhogy is
nézzük, túl régóta fekszik kómában, és minden egyes órával, nappal, egyre csak
csökken az esély arra, hogy valaha is felébred. Erről azonban tudomást sem
akartam venni, egészen idáig.
Éppen távozni készültem, mikor a folyosón
összefutottam Elliot kezelőorvosával. A férfi, bár bőven az ötvenes évei elején
járt, jól tartotta magát, és tiszteltem őt a hatalmas tudása miatt. A bátyám
balesete óta meg voltam győződve arról, hogy amíg ő ápolja, addig minden
rendben lesz, s Elliot hamarosan visszatérhet közénk. Most azonban még ő is
gondviseltnek látszott, miközben Elliot gyorsan romló állapotáról beszélt.
Őszintén, nem gondoltam volna, hogy ekkora a baj. Naivan azt hittem, hogy amíg
nem hívnak fel telefonon, addig minden rendben van. Most azonban szembesülnöm
kellett a ténnyel, hogy ez nem így van, sőt, mi több, rosszabb a helyzet, mint azt
remélni véltem.
– A kisasszony is tudja, hogy ez nem élet
– mondta. – Ha nem javul az állapota, sajnos le kell kapcsolnunk a bátyját a
gépekről.
Ezt követően sokkos állapotban sétáltam
hazafelé. Nem is figyeltem, merre megyek, kinek ütközök, csak minél előbb be
akartam bújni az ágyamba, s álomba sírni magam. Azt hittem, velem ez nem
történhet meg. Szentül meg voltam győződve arról, hogy Elliot hamarosan
felébred, s minden olyan lesz, mint régen. Sosem gondoltam volna, hogy nem
hallom többé a hangját.
Ez a gondolat pedig mindennél jobban fájt,
lelkileg és fizikailag egyaránt. Úgy éreztem, mintha kiszabtak volna belőlem
egy igencsak fontos darabot, ami nélkül képtelen vagyok a létezésre. Sajgott, s
minden egyes pillanattal egyre csak elviselhetetlenebbé vált. Könnyek szúrták a
szemeimet, és már nem is akartam őket megállítani. Hagytam, hogy végigfolyjanak
az arcomon, nedves csíkot hagyva maguk után. Halványan érzékeltem, hogy az
emberek bámulnak, de annyira elmerültem a saját világomban, hogy képtelen
voltam velük foglalkozni.
Egyre több közös emlék vágott mellbe,
amelyek egy cseppet sem segítettek az állapotomon. Eszembe jutott, milyen jól
éreztük magunkat, mikor apuék életünkben először elvittek minket vidámparkba.
Izgatottak voltunk, s azt se tudtuk, mire üljünk fel először. Emlékszem, a
hullámvasútról le kellett mondanom, mert nem voltam hozzá elég magas. A nap
hátralevő részében Elliot ezzel szívatott, törpének nevezett, s megállás nélkül
arról beszélt, mekkora élmény volt felülni rá. Én csak duzzogtam, anyáék pedig
jót derültek a viselkedésünkön. Elliot nap végén azonban megpróbált
kiengesztelni, s miután nyert valami célba dobálós játékon, ahelyett, hogy
magának választott volna valamit, egy hatalmas plüss mackóval futott felém.
Teddy azóta is a szobámat díszíti és egyszerűen imádom. De persze a legelső
Barbie babámat sem fogom soha elfelejteni, amit Elliot a zsebpénzéből vett
nekem a születésnapomra. A szőke játék baba hosszú ideig volt a kedvencem, s
úgy vigyáztam rá, mint a szemem fényére, pontosan azért, mert a bátyám
ajándékozta nekem.
Tucatnyi emlék jutott eszembe alig néhány
perc leforgása alatt, s ezek egy cseppet sem segítettek rajtam. Minden egyes
másodperccel egyre elviselhetetlenebbnek tűnt a hiánya, s azt kívántam, bár
visszamehetnék az időben, hogy valahogy megakadályozzam a balesetet. Egyszerűen
tehetetlen voltam, nem tudtam, mit csinálhatnék. Csak vissza akartam kapni a
bátyámat, hogy újabb, felejthetetlen élményekben legyen részünk. El akartam
vele menni Amerikába, ahogy azt ígérte, újra nézni akartam, ahogy a tájat
fotózza, s szerettem volna, hogy segítsen a tanulásban. Hiányzott a hangja, az
ölelése, még a horkolása is, amit régen annyira utáltam. Még nem akartam
elengedni. Még hinni akartam abban, hogy fel fog ébredni. Bár legbelül tudtam,
hogy erre sosem kerül sor.
Nem tudom, pontosan mennyi idő alatt
érhettem haza, lehet, hogy alig volt több negyvenöt percnél, de az is lehet,
hogy órákon keresztül sétáltam. Már rég besötétedett és a város ezen része
teljesen elhalkult. Amikor befordultam az utcánkba, kíváncsian néztem a házunk
felé. Azt reméltem, anya most az egyszer itthon van, s beszélgethetünk.
Bármennyire is nehezteltem rá, szükségem volt most a társaságára. Jobban, mint
valaha.
Azonban csalódottan sóhajtottam fel, mikor
megláttam, hogy az egész házban sötétség van, sehol sem ég a villany. Nem
akartam egyedül lenni, azonban ez olyan helyzet volt, amikor a barátaimat nem
viseltem volna el magam körül. Ami azt illeti, fogalmam sem volt, mit is
szerettem volna.
– Hál’ istennek, végre elő kerültél!
Meglepetten kaptam fel a fejem, mikor az
ajtó felől meghallottam Castiel hangját. Nem számítottam rá, hogy itt találom,
sőt, teljesen kiment a fejemből, hogy a kórházba menet még azon idegeskedtem,
vajon mi lehet vele, amiért nem veszi fel a telefont. Kissé megkönnyebbültem,
hogy nem esett baja, azonban ahogy közelebb értem hozzá, újra eltörött a
mécses, s gondolkodás nélkül öleltem át.
– Avery? H-hé, mi a baj? – kérdezte
aggódva. – Mi történt?
– Elliot… – zokogtam. – A doki azt mondta,
egyre rosszabb az állapota, és most már esélytelen, hogy felébredjen.
Éreztem, ahogy Castiel teste megfeszült, s
egy lépést hátrált, hogy az arcomra nézzen. Sápadt volt, s döbbent, és mintha
egy kis értetlenséget is tükrözött volna a tekintete.
– Nem értem – rázta a fejét. – Amikor
utoljára láttam, nem tűnt úgy, mintha bármi baj lenne.
Kézfejemmel letöröltem a könnyeimet, s
lassan megindultam a bejárati ajtó felé. Erőtlennek éreztem magam, a lábaim pedig
megállás nélkül remegtek. Örültem, hogy Castiel most itt van mellettem, a
közelsége megnyugtatott. Tudtam, hogy ha összeesnék, ő azonnal talpra állítana,
s támaszt nyújtana.
– Az a legrosszabb – szipogtam, miközben a
kulcsokkal szórakoztam. –, hogy ma sem vettem észre, hogy rosszabbul lenne.
Ugyanolyannak tűnt, mint mindig.
Castiel óvatosan kivette remegő kezeimből
a kulcscsomót, s kinyitotta az ajtót.
– És akkor most… mi lesz? – kérdezte
bizonytalanul.
Hatalmasat dobbant a szívem. Fogalmam
sincs, mihez kezdhetnék. Hirtelen zúdult rám ez az egész, s úgy éreztem, túl
fiatal vagyok ahhoz, hogy egyedül birkózzak meg ezzel az egésszel. Tudtam, hogy
bármi történik, Castielre számíthatok, de őszintén, bármennyire is szeretem, ez
nem egy olyan dolog volt, amiben segíthetett. Lehet, hogy néhány percre meg
tudott nyugtatni, de lássuk be, mégis csak a bátyámról volt szó, s valószínűleg
továbbra is aggódtam volna érte. Ráadásul ez teljes mértékig a családomra
tartozott; nekünk kell ezt megbeszélnünk, átvészelnünk, s ez nem lesz egyszerű.
– Nem tudom, Castiel – sóhajtottam. – Én…
Sosem gondoltam, hogy egyszer ez meg fog történni. – A kezeim közé temettem az
arcom. – Istenem, nem akarom elveszíteni a bátyám!
Castiel habozás nélkül lépett mellém, s
magabiztosan magához húzott, miközben nyugtató szavakkal próbálta lecsillapítani
a tomboló fájdalmamat. Valójában nem akartam társaságot, de valahol mélyen
örültem, hogy nem hagyott magamra.
Pár percig állhattunk így, s már én sem
zokogtam annyira. Próbáltam nem a bátyámmal közös emlékekre gondolni, még ha
nehezemre is esett. Újabb témát akartam felhozni, ami kis időre elterelheti a
figyelmem, mégsem jutott eszembe semmi, vagy ha mégis, attól tartottam, hogy
amint megszólalok, megremeg a hangom, s megint sírva fakadok.
– Rendelek kaját – szólalt meg váratlanul
Castiel. – Addig fürödj meg!
Egy nagy levegővétel közben megráztam a
fejem.
– Nem vagyok éhes – jelentettem ki halkan.
– De te nyugodtan rendelj magadnak. Addig én megpróbálom elérni aput.
Meg sem vártam Castiel válaszát,
egyszerűen csak felszaladtam az emeletre, a számat rágcsálva, így szorítva
vissza azokat az átkozott könnyeket. Közben azon gondolkodtam, hogyan
mondhatnám el ezt az egészet a szüleimnek. Gondolatban megterveztem az egész
kis monológom, azonban mikor megláttam apa fáradt tekintetét a laptopom
képernyőén keresztül, újra eltörött a mécses, s képtelen voltam megszólalni. A
könnyeimen keresztül láttam, ahogy apa homloka tucatnyi ráncba szalad, s
aggódva kérdezgette, mi a baj.
– Elliot… – Ennyit tudtam csak kipréselni
magamból, de tudtam, hogy bátyám neve is elég ahhoz, hogy apa rájöjjön, valami
nincs rendben.
Fél órán keresztül beszélgettünk és
sírtunk. Így egy kicsit olyan volt, mintha mellettem lenne, bár most jobban
vágytam az ölelésére, mint valaha. Azt akartam, hogy ő is itthon legyen, ahogy
anyám is, hogy egy családként vészeljük át ezt az egészet. De nem mertem
megkérni, hogy azonnal utazzon vissza Franciaországba. Már attól is önzőnek
éreztem magam, hogy ez egyáltalán megfordult a fejemben. Apának is van egy
élete, egy másik családja, akiknek ugyanúgy szüksége van rá, mint most nekem.
Nem sokkal azután, hogy elbúcsúztam
aputól, lementem a konyhába azzal a reménnyel, hogy Castielnek sikerül
elterelnie a figyelmem a történtekről. Már fájt a fejem és a szemem is a
rengeteg sírástól, s tudtam, ha egyedül maradok, csak még több könny folyna
végig az arcomon.
Castiel éppen az utolsó falat pizzát kapta
be, mikor leültem mellé, s a vállára hajtottam a fejem. Úgy éreztem, a szívem
majd’ kiszakad a helyéről, de végül vettem egy mély levegőt, s egy olyan témát
dobtam fel, amiről tudtam, hogy nem Elliot fog eszembe jutni.
– Azért, te is megijesztettél – mondtam
halkan, s figyeltem, ahogy egy bontatlan pizzás dobozt húz elém, hogy egyek.
Őszintén, nem kívántam semmit, s gyomrom helyén mintha egy hatalmas kő lett
volna, s a torkomban lévő gombóc is megakadályozta, hogy bármiféle ételt
lenyeljek. – Nem vetted fel a telefont, és azonnal a legrosszabbra gondoltam. –
Azt persze már nem említettem meg, hogy azt hittem, Deborah-val van.
– Még a próba közepén lemerültem – húzta
el a száját. – Amikor hazaértem, felraktam a telefont töltőre, akkor láttam
csak, hogy kerestél. Utána jöttem ide.
– És ugye maradsz éjszakára? – néztem rá
nagy szemekkel, mire ő egy óvatos puszit nyomott a homlokomra.
– Csak nem képzelted, hogy pont ma foglak
magadra hagyni?
Halványan elmosolyodtam, s szorosan
hozzásimultam. A közelsége kissé megnyugtatott, bár a szívem továbbra is őrült
tempóban vert, most mégis teljesen más oka volt. Úgy éreztem, percről percre
egyre jobban ragaszkodom Castielhez, s ez jó érzéssel töltött el, s már egy
cseppet sem rémített meg, hogy valakihez tartozom. A szerelem életemben először
tűnt kellemes dolognak, bár még ez sem tudta teljesen elvonni a figyelmem a
bátyámról. Mit meg nem adtam volna azért, hogy ő is itt legyen most…
– Milyen pizzát rendeltél? – ültem fel
hirtelen, s mély levegőt vettem, miközben felnyitottam a doboz tetejét. A
pizzán csupa olyan feltét volt, amelyeket imádtam, most mégsem hoztak annyira
lázba.
Végül két és fél szeletet sikerült magamba
erőltetnem, bár hazudnék, ha azt mondanám, jól is esett. Valamikor a másodiknál
már émelyegtem, s a gyomrom tucatnyi bukfenccel próbálta a tudtomra adni, hogy
ezt most nem kellene. Mégis folytattam az evést, mert láttam Castiel arcán a
kétségbeesést, s nem akartam, hogy ennél is jobban aggódjon értem.
– Nincs kedvem letusolni – húztam el a
szám, miközben hátradőltem a székben.
Castiel felnevetett, s a maradék pizzámat
a hűtőbe tette.
– Semmi gond, majd reggel bepótolod.
– De nem akarok koszosan lefeküdni. –
Castiel továbbra is csak mosolygott a nyafogásomon, ami még az én fülemet is
sértette. Utáltam így viselkedni, de most a szokottnál is nyűgösebb és
feszültebb voltam.
Hátrahajtottam a fejem, s egy pillanatra
lehunytam a szemeimet. A fáradtság hirtelen lett úrrá rajtam, s biztos vagyok
benne, hogy akár ott, a konyhaszéken is képes lettem volna elaludni. Egy
pillanatra úgy éreztem, lebegek, amit betudtam az álmosságnak. Amikor azonban
felpillantottam, döbbenten tapasztaltam, hogy Castiel éppen a karjaiban visz
fel a szobámba, s fektet az ágyamba. Tiltakozni akartam, hisz’ tényleg
gyűlöltem abban a ruhában aludni, ami egész nap rajtam volt, mégse jött kis egy
hang sem torkomon. Talán még fél perc sem telt el, már el is nyomott az álom.
Másnap reggel kimerülten és idegesen
ébredtem, s az első gondolatom ismét Elliot volt. Legszívesebben azonnal a
kórházba rohantam volna, hogy az egész napot vele tölthessem. De aztán eszembe
jutott a buli, s nem akartam cserben hagyni az osztálytársaimat, főleg nem
most, hogy a díszítés teljesen rám és Deborah-ra hárult. Nem voltam biztos benne,
hogy végig tudom csinálni az elkövetkezendő napokat, de az volt bennem, hogy ha
bármikor is a sírás határán állnék, még mindig igénybe vehetem az alagsort. Oda
biztosan nem jönne senki utánam.
Miután nagy nehezen sikerült felkeltenem
Castielt – aki hozzám hasonlóan fáradtnak és nyúzottnak tűnt –, átsétáltam a
fürdőbe, hogy legalább egy kicsit felfrissüljek. Borzasztó jó érzés volt, ahogy
a meleg vízcseppek végigfolytak a testemen, s pár pillanatra sikerült is
lenyugtatniuk a bennem tomboló vihart. Mégsem élvezhettem sokáig a megnyugvást,
elvégre muszáj volt készülődnöm, ha nem akartam elkésni. Gyorsan kipattantam a
zuhany alól, s magamra terítettem egy törülközőt, majd a tükörhöz léptem.
Szinte magamra sem ismertem. A tükörképem egy megviselt arcú lányt mutatott,
akinek sápadt volt a bőre, szemeiben egy csepp öröm sem volt, alattuk pedig
sötét karikák húzódtak. Nem akartam elhinni, hogy ez én vagyok. Hova lett a
mindig jókedvű Avery? Hova lett a mosoly, amit nem olyan régen még mindenféle
erőltetés nélkül tudtam viselni akár egy egész napon át? Mi történt velem? Miért történik ez velem?
Nem figyeltem, milyen ruhát veszek fel, s
sminkemet is koncentrálás nélkül vittem fel. Semmi erő és türelem nem maradt
bennem. Olyan volt ez az egész, mint egy rémálom, s egyfolytában azért
imádkoztam, hogy felébredhessek. Azt akartam, hogy Elliot ismét a házban
mászkáljon, s idegesítően adja a tudtomra, hogy megint jobb dolgozatot írt,
mint én. Szerettem volna hallani a dicsekvését, hogy mennyivel okosabb nálam, s
mindkét karomat odaadtam volna azért, hogy újra idióta grimaszokkal vonja el a
figyelmem a tanulásról. Azt akartam, hogy velem legyen, s soha többé ne hagyjon
el, még csak egy percre sem.
Nagy levegőt vettem, s a mellkasomra
szorítottam a kezem. Istenem, miért fáj
ez ennyire?
Mire végeztem, Castiel indulásra készen
ült az ágyam szélén, s a telefonját nyomkodta, de amint beléptem a szobába,
felpattant, s azonnal elém lépett, hogy megöleljen.
– Hogy vagy? – kérdezte halkan, miközben a
hátamat simogatta.
Felsóhajtottam.
– Pocsékul – válaszoltam fáradtan. – Csak
essünk túl ezen a napon, aztán hadd menjek be Elliothoz.
– Ugye tudod, hogy nem muszáj suliba
jönnöd? Ha Elliot mellett akarsz maradni…
Hevesen rázni kezdtem a fejem.
– Nem lehet, szükségetek van rám.
– Ahogy a bátyádnak is…
Tényleg jobban szerettem volna Elliot
mellett lenni, s meggyőződni arról, hogy egyelőre jól van – legalábbis a
körülményekhez képest –, de annyira vártam már ezt a bulit, és annyi energiát fektettem
bele, hogy egyszerűen nem akartam most kivonni magam a szervezésből.
Haboztam. Bármennyire is szerettem volna,
egyszerűen nem tudtam két helyen lenni egyszerre. Viszont a suliból tényleg nem
kellene hiányoznom, elvégre az igazgatónő minden lépésemet figyeli, és biztosra
veszem, hogy még a szüleimet is értesítené, ha még egyszer mulasztáson kapna.
Felsóhajtottam.
– Adj egy percet, aztán indulhatunk! –
mondtam Castielnek, majd az éjjeliszekrényemhez léptem a telefonomért.
Gondolkodás nélkül hívtam anyát, s most az egyszer reméltem, hogy valóban
anyaként fog viselkedni. Azonban nagyon nehezen akarta csak felvenni a
telefont, s már majdnem feladtam, mikor meghallottam a kissé dühös hangját.
– Mit akarsz, Avery? – morogta. – Tudod
te, mennyi az idő?
– Neked is jó reggelt. – Csak a szemeimet
forgattam. Őszintén, sejthettem volna, hogy nem fog nekem örülni. – Párizsban
vagy még?
– Igen, de délben otthon leszek. Miért?
Tartottam a reagálástól, talán ezért sem
szólaltam meg azonnal. Féltem, hogy azt fogja mondani, nincs ideje a bátyámmal
foglalkozni, s aztán majd engem is kioktat, amiért egyáltalán megfordult a
fejemben, hogy kihagyom a mai napot. Végül erőt vettem magamon, s elmondtam
neki, hogy Elliot állapota egyre csak romlik, s már semmi esély nincs arra,
hogy felépüljön. Utána óvatosan megemlítettem, hogy szeretnék mellette lenni,
de muszáj iskolába mennem. És akkor olyan dolog történt, amire nem számítottam.
Legnagyobb meglepetésemre anya sírni
kezdett. Halkan és visszafogottan ugyan, de érezhető volt a mérhetetlen
fájdalom a hangjában. Anya hosszú idő után először kezdett ismét úgy viselkedni
és érezni, ahogy végig kellett volna. Miután biztosított arról, hogy azonnal a
kórházba megy, amint megérkezett, el akartam tőle köszönni, mert féltem, hogy én
is elsírom magam. De ismét meglepődtem, mikor olyan szavak hagyták el anyám
száját, amelyeket talán kiskoromban hallottam utoljára.
– Nagyon szeretlek, Kincsem!
Időm se volt reagálni, teljesen lefagytam,
s csak a megbontott vonal csipogását hallgattam. Nem hittem a fülemnek. Anya
azt mondta, hogy szeret. Én… Biztosan csak félreértettem valamit.
– Minden rendben?
Azonnal megfordultam, és mosolyogva néztem
Castielre.
– Anya azt mondta, szeret.
Castielnél jobban senki sem tudta,
mennyire megromlott a viszonyunk anyuval. Pontosan tudta, mennyit mérgelődtem
miatta, amikor le se szart minket, s hogy még a pasija is fontosabb volt neki,
mint a gyerekei. Castiel mosolyogva húzott magához, s egy hosszú csókot nyomott
a homlokomra.
– Tudtam én, hogy így van. – Szorosan
megölelt. – Csak nem tudta, hogyan fejezze ki.
– Hát, úgy tűnik, ez az egész családunkra
vonatkozik – motyogtam. – Induljunk, még a végén elkésünk!
Ugyan még mindig borzasztóan aggódtam
Elliot miatt, anya szavai egy kis lelket öntöttek belém, s sokkal könnyebben
vágtam neki a napnak. A mosoly végig ott maradt az arcomon, s bár belül még
mindig fájt ez az egész, legalább nem kellett magyarázkodnom a többieknek. Bár
Dawn észrevette, hogy valami nincs rendben, egyszer sem kérdezett rá, s tette a
dolgát.
Valamikor fél egykor pedig anya is üzent,
hogy Elliottal van, és egyelőre minden rendben, szóval szervezzem csak ezt a
bulit nyugodtan. Ezt követően tényleg minden erőmmel a szervezésre
koncentráltam. Hol a díszletet beszéltük át, hol pedig a vetélkedők menetét
pontosítottuk. Tényleg készen állt minden erre a bulira, s biztosra vettem,
hogy évekig fognak még róla beszélni a diákok és a tanárok is. Tudtam, hogy
minden tökéletesen fog menni, bár a díszítés miatt még aggódtam. Sosem voltam
jó benne, ezért bíztam azt a lányokra. Féltem, hogy valamit tönkre teszek, vagy
nem úgy fog működni, ahogy kellene. Próbáltam elhessegetni ezeket a
gondolatokat, s csak a pozitív dolgokra koncentrálni, de nehezen ment.
Nap végén még utoljára végigmentünk a
terveken, majd a másolatot Melodynak adtam, hogy elvigye az igazgatónőhöz. Jobb
a békesség, szóval inkább tudjon mindenről a nő, minthogy utána valami miatt az
egész osztály kapjon. Miután meggyőződtem arról, hogy minden rendben lesz,
elbúcsúztam a többiektől, és megindultam a tornaterem felé. Nem örültem annak,
hogy egy olyan helyen maradok kettesben Debbie-vel, ahol olló, kés és megannyi
olyan tárgy található, amivel simán kárt tehet bennem. A legjobb lesz, ha
teljesen elkerülöm őt.
– Ó, hát itt vagy! – kiáltott fel lelkesen
Deborah, mikor beléptem a tornaterembe. – Már elkezdtem felrakni a denevéreket.
Mit gondolsz, jó ez így?
Felvont szemöldökkel néztem körbe. Deborah
tényleg nekikezdett a feladatnak, ráadásul úgy tűnt, mint aki totál felpörgött,
s ezt nem tudtam mire vélni. Én konkrétan a hátam közepére sem kívántam, ő
pedig örül a kettesben eltöltött időszaknak. Vajon miben sántikálhat?
– Na, mi az, elvitte a cica a nyelved? –
nevetett fel. – Gyere már közelebb és segíts!
Leraktam a táskámat a földre, de közben
egy pillanatra sem vettem le a szemem Debbie-ről, majd a csuklómon lévő
hajgumival gyorsan összefogtam a hajam, s nekiláttam a dobozok kipakolásának.
Túl akartam lenni ezen az egészen, a társalgás pedig csak feltartott volna.
Ráadásul kedvem sem volt vele beszélgetni, így inkább úgy tettem, mintha ott
sem lenne. Ő persze be sem fogta a száját, csak úgy dőltek belőle a szavak,
mintha legjobb barátnők lennénk. Egy ideig bírtam, de hamar betelt a pohár. Nem
bírtam visszafogni magam, s ráüvöltöttem.
– Ó, a rohadt életbe, fogd már be! –
Szavaim hosszú másodpercekig visszhangoztak a teremben, Deborah pedig hirtelen
köpni-nyelni sem tudott, csak nagy szemekkel bámult rám. – Nem veszed észre,
hogy semmi kedvem nincs veled társalogni? Egyszerűen rosszul vagyok már a színjátékodtól!
Most is, mire jó ez az egész? Miért nem fogod már fel végre, hogy gyűlöllek és
utálok egy légtérbe tartózkodni veled?! – Nagy levegőt vettem, s halkan
folytattam. – Szállj le rólam, kérlek! És a bátyámat is hagyd békén!
Talán egy kissé elvetettem a sulykot, s
erre csak akkor jöttem rá, mikor Deborah szemei megteltek könnyekkel.
Őszintének tűnt, mintha tényleg fájt volna neki, amit mondtam, de egyszerűen
képtelen voltam megbízni benne. Az a sok hazugság és rosszindulatú intézkedés
teljesen tönkre vágta a barátságunkat.
Ugyan kissé rosszul éreztem magam, a dühöm
egy cseppet sem csillapodott, s inkább megkerestem az egyik kapcsozó gépet.
Debbie továbbra is mozdulatlanul állt egyhelyben, amit egyre nehezebben tudtam
csak figyelmen kívül hagyni. Persze, biztos voltam benne, hogy ez is csak egy
újabb színjáték a részéről, mégis kezdtem megsajnálni. De nem akartam ezt
kimutatni. Még csak az kellene, hogy visszaéljen a jószívűségemmel.
Hirtelen zajokat hallottam az udvar felőli
bejárat felől, s mire megfordultam, hogy utánajárhassak a zaj forrásának,
valami nekem csapódott, s kis híján ledöntött a lábamról. Beletelt egy kis
időbe, míg felfogtam, mi folyik körülöttem. Barátaim pillanatokon belül
körbeálltak, s mosolyogva néztek rám, Dawn pedig továbbra is a nyakamban
lógott, s nem eresztett. Értetlenül néztem hol Rosára, hol pedig Castielre.
– Ti meg mit csináltok itt? – kérdeztem
meglepetten, mire Rosa odalépett mellém, s kivette a kezemből a kapcsozó gépet.
– Szerinted mégis mit? – forgatta a
szemeit. – Segítünk, hogy hamarabb végezhess!
Hirtelen nem tudtam, mit is mondhatnék. Az
egész tornaterem megtelt élettel, a fél osztály a díszítéssel foglalkozott, s
úgy tűnt, egyáltalán nem bánják, hogy ezzel kell tölteniük a szabadidejüket.
Mindenki arcán mosoly ült, s önfeledten beszélgettek és nevetgéltek, miközben
Viola utasítását követték. A lány most az egyszer egyáltalán nem tűnt
visszahúzódónak, s ez eléggé meglepett.
– Köszönöm – mosolyogtam Rosára, s gyorsan
megöleltem.
– Ne nekem köszönd, Castiel ötlete volt az
egész!
Nagyokat pislogva néztem át barátomra, aki
csak mosolygott, majd a derekam köré fonta a karját, s egészen közel a hajolt a
fülemhez.
– Minél gyorsabban végzünk, annál hamarabb
mehetsz be Elliothoz a kórházba!
Rettentő hálás voltam Castielnek, s
fogalmam sem volt, hogyan köszönhetném meg ezt neki. Castielnek köszönhetően a
díszítés és a takarítás alig vett igénybe egy órát, és még jól is éreztem magam
közben. Nem agyaltam feleslegesen olyan dolgokon, amelyek még sem történtek, s
még a barátaimmal is eltölthettem egy kis időd. Jól éreztem magam, s már
Deborah sem zavart. Miután ráüvöltöttem, igyekezett elkerülni, s meglepő módon
nem próbálkozott semmivel. Sőt, mintha még ő is élvezte volna a társaságot.
Melody és Iris végig mellette volt, s gondoskodtak arról, hogy a lány se
maradjon ki semmiből.
Azt kell, hogy mondjam, sosem voltam még
ennyire büszke erre a csapatra. Összességében eléggé lusta és hangos osztály
voltunk, s rengeteg fejtörést okoztunk már a tanároknak, de ha összefogunk egy
mindenki számára fontos cél érdekében, elég hatékonyan tudunk együtt dolgozni.
A tornaterem ugyanis fantasztikusra sikeredett, s pontosan átadott minden olyan
érzést, amire törekedtünk; ijesztő volt, mégis csalogató látványt nyújtott. Már
csak a fények hiányoztak, amit Arminnal és Nathaniellel éppen ellenőrizni
akartunk, mikor a farmerom farzsebében rezegni kezdett a telefonom. Éreztem,
hogy minden vér kifut az arcomból, mikor megláttam, hogy anyám keres. Azonnal
félrehúzódtam, s fogadtam a hívást.
– Anya, minden rendben v…?
– Felébredt!
_________________________________________________