Csóközön!♥
Kis kimaradás után ismét itt vagyok, és jelentem, sikerült túlesnem az összes vizsgámon. Az egyik nem lett meg, mert betegség miatt addig halogattam a vizsgákat, hogy végül csak az utolsó időpontokat sikerült felvennem, és az legutolsónál már annyira fáradt és kimerült voltam, hogy sikerült elaludnom.^^" Mivel 50 km oda az út, már sehogy sem értem volna be, szóval ez miatt kicsit csalódott vagyok.:/ De a lényeg, hogy a többi megvan.:)
Szóval, miután sikerült kipihennem magam, meg is írtam a következő részt, ami most extra hosszú lett, legalábbis nekem úgy tűnik.:D Ezzel a fejezettel átléptem a 300 oldalt is, ami hihetetlen szám, és büszkeséggel tölt el. Hálával tartozom nektek, mert ha Ti nem lennétek, egészen biztosan nem tartanék itt. Köszönöm!♥
Remélem elnyeri a rész a tetszéseteket! Jó olvasást kívánok hozzá mindenkinek!^^
Puszi,
Raina
Az izgalom végül nem sokáig hagyott
pihenni. Valamikor fél hét körül riadhattam fel arra, hogy pakolnom kellene, s
bár kissé megnyugtatott a tény, hogy még túl kora van hozzá, onnantól kezdve
képtelen voltam visszaaludni. Az agyam szüntelenül pörgött, és sehogy sem
sikerült visszafognom a gondolataimat. Rettegtem attól, hogy itt kell hagynom a
barátaimat és a családomat – leginkább Elliot miatt fájt a szívem, akit
jóformán még vissza sem kaptam, most mégis el kell tőle búcsúznom. Tudtam, hogy
nem világgá megyek, és valószínűleg annyira honvágyam lesz, hogy már az első
hétvégén hazautazom, de mégis… Rossz volt belegondolni, hogy nem láthatom őket
mindennap.
Ráadásul a beilleszkedés miatt is féltem.
Számomra minden és mindenki új lesz, az ottaniak számára én pedig csak egy
betolakodó leszek. Mi lesz, ha nem fogadnak el, s nem lesz senki, akivel
elüthetem az időt? Nem vagyok az a szobában ülő típus, szükségem van arra, hogy
kimozduljak, ami lássuk be, egyedül nem valami izgalmas. Ne értse félre senki,
nem vágytam én legjobb barátokra, hiszen ezt a szerepet már betöltötték az
itthoniak. De azért nem bánnám, ha ott is el tudnék beszélgetni valakivel.
Fél óra forgolódás után rájöttem, hogy
hasztalan minden próbálkozásom, úgysem fogok tudni visszaaludni, ezért amilyen
óvatosan csak tudtam, kibújtam Castiel öleléséből, úgy, hogy még véletlenül se
ébresszem fel, majd felvettem az íróasztalomnál árválkodó szék háttámlájára
terített köntöst, s mezítláb osontam ki a szobából. A házban, nem meglepő
módon, teljes csend uralkodott. Kíváncsiságból belestem Elliot szobájába, hátha
odabent találom. Egy csalódott sóhaj hagyta el a szám. Gondolhattam volna, hogy
még mindig Debbie-nél van. Csak remélni tudtam, hogy minden rendben… És hogy a
bátyám hamarosan hazajön. Egy kis részem még mindig dühös volt a tegnapi nap
miatt; a másik felem azonban tökéletesen megértette az aggodalmait.
Valószínűleg én is ugyanezt tettem volna a helyében, csakhogy megnyugodhassak.
Vajon ki kereshette meg Deborah-t, ami miatt Elliot ennyire zaklatott lett?
Kezdtem úgy érezni, még ő is jobban ismeri Debbie-t, mint én, pedig a lánnyal
elvileg jó barátnők vagyunk… voltunk. Mindegy.
A konyhában első dolgom volt egy jó erős
kávét készíteni magamnak. Szükségem is volt a koffeinre. Vagy lehet, hogy
inkább egy nagy adag nyugtatóra? Inkább mindkettőre. Egyre inkább utáltam
magam, amiért nem utasítottam vissza az ajánlatot. De azzal is tisztában
voltam, hogy ha nem fogadom el, életem hátralevő részében a kihagyott lehetőség
járt volna a fejemben. Felsóhajtottam. Meg kellene nyugodnom, elvégre, minden
rendben lesz. A családom és a barátaim is támogatnak, s nem is szabadna ennél
többre vágynom. Boldognak kellene lennem, hogy új ismerősöket szerezhetek, s
végre azt tanulhatom, amit a kezdetektől fogva szerettem volna. De a fene sem
gondolta még akkor, hogy lesz egy komoly kapcsolatom, akit nem szívesen hagyok
itt. Vagy, hogy a bátyámmal fél év kóma után épp, hogy csak sikerül együtt
lennem.
Nagy levegőt vettem, s belekortyoltam a
kávéba, ami kissé égette a nyelvem, de abban a pillanatban ez volt a legkisebb
bajom. Próbáltam pozitívan gondolni a jövőre, de nem ment. Csak azok a napok
jutottak eszembe, amit Castiel, Elliot, Dawn és a többiek nélkül kell töltenem.
Nem voltam benne biztos, hogy képes leszek végig csinálni.
Kulcs zörrent a zárban, én pedig azonnal
felkaptam a fejem, reménykedve, hogy a bátyám ért haza. Szükségem volt most a
nyugtató szavaira és arra, hogy mellettem legyen, éppen ezért csalódottan
mosolyodtam el, mikor Elliot helyett anya tipegett be a konyhába, lábujjhegyen.
Azonnal a szívéhez kapott ijedtében, mikor meglátott, látszólag teljesen
meglepte őt az, hogy a konyhában ücsörgök ahelyett, hogy aludnék. Persze,
hiszen ő úgy tudja, egész éjjel buliztam. Ilyenkor tizenegynél előbb sosem
jövök ki a szobámból.
– Boldog új évet! Te még ébren? – kérdezte
döbbenten, ahogy mellém ért, s egy puszit nyomott a fejem búbjára, majd egy
határozott mozdulattal kikapta a kezemből a kávét. Sosem szerette, ha ezzel
kezdem a reggelt.
Megráztam a fejem.
– Már
ébren. Annyira ideges vagyok, hogy nem tudok nyugodtan aludni…
Anya aggódva nézett rám, s szinte azonnal
leült velem szemben. Tudtam, mi következik, és egek, annyira nem álltam rá
készen. Nem akartam végighallgatni azt, amit valahol mélyen nagyon is jól
tudtam. A pozitív gondolatok ott lapultak az elmém egy hátsó zugában, csak a
félelem teljesen elnyomta őket.
– Avery, teljesen feleslegesen izgulsz –
kezdett bele. – Egy talpraesett lány vagy, aki bárhol megállja helyét. Nem kell
aggódnod, már az első nap be fogsz illeszkedni.
Sóhajtva dőltem hátra.
– Mi van, ha nem? – kérdeztem, könnyekkel
a szememben. – Mihez fogok kezdeni egyedül? Nem lesz ott senki velem. Sem Dawn,
sem Castiel, Elliotot sem láthatom, rólad nem is beszélve… Hogy fogom kibírni?
Felvont szemöldökkel meredt rám.
Hisztiztem, ez az igazság. Még az én fülemet is bántotta a vékony hangom, de
nem tudtam ellene mit tenni. Alig bírtam visszatartani a könnyeimet. Már
korántsem éreztem magam annyira magabiztosnak, mint pár héttel, hónappal
ezelőtt. Mintha teljesen kicseréltek volna.
– Csak pozitívan, Avery! – mosolygott rám
kedvesen. – Minden rendben lesz, meglátod. Különben is, ha jól tudom, Charles
is odajár. Nem leszel egyedül.
Miért nem lepődöm meg, hogy anya már erről
is tud? Oké, javult a kapcsolatunk, és mostanában ő is elbeszélget Castiellel
úgy, hogy nincs az az undor az arcán, ami korábban szokott, hál’ istennek. De
egek, legalább egy picit visszafoghatná magát! Annyira látszik, mennyire odavan
Charlesért… Azért a Charlesért, akit az életem hátralevő részében szeretnék
elkerülni. De így, hogy egy gimnáziumba fogunk járni… Miért van olyan érzésem,
hogy nem lesz tőle nyugtom?
– Tudod, anya, Charles az utolsó, akit
látni szeretnék ott… – morgom. – És kérlek, hanyagoljuk a témát. Castiel is itt
van, és nem akarom, hogy félreértsen bármit is.
Anya nagyot sóhajtva állt fel, majd
kisétált a folyosóra. Odakint matatni kezdett, táskák zörgését hallottam, nem
sokkal később azonban újra csend lett, szülőm pedig két aprócska dobozzal a
kezében tért vissza. A rózsaszín csomagolópapírba bújtatott csomagot
átnyújtotta nekem.
– Gerard szülei küldik. Szeretnének megismerni
titeket, szóval, ha Elliot is felébred, meg kellene beszélnünk egy időpontot,
ami mindenkinek alkalmas.
Szomorúan elmosolyodtam, s elvettem tőle a
dobozt. A rajta lévő masnival kezdtem játszani.
– Úgy érted, ha Elliot hazaért…
– Nincs itthon?
A gyomrom görcsbe rándult, ahogy eszembe
jutott a tegnap este. Tényleg nem úgy alakult, ahogy terveztem, és bár végül
jól éreztem magam Castiellel, sajnáltam, hogy nem tarthattuk meg azt a búcsú
bulit, amire annyira készültünk mindannyian.
– Még az este átment Deborah-hoz.
Anya értetlenül nézett rám.
– De nem úgy volt, hogy buliztok?
Fáradtan hajtottam a fejem az asztalra.
Nagyon nem akartam erről beszélni.
– Úgy volt, de Rosa és Lysander lemondta,
mert Lys apukája kórházba került. Aztán Debbie is írt, hogy váratlanul
beállított hozzá valaki, és…
Hirtelen lefagytam. Elliot nem hívott az
éjjel, hogy együtt köszöntsük az új évet, még ha csak telefonon is. Sosem
csinált még ilyet; ha máshol ünnepeltünk is, éjfél előtt egy perccel mindig
csörgött a telefonom, s egyszerre számoltunk vissza. Mi van, ha valami baja
esett? Azt mondta, rossz érzése van… Lehet, hogy Deborah látogatója bántotta?
De… akkor Debbie szólt volna, nem?
Ugyan anya arra várt, hogy folytassam és
magyarázzam meg, miért nem úgy történtek a dolgok, mint ahogy terveztük,
képtelen voltam rá. Aggódni kezdtem Elliot miatt – furcsa mód, még az is
aggasztott, hogy talán Debbie-vel is történt valami. Csak arra tudtam gondolni,
hogy az az illető kereste meg a lányt, aki rám gyújtotta a raktárt. Lehet, hogy
Deborah elmondta a bátyámnak, mit látott akkor, s ezért gondolta azt Elliot,
hogy a barátnője most bajban lehet. Istenem, bele sem mertem gondolni, milyen
szörnyűség történhetett az éjjel.
Habozás nélkül pattantam fel, s egyenesen
a szobámba rohantam. Még az alvó Castiellel sem foglalkoztam; őszintén, a
bátyám épsége sokkal fontosabb volt abban a pillanatban, mint az, hogy Castiel
ki tudja-e rendesen pihenni magát vagy sem. Azonnal a telefonomért nyúltam, s
már tárcsáztam is Elliot számát. A kétségbeesésem csak nőtt, mikor a készülék sípolni
kezdett ahelyett, hogy kicsörgött volna. Nagy levegőt vettem. Nyugodj meg, Avery, ne gondolj mindjárt a
legrosszabbra! Az is lehet, hogy csak lemerült…
Vagy éppen agyonverve hever most valahol…
– A francba! – morogtam, talán hangosabban
a kelleténél, s amilyen gyorsan csak tudtam, kirángattam a szekrényemből az
első kezembe kerülő nadrágot és pulóvert.
Castiel a zajongásra ébredt fel, álmosan
nézett körbe, majd a tekintete megállapodott rajtam. Nagyokat pislogott,
miközben azt figyelte, hogyan kapom magamra a ruhadarabokat, s mikor megérezte
a feszültségem, az álmosság egy pillanat alatt eltűnt a szeméből, s éberen ült
fel az ágyban.
– Valami baj van? – kérdezte idegesen.
Kis híján átestem a lábamon, miközben a
fekete farmerommal szórakoztam. Gondterhelten sóhajtottam fel, s levetettem
magam az ágyam szélére, még mindig a nadrág szárával vacakolva. Csak idegesebb
lettem, úgy éreztem, még az öltözködés is hátráltat. Ha nem a tél kellős
közepén lettünk volna, köntösben rohantam volna át Debbie-hez, egy pillanatig
sem foglalkozva azzal, hogy a mellettem elhaladók mennyire néznek bolondnak.
Meg akartam bizonyosodni arról, hogy a bátyámmal minden rendben. Egyszer
majdnem elvesztettem őt, és tényleg nem bírtam volna ki, ha ezúttal örökre
elmegy…
Letöröltem egy kósza könnycseppet az
arcomról, majd Castiel felé fordult.
– Igen… Azaz nem. Fogalmam sincs –
sóhajtottam. – Elliot még nincs itthon és a telefonja is ki van kapcsolva.
Castiel felvonta az egyik szemöldökét. –
És?
Mérgesen húztam el a szám. Hát tényleg nem
érti?
– Rossz érzésem van. Mi van, ha történt
vele valami?
– Ne csináld, Avery! – Fáradt sóhaj hagyta
el ajkait. – Ne gondolj egyből a legrosszabbra! Lehet, hogy csak lemerült. Vagy
szándékosan kapcsolta ki a telefonját…
Értetlenül meredtem rá.
– Ugyan miért kapcsolta volna ki
szándékosan? – horkantottam fel. – Elliot nem az a fajta.
– Debbie-nél van – mosolyodott el. – Aki
történetesen a barátnője. Nem gondolod, hogy azért nem éred el, mert nem
akarta, hogy bárki is zavarja őket?
Nagyot nyelve kaptam el róla a tekintetem,
éreztem, hogy az arcom lángolni kezd. Miért nem jutott ez eszembe? Igazából,
teljesen logikus, amit Castiel mond. Lehet, hogy Elliot azért kapcsolta ki a mobilját,
mert nekik is hasonlóan telt az éjszakájuk, mint nekünk, s tényleg nem akarták,
hogy bárki is félbeszakítsa őket.
De továbbra sem hagyott nyugodni Debbie
látogatója. Meglehet, hogy túlzottan paranoiás vagyok, de egyszerűen nem tudok
a fenekemen maradni, mikor tudom, hogy a lány tudja, ki gyújtotta rám a
raktárt. Mi van, ha egy elmebeteg emberről van szó, aki most Deborah-t
zaklatja? Nem akartam, hogy a bátyám is belekeveredjen, s a végén ő húzza a
rövidebbet…
Castiel látta rajtam, hogy nem sikerült
lecsillapítania a szavaival, ezért egy hatalmas sóhaj kíséretében átkarolt, s
végigfektetett az ágyon. Ujjaival lassan kezdte cirógatni az arcbőröm, s lágy
tekintettel nézett rám, de némi kétségbeesést is kiolvastam a pillantásából.
Hirtelen összeszorult a torkom, s lesütöttem a szemem. Volt valami, ami egy
ideje már nyomasztott, de senkinek sem beszéltem róla eddig, pedig éreztem,
hogy nem szabadna magamban tartanom, mert még jobban tönkre tesz. De nem mertem
megszólalni, tartottam attól, hogy ha Castiel megtudja, valamilyen problémám
van, elhidegül tőlem. Persze, tudtam, hogy szeret és erre valószínűleg nem fog
sor kerülni, de… Mégis bennem volt egy kis félelem.
– Úgy érzem, szükségem van egy
pszichológusra – jelentettem ki végül, lehunyt szemmel, így nem láthattam a
reakcióját.
Csend követte a szavaimat, én pedig nem
mertem felnézni. Sőt, még a kezemmel is eltakartam az arcom, biztos, ami
biztos. Ugyan Castiel nem kérdezett, mégis folytattam, hiszen ez a dolog már
hosszú ideje nyomta a lelkem. Itt volt az idő, hogy végre megnyíljak valakinek,
s ne csak emésszem magam.
– Azt hittem, idővel javul majd a helyzet,
de az az igazság, hogy minden egyre csak rosszabb. – Egy könnycsepp folyt végig
az arcomon. – Rettegek attól, hogy valaki a nyomomban van és megpróbál megölni.
Rettegek attól, hogy mindannyian elhagytok, s én teljesen magamra maradok,
Castiel… Félek, hogy mindenkit elveszítek, és senkim sem marad… – Kis szünetet
tartottam, s mély levegőt vettem. – Mostanában egyre többször van pánikrohamom…
És úgy érzem, ezzel már nem tudok egyedül megbirkózni. Segítségre van
szükségem.
Miután nem szóltam egy szót sem, Castiel
gyengéden megfogta a kezem, s elemelte az arcomtól. Tekintetéből sugárzott az
őszinte kétségbeesés, s egy pillanatra bűntudatom támadt, hiszen tudtam, hogy
ez miattam van. Hirtelen nem éreztem hozzá valónak magam… Egy olyan lányt
érdemelne, aki maximálisan boldoggá teszi. Velem pedig csak bonyolult az élete,
és még aggódnia is kell miattam. Szörnyen rossz barátnő vagyok…
– Miért nem mondtad el ezt hamarabb,
Avery?
Némi habozás után átkaroltam a nyakát és a
tarkóját kezdtem simogatni.
– Mert azt hittem, sikerül túltennem magam
rajta, csak idő kell. De túl sokáig vártam…
Castiel szóra nyitotta a száját, ekkor
azonban megcsörrent a telefonja. Ám ő továbbra sem mozdult, pillantása az
arcomat pásztázta, s nem úgy nézett ki, mint aki fogadni akarja a hívást. Végül
azonban nagy levegőt vett, s levette az éjjeliszekrényemről a mobilját.
– Ezt fel kell vennem – sóhajtott fel. –
Utána folytatjuk ezt a beszélgetést…
Őszintén? Nem sok kedvem volt hozzá, de
tudtam, hogy nem fogom megúszni. Már bántam, hogy egyáltalán szóba hoztam a
dolgot, bár valahol mélyen tisztában voltam vele, hogy a problémáimon csak az
segíthet, ha beszélek róla. Éppen ezért gondoltam úgy, hogy szükségem van egy
szakemberre.
Amíg Castiel telefonált, kimásztam az
ágyból, s lesétáltam a nappaliba, ahol anya éppen a tegnap este behordott
poharakat és egyéb dolgokat pakolgatta. Mellé léptem, s kivettem a kezéből
ezt-azt, s megindultam vele a konyhába. Ő követett, csendben, de a tekintetét
mindvégig magamon éreztem.
– Összevesztél a bátyáddal? – kérdezte,
miközben bepakoltunk a szekrénybe.
Megráztam a fejem.
– Nem, de mérges vagyok rá. Tudta,
mennyire fontos nekem ez a buli, mégis lelépett… És ez eléggé szarul esett.
– Biztosan meg volt rá az oka. Elliot
sosem bántana meg szándékosan.
Tisztában voltam vele; Elliot és én
rengeteget veszekedtünk az évek során, főleg az irigységem miatt. Őt mindig
jobban szerették, mindig ő volt a középpontban, és én fele annyi szeretetet nem
kaptam a családomtól, mint ő. S bár az esetek kilencvenkilenc százalékában én
kezdtem a vitát, mindig Elliot volt az, aki először megtört és bocsánatot kért.
Ő volt az egyetlen személy ebben a házban, aki foglalkozott velem, akit
érdekelt, mi történt a suliban, s neki bátran meséltem az aktuális
partnereimről. Bár minden egyes alkalommal elmondta, hogy ez nem helyes, sosem
ítélt el, inkább kiállt mellettem, mikor valaki sértegetni kezdett. Közel
álltunk egymáshoz, és tudtam, hogy szeret, éppen ezért nem is bántana meg. Egyszerűen
csak zavart, hogy van az életében valaki, akiért legalább annyira aggódik, mint
értem. És talán az sem tetszett annyira, hogy ez a személy Deborah…
– Tudom – válaszoltam halkan.
Nem akartam anyának elmondani az
aggodalmaimat, hiszen lehet, hogy teljesen alaptalanok. Ráadásul, ha megemlítem
neki, micsoda szörnyűségek fordultak meg a fejemben, garantáltan remegni fog az
idegtől, s azonnal kocsiba pattan, hogy megnézze, Elliottal minden rendben
van-e. És ha minden rendben van vele – márpedig nagyon remélem, hogy így van –,
a bátyám teljesen ki fog kelni magából, amiért még egy napra sem hagyjuk, hogy
hadd csinálja azt, amihez kedve van. Éppen ezért hallgattam, s csendben
folytattam a pakolászást. Castiel időközben végzett a telefonálással, s
csatlakozott hozzánk. Anya kissé furán méregette a félmeztelen fiút,
valószínűleg rögtön leesett neki, mit csináltunk az éjjel, de hál’ isten, egy
szót sem szólt, de azért végig rajtunk tartotta a szemét.
– Hogy van az apukája? – kérdeztem
Castieltől, miközben visszatoltuk a kanapét a helyére. Lysander kereste őt az
előbb, de azt már nem akarta elmondani, miről beszélgettek. Nem is érdekelt
különösebben, csak azt akartam tudni, hogy Lys édesapja jól van-e.
– Nem jól – sóhajtott fel. – Még pár napig
biztosan kórházban kell maradnia.
Egy pillanatra összeszorult a torkom.
Istenem, remélem, hamar felépül! Lysander annyira érzékeny srác, még ha nem is
mutatja ki… Nem fogja kibírni, ha a szüleivel történik valami.
– Annyira sajnálom, ami történt… Bele sem
merek gondolni a helyzetébe. Ha apával történne valami…
Castiel hirtelen mellettem termett, s
azonnal az ajkamra nyomta a száját, így fojtva belém a szavakat. Annyira
meglepett ez a mozdulat, hogy hirtelen még levegőt venni is elfelejtettem, csak
nagyokat pislogtam.
– Ezt miért kaptam? – kérdeztem, miután
ellépett tőlem.
– Mert nem bírom hallgatni, mennyire
pesszimista vagy… Hol van az a magabiztos, mindig pozitívan gondolkodó Avery,
akibe beleszerettem?
Összefontam magam előtt a karomat. Nem
voltam rá mérges, hiszen még én is éreztem, hogy nem teljesen előnyös az a
változás, amin az utóbbi időszakban átestem. De egyelőre fogalmam sem volt,
hogyan változtathatnék a rossz szokásaimon.
– Aha, szóval akkor már nem is szeretsz? –
vontam fel az egyik szemöldököm, mosolyogva.
Castiel azonnal magához rántott, s
csiklandozni kezdett. Hangosan kacagtam, miközben próbáltam elmenekülni előle,
de nem igazán sikerült, hosszabbak voltak a lábai, mint nekem, ráadásul
gyorsabbnak is bizonyult nálam. Egészen a nappali ajtajáig hátráltam, s mielőtt
felrohanhattam volna az emeltre, visszahúzott és nekinyomott a falnak. Kuncogva
karoltam át a nyakát, miután abbahagyta a kínzásom, s lehúztam magamhoz, hogy
megcsókolhassam. Nem zavart különösebben, hogy anya bármikor észrevehet minket,
úgysem tehetne semmit. Ha ránk is szólna, hogy fejezzük be, akkor a szobámban
folytattuk volna a csókolózást, szóval…
Azonban nem anya szakított félbe minket,
hanem a bejárati ajtó nyílása, fél pillanat múlva pedig Elliot lépett be a
nappaliba, s felvont szemöldökkel méregetett minket. Gyorsan végigfuttattam
rajta a tekintetem, hogy biztosra menjek, egy haja szála sem görbült, majd
kibújtam Castiel karjai közül, s a bátyám nyakába ugrottam.
– Utállak, ugye tudod? – morogtam, s még
jobban hozzábújtam.
– Neked is boldog új évet, drága, egyetlen
hugicám… – horkantott fel.
– Minden rendben van, ugye? – Az arcát
vizslattam, s magamban azért imádkoztam, hogy Elliot az igazat mondja.
Ugyanis képes volt hazudni, ha Deborah
érdekei úgy kívánták. Persze, azonnal rájöttem, amikor Elliot füllentett, és
utána elmondta az igazságot, de azért elég rosszul esett.
– Persze – válaszolt szűkszavúan, majd
lefejtette magáról a kezemet.
Mindeközben egy pillanatra sem nézett rám,
inkább sarkon fordult, s bement a konyhába, hogy köszöntse anyát. Követtem őt,
abban bízva, hogy beavat a részletekbe, de nem tette. Úgy viselkedett, mintha
ott sem lettem volna, csak nevetgélt anyával, s kibontotta azt az ajándékot,
amelyet Gerard szülei küldtek. Egy méregdrága óra volt az, ráadásul olyan,
amelyet Elliot hetek óta nézegetett a neten, csak sosem merte megrendelni. A
pillantásom az én csomagomra siklott, amely még mindig bontatlanul hevert az
asztalon, majd a tekintetemmel újra Elliot szemeit kerestem, de a bátyám még
csak arra sem méltatott, hogy legalább félig felém forduljon. Mérgesen néztem
farkasszemet a hátával, de rövid időn belül meguntam, s hisztisen vágtam le
magam a székre, Castiellel szembe, aki isten tudja, mikor jött utánunk.
Kíváncsian nézte, ahogy dühösen szaggatom szét a rózsaszín papírt, a haragom
azonban egy pillanat alatt elszállt, amikor megláttam az ajándékom. Egy nagyon
drága, de annál gyönyörűbb karkötőt fogtam a kezeim közt, az aprócska kövek
csillogása pedig teljesen elvarázsolt. Egyszerű, de annál mutatósabb darab
volt, pont az én stílusom. Gerard szüleinek mégis hogy sikerült ennyire
eltalálnia az ízlésünket?
– Ha a nyaralónkba mennénk? – Nem
fordítottam különösebb figyelmet anyáék beszélgetésének, de Elliot szavaira
felkaptam a fejem. – Én elhozom Averyt a kollégiumból, este pedig találkozunk
ott. Mit szólsz hozzá?
Sűrűn pislogva néztem át anyára, aki
Elliot ötletén gondolkozott. Miről
beszélnek?
– Vacsorázhatnánk abban a közeli étteremben
– folytatta a bátyám. – Avery imádja a ráksalátájukat.
– Igen, és a desszertjeik is elég jók –
bólogatott anya. – Jól van, beszélek Gerarddal és foglalunk asztalt.
Elliot elmosolyodott, majd megfordult, s
kisietett a konyhából. Szülőmre néztem, aki már a kezében szorongatta a
telefonját, hogy megkérdezze a barátjától, neki is megfelel-e a program.
– Miről van szó? – kérdeztem, mielőtt anya
a füléhez emelhette volna a mobilt.
– Pénteken találkozunk Gerard szüleivel a
nyaralóban. Ha nekik is megfelel, ott töltjük a hétvégét.
– Aha… – Nem akartam nekiállni hisztizni,
amiért engem nem kérdeztek meg erről, hiszen tudtam, hogy ha nemet mondok,
akkor is megyünk, és nekem ebbe semmi beleszólásom sincsen. Említettem már, hogy
mennyire utálok a család legfiatalabb tagjának lenni?
Sértődötten hallgattam, ahogy anya
lebeszéli Gerarddal a hétvége részleteit, majd amikor a beszélgetés egészen más
irányba ment át, fintorogva álltam fel, s Castielt magam után húzva indultam
meg a szobám felé, hogy nekilássak a pakolásnak. A bátyám ajtaja előtt azonban
megtorpantam.
Hagynom kellene a dolgot? Lehet, hogy
tényleg minden rendben van, és nincs semmi érdemleges, amit el kellene
mondania. De mégis… volt egy olyan érzésem, hogy nem volt velem teljesen
őszinte a nappaliban, s mindenképpen meg szerettem volna ezt beszélni vele.
Megkértem Castielt, hogy menjen előre, én pedig kopogás nélkül sétáltam be
Elliothoz. Az ágyán feküdt, kezében a mobiljával, s éppen zenét hallgatott.
Amikor észrevett, kikapta a füléből a fülest, s felült.
– Tényleg minden rendben van, Avery. –
Mintha a gondolataimban olvasna, már meg is válaszolta a kérdést, amelyet fel
akartam neki tenni. – Csak a volt menedzsere volt az…
Nagyra nyílt szemekkel meredtem rá.
– Hogy mi? – értetlenül pislogtam. – Mit
keresett Debbie-nél?
Elliot lesütötte a tekintetét, gondolom
azon gondolkodott, elmondja-e nekem, amit tud, vagy sem. Mély levegőt vett, s
egyenesen rám nézett.
– Pár napja megkereste Debbie-t. A
kiadónak új vezetője lett, és szeretné, ha ő lenne az új énekesnőjük. De Debbie
visszautasította az ajánlatot. Szinte meg is feledkezett már róla, de tegnap a
pasas megint beállított hozzá, ráadásul már a szerződéssel együtt.
Döbbenten ültem le Elliot ágyára. Hát,
mindenre számítottam, csak éppen erre nem…
– Aláírta? – kérdeztem meglepetten.
Elliot megrázta a fejét.
– Még nem. De gondolkozik rajta. – Egy
pillanatra csend telepedett közénk, aztán folytatta, ezúttal sokkal halkabban.
– Neked erről nem szabadna tudnod egyébként. Megtennéd, hogy nem beszélsz róla
senkinek?
Nagy volt a kísértés, el szerettem volna
mondani Castielnek, noha én magam sem tudtam, miért. Kissé izgatott lettem,
hogy a lány álma talán mégis valóra válhat, de tekintve a korábbi történéseket…
Nem csodálnám, ha Debbie pont ez miatt mondana végül nemet. Kissé féltem, hogy
a történelem megismétli önmagát, bár tudtam, hogy amíg Elliot Deborah mellett
van, nem történhet semmi baj sem.
– Te mit gondolsz erről? – Kíváncsi
voltam, Elliot hogy vélekedik a dologról. Mégis csak a barátnőjéről volt szó.
Elliot elkapta rólam a pillantását és a
mobilját kezdte forgatni a kezei között.
– Nem tudom. Aggódom érte, és félek a
következményektől. De ha aláírja… Támogatni fogom őt, amíg csak tudom.
Halványan elmosolyodtam. Sejtettem, hogy
ezt fogja válaszolni. Elliot nem állna Debbie álmainak útjába, még ha nem is
helyesli a döntését. Biztos voltam benne, hogy amikor csak tud, a bátyám a
színfalak mögött fog izgulni, míg Deborah a színpadon énekel, s a hangjával
varázsol el mindenkit. De tartottam attól, hogy a hírnév egyszer a lány fejébe
fog szállni, s megbántja Elliotot.
Ha összetöri a bátyám szívét, biztosan
kikaparom a szemét.
– Azért vigyázz rá, jó? – fogtam meg a
kezét, s óvatosan megszorítottam. – Segítesz akkor pakolni? Azt sem tudom, hol
kezdjem…
Elliot egy mosolyt varázsolt az arcára,
majd kipattant az ágyból.
– Megígértem, nem?
A gyomorgörcsöm ismét visszatért, miközben
a fiúkkal megpróbáltuk kiszedni a szekrényem mélyéről a bőröndöm, amelyet
utoljára akkor használtam, mikor nyáron Olaszországba mentem apához. Reméltem,
hogy legközelebb is nyaralás miatt kell elővennem, nem pedig azért, mert
iskolát váltok. De most már nincs mit tenni, nem igaz?
A pakolás viszonylag csendben telt. Míg a
ruháimat válogattam, Castiel az ágyamon feküdt és a telefonján játszott, míg
Elliot a székemre telepedett le, onnan figyelte minden mozdulatomat. Csak akkor
szólalt meg, mikor rosszul hajtottam össze egy-egy ruhadarabot. Idegesítő volt,
de nem szóltam rá, mert féltem, hogy akkor itt hagy. Márpedig szerettem volna
az utolsó teljes napot a családommal – és Castiellel tölteni –, szóval
lenyeltem a kikészülő szavakat, s egy fintorral az arcomon hagytam, hogy a
bátyám kiszedje a rondán összehajtott pulcsimat a táskából, s ezúttal szépen és
precízen hajtogatta össze. Kissé kellemetlen volt, hogy fiú létére jobban ért
ehhez, mint én, de ha belegondolok, Elliot mindig is többet segített anyának a
házimunkában, így egyáltalán nem meglepő, hogy még ezt is jobban is csinálja.
Miközben a ruháimat pakoltam, némi izgalom
költözött belém, s nem sokkal később azon kaptam magam, hogy izgatottan várom,
hogy végre a kollégiumban lehessek. Próbáltam erre koncentrálni mindvégig, a
negatív gondolatokat pedig elhessegetni, s azt vettem észre, így sokkal
gyorsabban haladok. Alig háromnegyed óra alatt megtelt a bőröndöm: volt benne
minden; ruhák, tisztálkodó szerek, kozmetikumok, az ékszeres dobozom, némi
instant kávé, egy új fogkefe és egy bontatlan fogkrém, vatta a sminklemosáshoz…
Hirtelen úgy tűnt, mintha nem is új iskolába készülnék, hanem egy hosszú
nyaralásra, és ez sokat dobott a hangulatomon. Már csak néhány konyhai cucc
kell, és minden megvan. Azt hiszem.
– Csak egy papucsot viszel? – nézett rám
nagy szemekkel Elliot.
– Igen, miért? – kérdeztem, miközben
összehúztam a cipzárt az utazótáskán.
– El kellene raknod még egyet zuhanyzáshoz
– mondta. – Várj, hozok egyet.
Ezzel ki is sétált a szobámból. Míg
vártam, hogy visszaérjen, levetettem magam az ágyra, s elnyúltam Castiel
mellett. A sok hajolgatástól sajgott a derekam, s jól esett egy kicsit
vízszintben lenni…
– Visszatérve a pszichológushoz – kezdett
bele, miközben átkarolta a vállam. – Biztos, hogy szükséged van rá? Úgy értem,
ott úgysem csinálnál mást, mint beszélnél… Miért jobb egy idegennek megnyílni,
mint nekem, a bátyádnak vagy Dawnnak?
Felsóhajtottam. Tudtam, hogy elő fog még
ma kerülni ez a téma, de reméltem, hogy csak este kerül rá sor. Nem akartam
erről beszélni, hiszen úgysem értette volna meg.
– Csak néhány alkalomról lenne szó,
Castiel… Ha nem érzek változást, úgysem fogok eljárni…
– De mi van, ha felír valami nyugtatót,
amit szedned kell? – aggodalmaskodott tovább. – Lehet, hogy azzal csak rontana
a helyzeten…
Összeráncoltam a homlokom.
– Nem áll szándékomban gyógyszer szedni.
Csak szeretnék megbizonyosodni arról, hogy depressziós vagyok-e vagy sem.
– Te tudod – húzta el a száját. – Remélem,
azért tisztában vagy azzal, hogy rám bármikor számíthatsz. Ha nem érzed jól
magad ott, hívj fel, jó?
Halványan elmosolyodtam, szorosan
hozzábújtam, s beszívtam az illatát.
– Mindenképpen.
Szinte észre sem vettem, máris reggel
lett. Idegesen keltem ki az ágyból, s egyből megrohamoztam a fürdőt. Jól
akartam kinézni, le akartam nyűgözni mindenkit, ezért szinte az egész
délelőttöt odabent töltöttem. Alapos zuhanyt vettem, hajat mostam, sőt, még az
arcbőröm ápolásának is több időt szenteltem, mint eddig valaha, abban a
reményben, hogy már egy alkalom is csodákat művel majd vele. Mondjuk, semmi
okom nem volt panaszra; azon szerencsések közé tartoztam, akiknek alig volt
pattanásuk, így nem kellett attól félnem, hogy még az alapozó sem rejti majd el
a ronda ragyákat.
Ebédkor még mindig odabent
foglalatoskodtam, vagy háromszor mostam fogat, hogy még fehérebbek legyenek, s
még enni sem mentem le. Ideges és izgatott voltam, valószínűleg amúgy sem ment
volna le egy falat sem a torkomon.
Valamikor fél egy körül sétáltam át a
szobámba, s kis híján szívrohamot kaptam, mikor beléptem. Dawn odabent üldögélt
és egy magazint lapozgatott, amikor pedig meglátott, mosolyogva pattant fel, s
azonnal megölelt.
– Mióta vársz itt? – kérdeztem tőle
meglepetten.
– Csak egy órája – kuncogott. – Azóta
megebédeltem anyuddal és Elliottal. Azt mondták, reggel óta a fürdőben vagy.
Ennyire izgulsz?
Aprót bólintottam, s a szekrényemhez
léptem, hogy elővegyem azokat a ruhákat, amelyeket még tegnap este kigondoltam.
– Szeretnék jó benyomást tenni rájuk –
vallottam be idegesen. – De lehet, hogy kezdek túlzásba esni.
– Ugyan drágám – nevetett fel Dawn. – Ha
egy krumplis zsák lenne rajtad, még akkor is imádnának.
Ebben azért erősen kételkedtem, de nem
bírtam ki, hogy ne kacagjam el magam.
– Ámen, drágám… Ámen.
Dawn segített még egyszer leellenőrizni,
hogy minden rendben van-e, közben a szilveszter éjszakáról beszéltünk. Legjobb
barátnőm elmondta, mennyire mérges volt, mikor Castiel felhívta, hogy lemondja
a bulit, hiszen ő is annyira várta már. Meg persze, így kénytelen volt otthon
maradni, amit egyébként elég nehezen bírt, hiszen a szülei ismét veszekedtek.
Pedig azt hittem, most már minden rendben lesz közöttük. Miután az édesanyja
visszaköltözött hozzájuk, úgy tűnt, a felnőtteknek sikerült megbeszélniük a
problémákat, és néhány hétre minden visszatért a normál kerékvágásba. A
napokban viszont újra elmérgesedett a helyzet, s most már Dawn is biztos volt
abban, hogy a szülei válni fognak; ezúttal azonban nem látszott rajta, hogy
annyira megviselné. Azt állítja, a folytonos vita őt is csak feszültté teszi, s
nem bánná, ha ez végleg megszűnne.
– Remélem, ha elválnak, anyával maradok –
sóhajtott fel. – Apa sokkal szigorúbb, és nem sokáig bírnám mellette.
– Minden rendben lesz, meglátod –
mosolyogtam rá biztatóan. – Különben is, elég idős vagy már, valószínűleg
megkérdeznek majd, kivel szeretnél maradni.
Dawn és én nem sokáig beszélgethettünk
nyugodtan, körülbelül negyed óra telhetett csak el, Elliot pedig vigyorogva
dugta be a fejét a szobámba, hogy szóljon, lassan indulnunk kellene. Gyorsan
magamra kaptam a ruháimat, míg Elliot levitte a bőröndöm és egy nagyobb táskát
az autóba. Mielőtt követtem volna, szorosan megöleltem Dawnt, s igyekeztem nem
elsírni magam. Furcsa lesz, hogy nem láthatom őt minden nap, de az biztos, hogy
folyamatosan értesítem őt majd a történésekről. S ő is megígérte, hogy mindenről
beszámol, ami a Sweet Amorisban történik, így olyan, mintha én is ott lennék.
Dawn könnyei patakokban folytak, miközben
lekísért a kocsihoz, én viszont nem akartam sírni, mert féltem, hogy teljesen
elfolyna a sminkem. Ezért inkább csak bepattantam az anyósülésre, s vártam,
hogy Elliot végre elinduljon. Castieltől már tegnap este elbúcsúztam, akkor
majdnem egy órán keresztül zokogtam, s nem akartam elölről kezdeni az egészet.
Szerencsére a bátyám nem habozott, azonnal beindította a motort, s már ki is hajtottunk
az utcánkból, mielőtt sírva fakadtam volna.
Elliot meglehetősen lassan vezetett,
szerintem érezte az egyre növekvő feszültségem, ezért sem sietett annyira.
Útközben egy szót sem szóltunk egymáshoz, én végig a tájat bámultam. A hó már
olvadásnak indult, köszönhetően a tegnapi és a mai enyhe időnek, de volt egy
olyan érzésem, hogy néhány nap múlva ismét fagyni fog minden. Nem bántam volna,
ha a pénteki találka is elmaradna hóvihar miatt. Inkább ragadnék a kollégiumban
hétvégére, minthogy találkozzak Gerard szüleivel.
– Kíváncsi leszek a szobatársaimra… –
mosolyodtam el kissé, mikor Elliot leállította a motort a parkolóban.
– Meglátod, jól kijöttök majd – vigyorgott
rám. – Segítsek felcipekedni?
Bólintottam.
– Egyedül nem bírnám el.
Elliottal egyszerre szálltunk ki a
kocsiból, s míg ő elővette a csomagtartóból a cuccaimat, addig én az épületet
méregettem. Határozottan nagyobb volt, mint a Sweet Amoris kollégiuma – egyszer
jártam ott, mikor Mr. Faraize történelemórán átküldött valami fontos csomagért.
Modernebbnek is tűnt, valószínűleg belülről is sokkal jobb, mint a volt sulimé.
Nagyot nyeltem, miközben elindultam a bejárat felé, szorosan Elliot mellett
haladva. Készen álltam elfutni, ha valami nem nyerné el a tetszésem, bár
tudtam, hogy sok választásom nem igazán van. A Sweet Amorisba már nem mehetek
vissza.
A portánál ülő nő a negyvenes évei közepén
járhatott, s unottan mosolyodott el, mikor meglátott. Gondolom, kötelező
kedvesen viselkedniük a diákokkal, s egy cseppet sem lepődnék meg, ha kezdene
betelni nála a pohár. A korosztályom igencsak neveletlen tud lenni néha…
– Segíthetek? – kérdezte mézes-mázas
hangon, s kissé előrébb dőlt a székében. Vastag keretes szemüvege mögül
alaposan végigmért.
– Izé, Avery Delacroix vagyok –
mutatkoztam be. – Új diák.
A nő elkapta rólam a tekintetét, és egy
köteg papírt kezdett átnézni. Aztán visszapillantott rám, felém nyújtva egy
lapot és egy tollat.
– Ezt töltsd ki, kérlek!
Úgy tettem, ahogy mondta, s remegő
kezekkel vettem el a kezéből az íróeszközt. Néhány alapvető dolgot kellett
ráírnom: a nevem, a címem, szüleim elérhetőségét, majd miután végeztem, elkérte
a személyim és a lakcímkártyám, hogy lefénymásolhassák. Egy kulcsot rakott
elém, s még szélesebben mosolygott. A görbülettől teljesen eltorzult az arca,
inkább tűnt fintornak, mint mosolynak, mire Elliot kis híján felnevetett
mellettem. Alig láthatóan az oldalába könyököltem, így szólva rá, hogy fejezze
be.
– A 206-os szoba a tiéd – magyarázta a nő.
– Két szobatársad lesz, akik már nagyon várnak. Remélem, jól fogod érezni magad
nálunk.
Szégyenlősen elmosolyodtam, s a kezembe
vettem a kulcsot.
– Köszönöm.
A fejemmel egy hosszú folyosó felé böktem,
Elliot pedig ismét felvette a bőröndöm. Egyelőre úgy tűnt, nem labirintus a
hely, könnyen megtaláltam az emeletre vezető lépcsőt, ám amikor felértem az
elsőre, eszembe jutott, hogy elfelejtettem megkérdezni, pontosan hol is a van a
szobám.
– Szerintem a másodikon lesz – mondta
Elliot, mikor meglátta a bizonytalanságom. – Siessünk, mert leszakad a kezem.
Szerencsére könnyű dolgunk volt, nem
kellett fel-le lépcsőznünk. A bátyámnak igaza volt, a 206-os szoba tényleg a
másodikon volt, ráadásul rögtön a lépcső mellett. Elliot nagyot sóhajtva rakta
le a táskáimat a földre, s türelmesen várt, míg bekopogtam. Egy vékony hang
szólt ki, én pedig kissé idegesen nyomtam le a kilincset. Két szempár meredt
rám, mikor beléptem. Egy fekete hajú lány mosolygott rám az íróasztalától, majd
egy pillanat múlva felpattant és szorosan ölelt magához. Váratlanul ért ez a
kedves gesztus, de kissé kellemetlenül is éreztem magam. Utáltam, amikor
ismeretlenek ölelgettek.
– Avery, ugye? – A másik lány felállt az
ágyáról, s apró mosollyal a szája szélén igyekezett felém. Bólintottam. – Az én
nevem Priya – mutatkozott be gyorsan, majd leszedte rólam a fekete hajú lányt
is.
– Lucy vagyok! – vigyorgott rám továbbra
is, s felém nyújtotta a kezét, amit azonnal meg is ráztam. – Istenkém, annyira
vártalak már! Gyere, megmutatom az ágyad! – Lucy megragadta a karom, s az
ablakhoz közeli fekvőhely felé húzott.
Segélykérően pillantottam hátra Elliotra,
aki megérte visszatartani a nevetését. Lucy bizonyára egy nagyon jó fej lány,
de egy kicsit sok. Értem én, hogy örül nekem, ami nagyon jól esik, de még csak
nem is ismer, mégis öleléssel üdvözöl. Nem értem, hogy lehet ennyire közvetlen
egy idegennel…
– Segítsek kipakolni? – kérdezte, és már
rohant is a csomagjaim felé.
– Ó, aranyos vagy, de meg tudom csinálni
egyedül is – mosolyogtam rá. Aztán eszembe jutott, hogy az ajtóban álló bátyám
még be sem mutattam. – Egyébként ő a bátyám, Elliot.
Priya egy biccentéssel üdvözölte őt, majd
visszafeküdt az ágyára és folytatta az olvasást. Lucy szeme azonnal
felcsillant, miközben végigmérte a testvérem, és egyből ott termett mellette, s
kérdésekkel kezdte bombázni a fiút. Gonoszul mosolyogtam rá, miközben ő megért
elhátrálni a túlságosan is lelkes lánytól.
– Izé, örültem a találkozásnak! – vakarta
meg a tarkóját, majd könyörögve nézett rám. – Én mentem, Deborah biztosan vár
már.
Kis híján felnevettem, mikor megláttam
Lucy zavart arckifejezését.
– Várj, lekísérlek – kuncogtam, majd
elindultam az ajtó felé.
Elliot hatalmas levegőt vett, mikor már a
lépcsőn mentünk lefelé.
– Tudod, azt hiszem, Lucy-val jól kijövünk
majd – nevettem fel. – Lehet, hogy a végén legjobb barátok leszünk.
– Nekem mindegy, csak ne hozd haza! –
morogta, majd felém fordult, s magához ölelt. – Vigyázz magadra, jó? Próbálj
meg nem összebalhézni senkivel sem. Ne hagyd, hogy minden srác rád nyomuljon,
ha nem akarod, hogy Castiel vérfürdőt csináljon a kollégiumból.
Elmosolyodtam, s egy puszit nyomtam az
arcára.
– Ne aggódj, minden rendben lesz. –
Zavartan hajtottam le a fejem. – Ugye felhívsz, ha hazaértél?
Elliot egy aprót bólintott, majd búcsúképp
összeborzolta a hajam, mire villámokat szóró szemekkel néztem rá. Ő csak
nevetett, majd intett egyet, s kisétált a bejárati ajtón. Az ablakon figyeltem,
ahogy elhajt, s amint eltűnt a látóteremből, nagy levegőt véve indultam vissza
az új szobámba. Most, hogy Elliot elment, összeszorult a torkom, s sírógörcsöm
támadt. Pedig boldognak kellene lennem, hiszen viszonylag normális
szobatársakat kaptam. Úgy értem, lehet, hogy Lucy nem teljesen százas, de
lehetne ennél rosszabb is a helyzetem. Hm, vajon Charles is kollégista? Vagy
naponta jár be? Egyáltalán vegyes ez a kollégium, vagy csak lányok vannak itt?
– Remélem rosszul látok!
Ismerős hang csendült fel a lépcső
tetejéről, s hevesen dobogó szívvel néztem fel. Egy pillanatra azt hittem,
káprázik a szemem, de hiába pislogtam, az alak továbbra is ott állt velem szemben,
s gyilkos pillantásokkal illetett. Nagyot nyeltem.
– Jace?