2017. február 1., szerda

51. Jace?

Csóközön!♥

Kis kimaradás után ismét itt vagyok, és jelentem, sikerült túlesnem az összes vizsgámon. Az egyik nem lett meg, mert betegség miatt addig halogattam a vizsgákat, hogy végül csak az utolsó időpontokat sikerült felvennem, és az legutolsónál már annyira fáradt és kimerült voltam, hogy sikerült elaludnom.^^" Mivel 50 km oda az út, már sehogy sem értem volna be, szóval ez miatt kicsit csalódott vagyok.:/ De a lényeg, hogy a többi megvan.:)

Szóval, miután sikerült kipihennem magam, meg is írtam a következő részt, ami most extra hosszú lett, legalábbis nekem úgy tűnik.:D Ezzel a fejezettel átléptem a 300 oldalt is, ami hihetetlen szám, és büszkeséggel tölt el. Hálával tartozom nektek, mert ha Ti nem lennétek, egészen biztosan nem tartanék itt. Köszönöm!♥

Remélem elnyeri a rész a tetszéseteket! Jó olvasást kívánok hozzá mindenkinek!^^

Puszi, 
Raina

Az izgalom végül nem sokáig hagyott pihenni. Valamikor fél hét körül riadhattam fel arra, hogy pakolnom kellene, s bár kissé megnyugtatott a tény, hogy még túl kora van hozzá, onnantól kezdve képtelen voltam visszaaludni. Az agyam szüntelenül pörgött, és sehogy sem sikerült visszafognom a gondolataimat. Rettegtem attól, hogy itt kell hagynom a barátaimat és a családomat – leginkább Elliot miatt fájt a szívem, akit jóformán még vissza sem kaptam, most mégis el kell tőle búcsúznom. Tudtam, hogy nem világgá megyek, és valószínűleg annyira honvágyam lesz, hogy már az első hétvégén hazautazom, de mégis… Rossz volt belegondolni, hogy nem láthatom őket mindennap.
Ráadásul a beilleszkedés miatt is féltem. Számomra minden és mindenki új lesz, az ottaniak számára én pedig csak egy betolakodó leszek. Mi lesz, ha nem fogadnak el, s nem lesz senki, akivel elüthetem az időt? Nem vagyok az a szobában ülő típus, szükségem van arra, hogy kimozduljak, ami lássuk be, egyedül nem valami izgalmas. Ne értse félre senki, nem vágytam én legjobb barátokra, hiszen ezt a szerepet már betöltötték az itthoniak. De azért nem bánnám, ha ott is el tudnék beszélgetni valakivel.
Fél óra forgolódás után rájöttem, hogy hasztalan minden próbálkozásom, úgysem fogok tudni visszaaludni, ezért amilyen óvatosan csak tudtam, kibújtam Castiel öleléséből, úgy, hogy még véletlenül se ébresszem fel, majd felvettem az íróasztalomnál árválkodó szék háttámlájára terített köntöst, s mezítláb osontam ki a szobából. A házban, nem meglepő módon, teljes csend uralkodott. Kíváncsiságból belestem Elliot szobájába, hátha odabent találom. Egy csalódott sóhaj hagyta el a szám. Gondolhattam volna, hogy még mindig Debbie-nél van. Csak remélni tudtam, hogy minden rendben… És hogy a bátyám hamarosan hazajön. Egy kis részem még mindig dühös volt a tegnapi nap miatt; a másik felem azonban tökéletesen megértette az aggodalmait. Valószínűleg én is ugyanezt tettem volna a helyében, csakhogy megnyugodhassak. Vajon ki kereshette meg Deborah-t, ami miatt Elliot ennyire zaklatott lett? Kezdtem úgy érezni, még ő is jobban ismeri Debbie-t, mint én, pedig a lánnyal elvileg jó barátnők vagyunk… voltunk. Mindegy.
A konyhában első dolgom volt egy jó erős kávét készíteni magamnak. Szükségem is volt a koffeinre. Vagy lehet, hogy inkább egy nagy adag nyugtatóra? Inkább mindkettőre. Egyre inkább utáltam magam, amiért nem utasítottam vissza az ajánlatot. De azzal is tisztában voltam, hogy ha nem fogadom el, életem hátralevő részében a kihagyott lehetőség járt volna a fejemben. Felsóhajtottam. Meg kellene nyugodnom, elvégre, minden rendben lesz. A családom és a barátaim is támogatnak, s nem is szabadna ennél többre vágynom. Boldognak kellene lennem, hogy új ismerősöket szerezhetek, s végre azt tanulhatom, amit a kezdetektől fogva szerettem volna. De a fene sem gondolta még akkor, hogy lesz egy komoly kapcsolatom, akit nem szívesen hagyok itt. Vagy, hogy a bátyámmal fél év kóma után épp, hogy csak sikerül együtt lennem.
Nagy levegőt vettem, s belekortyoltam a kávéba, ami kissé égette a nyelvem, de abban a pillanatban ez volt a legkisebb bajom. Próbáltam pozitívan gondolni a jövőre, de nem ment. Csak azok a napok jutottak eszembe, amit Castiel, Elliot, Dawn és a többiek nélkül kell töltenem. Nem voltam benne biztos, hogy képes leszek végig csinálni.
Kulcs zörrent a zárban, én pedig azonnal felkaptam a fejem, reménykedve, hogy a bátyám ért haza. Szükségem volt most a nyugtató szavaira és arra, hogy mellettem legyen, éppen ezért csalódottan mosolyodtam el, mikor Elliot helyett anya tipegett be a konyhába, lábujjhegyen. Azonnal a szívéhez kapott ijedtében, mikor meglátott, látszólag teljesen meglepte őt az, hogy a konyhában ücsörgök ahelyett, hogy aludnék. Persze, hiszen ő úgy tudja, egész éjjel buliztam. Ilyenkor tizenegynél előbb sosem jövök ki a szobámból.
– Boldog új évet! Te még ébren? – kérdezte döbbenten, ahogy mellém ért, s egy puszit nyomott a fejem búbjára, majd egy határozott mozdulattal kikapta a kezemből a kávét. Sosem szerette, ha ezzel kezdem a reggelt.
Megráztam a fejem.
Már ébren. Annyira ideges vagyok, hogy nem tudok nyugodtan aludni…
Anya aggódva nézett rám, s szinte azonnal leült velem szemben. Tudtam, mi következik, és egek, annyira nem álltam rá készen. Nem akartam végighallgatni azt, amit valahol mélyen nagyon is jól tudtam. A pozitív gondolatok ott lapultak az elmém egy hátsó zugában, csak a félelem teljesen elnyomta őket.
– Avery, teljesen feleslegesen izgulsz – kezdett bele. – Egy talpraesett lány vagy, aki bárhol megállja helyét. Nem kell aggódnod, már az első nap be fogsz illeszkedni.
Sóhajtva dőltem hátra.
– Mi van, ha nem? – kérdeztem, könnyekkel a szememben. – Mihez fogok kezdeni egyedül? Nem lesz ott senki velem. Sem Dawn, sem Castiel, Elliotot sem láthatom, rólad nem is beszélve… Hogy fogom kibírni?
Felvont szemöldökkel meredt rám. Hisztiztem, ez az igazság. Még az én fülemet is bántotta a vékony hangom, de nem tudtam ellene mit tenni. Alig bírtam visszatartani a könnyeimet. Már korántsem éreztem magam annyira magabiztosnak, mint pár héttel, hónappal ezelőtt. Mintha teljesen kicseréltek volna.
– Csak pozitívan, Avery! – mosolygott rám kedvesen. – Minden rendben lesz, meglátod. Különben is, ha jól tudom, Charles is odajár. Nem leszel egyedül.
Miért nem lepődöm meg, hogy anya már erről is tud? Oké, javult a kapcsolatunk, és mostanában ő is elbeszélget Castiellel úgy, hogy nincs az az undor az arcán, ami korábban szokott, hál’ istennek. De egek, legalább egy picit visszafoghatná magát! Annyira látszik, mennyire odavan Charlesért… Azért a Charlesért, akit az életem hátralevő részében szeretnék elkerülni. De így, hogy egy gimnáziumba fogunk járni… Miért van olyan érzésem, hogy nem lesz tőle nyugtom?
– Tudod, anya, Charles az utolsó, akit látni szeretnék ott… – morgom. – És kérlek, hanyagoljuk a témát. Castiel is itt van, és nem akarom, hogy félreértsen bármit is.
Anya nagyot sóhajtva állt fel, majd kisétált a folyosóra. Odakint matatni kezdett, táskák zörgését hallottam, nem sokkal később azonban újra csend lett, szülőm pedig két aprócska dobozzal a kezében tért vissza. A rózsaszín csomagolópapírba bújtatott csomagot átnyújtotta nekem.
– Gerard szülei küldik. Szeretnének megismerni titeket, szóval, ha Elliot is felébred, meg kellene beszélnünk egy időpontot, ami mindenkinek alkalmas.
Szomorúan elmosolyodtam, s elvettem tőle a dobozt. A rajta lévő masnival kezdtem játszani.
– Úgy érted, ha Elliot hazaért…
– Nincs itthon?
A gyomrom görcsbe rándult, ahogy eszembe jutott a tegnap este. Tényleg nem úgy alakult, ahogy terveztem, és bár végül jól éreztem magam Castiellel, sajnáltam, hogy nem tarthattuk meg azt a búcsú bulit, amire annyira készültünk mindannyian.
– Még az este átment Deborah-hoz.
Anya értetlenül nézett rám.
– De nem úgy volt, hogy buliztok?
Fáradtan hajtottam a fejem az asztalra. Nagyon nem akartam erről beszélni.
– Úgy volt, de Rosa és Lysander lemondta, mert Lys apukája kórházba került. Aztán Debbie is írt, hogy váratlanul beállított hozzá valaki, és…
Hirtelen lefagytam. Elliot nem hívott az éjjel, hogy együtt köszöntsük az új évet, még ha csak telefonon is. Sosem csinált még ilyet; ha máshol ünnepeltünk is, éjfél előtt egy perccel mindig csörgött a telefonom, s egyszerre számoltunk vissza. Mi van, ha valami baja esett? Azt mondta, rossz érzése van… Lehet, hogy Deborah látogatója bántotta? De… akkor Debbie szólt volna, nem?
Ugyan anya arra várt, hogy folytassam és magyarázzam meg, miért nem úgy történtek a dolgok, mint ahogy terveztük, képtelen voltam rá. Aggódni kezdtem Elliot miatt – furcsa mód, még az is aggasztott, hogy talán Debbie-vel is történt valami. Csak arra tudtam gondolni, hogy az az illető kereste meg a lányt, aki rám gyújtotta a raktárt. Lehet, hogy Deborah elmondta a bátyámnak, mit látott akkor, s ezért gondolta azt Elliot, hogy a barátnője most bajban lehet. Istenem, bele sem mertem gondolni, milyen szörnyűség történhetett az éjjel.
Habozás nélkül pattantam fel, s egyenesen a szobámba rohantam. Még az alvó Castiellel sem foglalkoztam; őszintén, a bátyám épsége sokkal fontosabb volt abban a pillanatban, mint az, hogy Castiel ki tudja-e rendesen pihenni magát vagy sem. Azonnal a telefonomért nyúltam, s már tárcsáztam is Elliot számát. A kétségbeesésem csak nőtt, mikor a készülék sípolni kezdett ahelyett, hogy kicsörgött volna. Nagy levegőt vettem. Nyugodj meg, Avery, ne gondolj mindjárt a legrosszabbra! Az is lehet, hogy csak lemerült…
Vagy éppen agyonverve hever most valahol…
– A francba! – morogtam, talán hangosabban a kelleténél, s amilyen gyorsan csak tudtam, kirángattam a szekrényemből az első kezembe kerülő nadrágot és pulóvert.
Castiel a zajongásra ébredt fel, álmosan nézett körbe, majd a tekintete megállapodott rajtam. Nagyokat pislogott, miközben azt figyelte, hogyan kapom magamra a ruhadarabokat, s mikor megérezte a feszültségem, az álmosság egy pillanat alatt eltűnt a szeméből, s éberen ült fel az ágyban.
– Valami baj van? – kérdezte idegesen.
Kis híján átestem a lábamon, miközben a fekete farmerommal szórakoztam. Gondterhelten sóhajtottam fel, s levetettem magam az ágyam szélére, még mindig a nadrág szárával vacakolva. Csak idegesebb lettem, úgy éreztem, még az öltözködés is hátráltat. Ha nem a tél kellős közepén lettünk volna, köntösben rohantam volna át Debbie-hez, egy pillanatig sem foglalkozva azzal, hogy a mellettem elhaladók mennyire néznek bolondnak. Meg akartam bizonyosodni arról, hogy a bátyámmal minden rendben. Egyszer majdnem elvesztettem őt, és tényleg nem bírtam volna ki, ha ezúttal örökre elmegy…
Letöröltem egy kósza könnycseppet az arcomról, majd Castiel felé fordult.
– Igen… Azaz nem. Fogalmam sincs – sóhajtottam. – Elliot még nincs itthon és a telefonja is ki van kapcsolva.
Castiel felvonta az egyik szemöldökét. – És?
Mérgesen húztam el a szám. Hát tényleg nem érti?
– Rossz érzésem van. Mi van, ha történt vele valami?
– Ne csináld, Avery! – Fáradt sóhaj hagyta el ajkait. – Ne gondolj egyből a legrosszabbra! Lehet, hogy csak lemerült. Vagy szándékosan kapcsolta ki a telefonját…
Értetlenül meredtem rá.
– Ugyan miért kapcsolta volna ki szándékosan? – horkantottam fel. – Elliot nem az a fajta.
– Debbie-nél van – mosolyodott el. – Aki történetesen a barátnője. Nem gondolod, hogy azért nem éred el, mert nem akarta, hogy bárki is zavarja őket?
Nagyot nyelve kaptam el róla a tekintetem, éreztem, hogy az arcom lángolni kezd. Miért nem jutott ez eszembe? Igazából, teljesen logikus, amit Castiel mond. Lehet, hogy Elliot azért kapcsolta ki a mobilját, mert nekik is hasonlóan telt az éjszakájuk, mint nekünk, s tényleg nem akarták, hogy bárki is félbeszakítsa őket.
De továbbra sem hagyott nyugodni Debbie látogatója. Meglehet, hogy túlzottan paranoiás vagyok, de egyszerűen nem tudok a fenekemen maradni, mikor tudom, hogy a lány tudja, ki gyújtotta rám a raktárt. Mi van, ha egy elmebeteg emberről van szó, aki most Deborah-t zaklatja? Nem akartam, hogy a bátyám is belekeveredjen, s a végén ő húzza a rövidebbet…
Castiel látta rajtam, hogy nem sikerült lecsillapítania a szavaival, ezért egy hatalmas sóhaj kíséretében átkarolt, s végigfektetett az ágyon. Ujjaival lassan kezdte cirógatni az arcbőröm, s lágy tekintettel nézett rám, de némi kétségbeesést is kiolvastam a pillantásából. Hirtelen összeszorult a torkom, s lesütöttem a szemem. Volt valami, ami egy ideje már nyomasztott, de senkinek sem beszéltem róla eddig, pedig éreztem, hogy nem szabadna magamban tartanom, mert még jobban tönkre tesz. De nem mertem megszólalni, tartottam attól, hogy ha Castiel megtudja, valamilyen problémám van, elhidegül tőlem. Persze, tudtam, hogy szeret és erre valószínűleg nem fog sor kerülni, de… Mégis bennem volt egy kis félelem.
– Úgy érzem, szükségem van egy pszichológusra – jelentettem ki végül, lehunyt szemmel, így nem láthattam a reakcióját.
Csend követte a szavaimat, én pedig nem mertem felnézni. Sőt, még a kezemmel is eltakartam az arcom, biztos, ami biztos. Ugyan Castiel nem kérdezett, mégis folytattam, hiszen ez a dolog már hosszú ideje nyomta a lelkem. Itt volt az idő, hogy végre megnyíljak valakinek, s ne csak emésszem magam.
– Azt hittem, idővel javul majd a helyzet, de az az igazság, hogy minden egyre csak rosszabb. – Egy könnycsepp folyt végig az arcomon. – Rettegek attól, hogy valaki a nyomomban van és megpróbál megölni. Rettegek attól, hogy mindannyian elhagytok, s én teljesen magamra maradok, Castiel… Félek, hogy mindenkit elveszítek, és senkim sem marad… – Kis szünetet tartottam, s mély levegőt vettem. – Mostanában egyre többször van pánikrohamom… És úgy érzem, ezzel már nem tudok egyedül megbirkózni. Segítségre van szükségem.
Miután nem szóltam egy szót sem, Castiel gyengéden megfogta a kezem, s elemelte az arcomtól. Tekintetéből sugárzott az őszinte kétségbeesés, s egy pillanatra bűntudatom támadt, hiszen tudtam, hogy ez miattam van. Hirtelen nem éreztem hozzá valónak magam… Egy olyan lányt érdemelne, aki maximálisan boldoggá teszi. Velem pedig csak bonyolult az élete, és még aggódnia is kell miattam. Szörnyen rossz barátnő vagyok…
– Miért nem mondtad el ezt hamarabb, Avery?
Némi habozás után átkaroltam a nyakát és a tarkóját kezdtem simogatni.
– Mert azt hittem, sikerül túltennem magam rajta, csak idő kell. De túl sokáig vártam…
Castiel szóra nyitotta a száját, ekkor azonban megcsörrent a telefonja. Ám ő továbbra sem mozdult, pillantása az arcomat pásztázta, s nem úgy nézett ki, mint aki fogadni akarja a hívást. Végül azonban nagy levegőt vett, s levette az éjjeliszekrényemről a mobilját.
– Ezt fel kell vennem – sóhajtott fel. – Utána folytatjuk ezt a beszélgetést…
Őszintén? Nem sok kedvem volt hozzá, de tudtam, hogy nem fogom megúszni. Már bántam, hogy egyáltalán szóba hoztam a dolgot, bár valahol mélyen tisztában voltam vele, hogy a problémáimon csak az segíthet, ha beszélek róla. Éppen ezért gondoltam úgy, hogy szükségem van egy szakemberre.
Amíg Castiel telefonált, kimásztam az ágyból, s lesétáltam a nappaliba, ahol anya éppen a tegnap este behordott poharakat és egyéb dolgokat pakolgatta. Mellé léptem, s kivettem a kezéből ezt-azt, s megindultam vele a konyhába. Ő követett, csendben, de a tekintetét mindvégig magamon éreztem.
– Összevesztél a bátyáddal? – kérdezte, miközben bepakoltunk a szekrénybe.
Megráztam a fejem.
– Nem, de mérges vagyok rá. Tudta, mennyire fontos nekem ez a buli, mégis lelépett… És ez eléggé szarul esett.
– Biztosan meg volt rá az oka. Elliot sosem bántana meg szándékosan.
Tisztában voltam vele; Elliot és én rengeteget veszekedtünk az évek során, főleg az irigységem miatt. Őt mindig jobban szerették, mindig ő volt a középpontban, és én fele annyi szeretetet nem kaptam a családomtól, mint ő. S bár az esetek kilencvenkilenc százalékában én kezdtem a vitát, mindig Elliot volt az, aki először megtört és bocsánatot kért. Ő volt az egyetlen személy ebben a házban, aki foglalkozott velem, akit érdekelt, mi történt a suliban, s neki bátran meséltem az aktuális partnereimről. Bár minden egyes alkalommal elmondta, hogy ez nem helyes, sosem ítélt el, inkább kiállt mellettem, mikor valaki sértegetni kezdett. Közel álltunk egymáshoz, és tudtam, hogy szeret, éppen ezért nem is bántana meg. Egyszerűen csak zavart, hogy van az életében valaki, akiért legalább annyira aggódik, mint értem. És talán az sem tetszett annyira, hogy ez a személy Deborah…
– Tudom – válaszoltam halkan.
Nem akartam anyának elmondani az aggodalmaimat, hiszen lehet, hogy teljesen alaptalanok. Ráadásul, ha megemlítem neki, micsoda szörnyűségek fordultak meg a fejemben, garantáltan remegni fog az idegtől, s azonnal kocsiba pattan, hogy megnézze, Elliottal minden rendben van-e. És ha minden rendben van vele – márpedig nagyon remélem, hogy így van –, a bátyám teljesen ki fog kelni magából, amiért még egy napra sem hagyjuk, hogy hadd csinálja azt, amihez kedve van. Éppen ezért hallgattam, s csendben folytattam a pakolászást. Castiel időközben végzett a telefonálással, s csatlakozott hozzánk. Anya kissé furán méregette a félmeztelen fiút, valószínűleg rögtön leesett neki, mit csináltunk az éjjel, de hál’ isten, egy szót sem szólt, de azért végig rajtunk tartotta a szemét.
– Hogy van az apukája? – kérdeztem Castieltől, miközben visszatoltuk a kanapét a helyére. Lysander kereste őt az előbb, de azt már nem akarta elmondani, miről beszélgettek. Nem is érdekelt különösebben, csak azt akartam tudni, hogy Lys édesapja jól van-e.
– Nem jól – sóhajtott fel. – Még pár napig biztosan kórházban kell maradnia.
Egy pillanatra összeszorult a torkom. Istenem, remélem, hamar felépül! Lysander annyira érzékeny srác, még ha nem is mutatja ki… Nem fogja kibírni, ha a szüleivel történik valami.
– Annyira sajnálom, ami történt… Bele sem merek gondolni a helyzetébe. Ha apával történne valami…
Castiel hirtelen mellettem termett, s azonnal az ajkamra nyomta a száját, így fojtva belém a szavakat. Annyira meglepett ez a mozdulat, hogy hirtelen még levegőt venni is elfelejtettem, csak nagyokat pislogtam.
– Ezt miért kaptam? – kérdeztem, miután ellépett tőlem.
– Mert nem bírom hallgatni, mennyire pesszimista vagy… Hol van az a magabiztos, mindig pozitívan gondolkodó Avery, akibe beleszerettem?
Összefontam magam előtt a karomat. Nem voltam rá mérges, hiszen még én is éreztem, hogy nem teljesen előnyös az a változás, amin az utóbbi időszakban átestem. De egyelőre fogalmam sem volt, hogyan változtathatnék a rossz szokásaimon.
– Aha, szóval akkor már nem is szeretsz? – vontam fel az egyik szemöldököm, mosolyogva.
Castiel azonnal magához rántott, s csiklandozni kezdett. Hangosan kacagtam, miközben próbáltam elmenekülni előle, de nem igazán sikerült, hosszabbak voltak a lábai, mint nekem, ráadásul gyorsabbnak is bizonyult nálam. Egészen a nappali ajtajáig hátráltam, s mielőtt felrohanhattam volna az emeltre, visszahúzott és nekinyomott a falnak. Kuncogva karoltam át a nyakát, miután abbahagyta a kínzásom, s lehúztam magamhoz, hogy megcsókolhassam. Nem zavart különösebben, hogy anya bármikor észrevehet minket, úgysem tehetne semmit. Ha ránk is szólna, hogy fejezzük be, akkor a szobámban folytattuk volna a csókolózást, szóval…
Azonban nem anya szakított félbe minket, hanem a bejárati ajtó nyílása, fél pillanat múlva pedig Elliot lépett be a nappaliba, s felvont szemöldökkel méregetett minket. Gyorsan végigfuttattam rajta a tekintetem, hogy biztosra menjek, egy haja szála sem görbült, majd kibújtam Castiel karjai közül, s a bátyám nyakába ugrottam.
– Utállak, ugye tudod? – morogtam, s még jobban hozzábújtam.
– Neked is boldog új évet, drága, egyetlen hugicám… – horkantott fel.
– Minden rendben van, ugye? – Az arcát vizslattam, s magamban azért imádkoztam, hogy Elliot az igazat mondja.
Ugyanis képes volt hazudni, ha Deborah érdekei úgy kívánták. Persze, azonnal rájöttem, amikor Elliot füllentett, és utána elmondta az igazságot, de azért elég rosszul esett.
– Persze – válaszolt szűkszavúan, majd lefejtette magáról a kezemet.
Mindeközben egy pillanatra sem nézett rám, inkább sarkon fordult, s bement a konyhába, hogy köszöntse anyát. Követtem őt, abban bízva, hogy beavat a részletekbe, de nem tette. Úgy viselkedett, mintha ott sem lettem volna, csak nevetgélt anyával, s kibontotta azt az ajándékot, amelyet Gerard szülei küldtek. Egy méregdrága óra volt az, ráadásul olyan, amelyet Elliot hetek óta nézegetett a neten, csak sosem merte megrendelni. A pillantásom az én csomagomra siklott, amely még mindig bontatlanul hevert az asztalon, majd a tekintetemmel újra Elliot szemeit kerestem, de a bátyám még csak arra sem méltatott, hogy legalább félig felém forduljon. Mérgesen néztem farkasszemet a hátával, de rövid időn belül meguntam, s hisztisen vágtam le magam a székre, Castiellel szembe, aki isten tudja, mikor jött utánunk. Kíváncsian nézte, ahogy dühösen szaggatom szét a rózsaszín papírt, a haragom azonban egy pillanat alatt elszállt, amikor megláttam az ajándékom. Egy nagyon drága, de annál gyönyörűbb karkötőt fogtam a kezeim közt, az aprócska kövek csillogása pedig teljesen elvarázsolt. Egyszerű, de annál mutatósabb darab volt, pont az én stílusom. Gerard szüleinek mégis hogy sikerült ennyire eltalálnia az ízlésünket?
– Ha a nyaralónkba mennénk? – Nem fordítottam különösebb figyelmet anyáék beszélgetésének, de Elliot szavaira felkaptam a fejem. – Én elhozom Averyt a kollégiumból, este pedig találkozunk ott. Mit szólsz hozzá?
Sűrűn pislogva néztem át anyára, aki Elliot ötletén gondolkozott. Miről beszélnek?
– Vacsorázhatnánk abban a közeli étteremben – folytatta a bátyám. – Avery imádja a ráksalátájukat.
– Igen, és a desszertjeik is elég jók – bólogatott anya. – Jól van, beszélek Gerarddal és foglalunk asztalt.
Elliot elmosolyodott, majd megfordult, s kisietett a konyhából. Szülőmre néztem, aki már a kezében szorongatta a telefonját, hogy megkérdezze a barátjától, neki is megfelel-e a program.
– Miről van szó? – kérdeztem, mielőtt anya a füléhez emelhette volna a mobilt.
– Pénteken találkozunk Gerard szüleivel a nyaralóban. Ha nekik is megfelel, ott töltjük a hétvégét.
– Aha… – Nem akartam nekiállni hisztizni, amiért engem nem kérdeztek meg erről, hiszen tudtam, hogy ha nemet mondok, akkor is megyünk, és nekem ebbe semmi beleszólásom sincsen. Említettem már, hogy mennyire utálok a család legfiatalabb tagjának lenni?
Sértődötten hallgattam, ahogy anya lebeszéli Gerarddal a hétvége részleteit, majd amikor a beszélgetés egészen más irányba ment át, fintorogva álltam fel, s Castielt magam után húzva indultam meg a szobám felé, hogy nekilássak a pakolásnak. A bátyám ajtaja előtt azonban megtorpantam.
Hagynom kellene a dolgot? Lehet, hogy tényleg minden rendben van, és nincs semmi érdemleges, amit el kellene mondania. De mégis… volt egy olyan érzésem, hogy nem volt velem teljesen őszinte a nappaliban, s mindenképpen meg szerettem volna ezt beszélni vele. Megkértem Castielt, hogy menjen előre, én pedig kopogás nélkül sétáltam be Elliothoz. Az ágyán feküdt, kezében a mobiljával, s éppen zenét hallgatott. Amikor észrevett, kikapta a füléből a fülest, s felült.
– Tényleg minden rendben van, Avery. – Mintha a gondolataimban olvasna, már meg is válaszolta a kérdést, amelyet fel akartam neki tenni. – Csak a volt menedzsere volt az…
Nagyra nyílt szemekkel meredtem rá.
– Hogy mi? – értetlenül pislogtam. – Mit keresett Debbie-nél?
Elliot lesütötte a tekintetét, gondolom azon gondolkodott, elmondja-e nekem, amit tud, vagy sem. Mély levegőt vett, s egyenesen rám nézett.
– Pár napja megkereste Debbie-t. A kiadónak új vezetője lett, és szeretné, ha ő lenne az új énekesnőjük. De Debbie visszautasította az ajánlatot. Szinte meg is feledkezett már róla, de tegnap a pasas megint beállított hozzá, ráadásul már a szerződéssel együtt.
Döbbenten ültem le Elliot ágyára. Hát, mindenre számítottam, csak éppen erre nem…
– Aláírta? – kérdeztem meglepetten.
Elliot megrázta a fejét.
– Még nem. De gondolkozik rajta. – Egy pillanatra csend telepedett közénk, aztán folytatta, ezúttal sokkal halkabban. – Neked erről nem szabadna tudnod egyébként. Megtennéd, hogy nem beszélsz róla senkinek?
Nagy volt a kísértés, el szerettem volna mondani Castielnek, noha én magam sem tudtam, miért. Kissé izgatott lettem, hogy a lány álma talán mégis valóra válhat, de tekintve a korábbi történéseket… Nem csodálnám, ha Debbie pont ez miatt mondana végül nemet. Kissé féltem, hogy a történelem megismétli önmagát, bár tudtam, hogy amíg Elliot Deborah mellett van, nem történhet semmi baj sem.
– Te mit gondolsz erről? – Kíváncsi voltam, Elliot hogy vélekedik a dologról. Mégis csak a barátnőjéről volt szó.
Elliot elkapta rólam a pillantását és a mobilját kezdte forgatni a kezei között.
– Nem tudom. Aggódom érte, és félek a következményektől. De ha aláírja… Támogatni fogom őt, amíg csak tudom.
Halványan elmosolyodtam. Sejtettem, hogy ezt fogja válaszolni. Elliot nem állna Debbie álmainak útjába, még ha nem is helyesli a döntését. Biztos voltam benne, hogy amikor csak tud, a bátyám a színfalak mögött fog izgulni, míg Deborah a színpadon énekel, s a hangjával varázsol el mindenkit. De tartottam attól, hogy a hírnév egyszer a lány fejébe fog szállni, s megbántja Elliotot.
Ha összetöri a bátyám szívét, biztosan kikaparom a szemét.
– Azért vigyázz rá, jó? – fogtam meg a kezét, s óvatosan megszorítottam. – Segítesz akkor pakolni? Azt sem tudom, hol kezdjem…
Elliot egy mosolyt varázsolt az arcára, majd kipattant az ágyból.
– Megígértem, nem?
A gyomorgörcsöm ismét visszatért, miközben a fiúkkal megpróbáltuk kiszedni a szekrényem mélyéről a bőröndöm, amelyet utoljára akkor használtam, mikor nyáron Olaszországba mentem apához. Reméltem, hogy legközelebb is nyaralás miatt kell elővennem, nem pedig azért, mert iskolát váltok. De most már nincs mit tenni, nem igaz?
A pakolás viszonylag csendben telt. Míg a ruháimat válogattam, Castiel az ágyamon feküdt és a telefonján játszott, míg Elliot a székemre telepedett le, onnan figyelte minden mozdulatomat. Csak akkor szólalt meg, mikor rosszul hajtottam össze egy-egy ruhadarabot. Idegesítő volt, de nem szóltam rá, mert féltem, hogy akkor itt hagy. Márpedig szerettem volna az utolsó teljes napot a családommal – és Castiellel tölteni –, szóval lenyeltem a kikészülő szavakat, s egy fintorral az arcomon hagytam, hogy a bátyám kiszedje a rondán összehajtott pulcsimat a táskából, s ezúttal szépen és precízen hajtogatta össze. Kissé kellemetlen volt, hogy fiú létére jobban ért ehhez, mint én, de ha belegondolok, Elliot mindig is többet segített anyának a házimunkában, így egyáltalán nem meglepő, hogy még ezt is jobban is csinálja.
Miközben a ruháimat pakoltam, némi izgalom költözött belém, s nem sokkal később azon kaptam magam, hogy izgatottan várom, hogy végre a kollégiumban lehessek. Próbáltam erre koncentrálni mindvégig, a negatív gondolatokat pedig elhessegetni, s azt vettem észre, így sokkal gyorsabban haladok. Alig háromnegyed óra alatt megtelt a bőröndöm: volt benne minden; ruhák, tisztálkodó szerek, kozmetikumok, az ékszeres dobozom, némi instant kávé, egy új fogkefe és egy bontatlan fogkrém, vatta a sminklemosáshoz… Hirtelen úgy tűnt, mintha nem is új iskolába készülnék, hanem egy hosszú nyaralásra, és ez sokat dobott a hangulatomon. Már csak néhány konyhai cucc kell, és minden megvan. Azt hiszem.
– Csak egy papucsot viszel? – nézett rám nagy szemekkel Elliot.
– Igen, miért? – kérdeztem, miközben összehúztam a cipzárt az utazótáskán.
– El kellene raknod még egyet zuhanyzáshoz – mondta. – Várj, hozok egyet.
Ezzel ki is sétált a szobámból. Míg vártam, hogy visszaérjen, levetettem magam az ágyra, s elnyúltam Castiel mellett. A sok hajolgatástól sajgott a derekam, s jól esett egy kicsit vízszintben lenni…
– Visszatérve a pszichológushoz – kezdett bele, miközben átkarolta a vállam. – Biztos, hogy szükséged van rá? Úgy értem, ott úgysem csinálnál mást, mint beszélnél… Miért jobb egy idegennek megnyílni, mint nekem, a bátyádnak vagy Dawnnak?
Felsóhajtottam. Tudtam, hogy elő fog még ma kerülni ez a téma, de reméltem, hogy csak este kerül rá sor. Nem akartam erről beszélni, hiszen úgysem értette volna meg.
– Csak néhány alkalomról lenne szó, Castiel… Ha nem érzek változást, úgysem fogok eljárni…
– De mi van, ha felír valami nyugtatót, amit szedned kell? – aggodalmaskodott tovább. – Lehet, hogy azzal csak rontana a helyzeten…
Összeráncoltam a homlokom.
– Nem áll szándékomban gyógyszer szedni. Csak szeretnék megbizonyosodni arról, hogy depressziós vagyok-e vagy sem.
– Te tudod – húzta el a száját. – Remélem, azért tisztában vagy azzal, hogy rám bármikor számíthatsz. Ha nem érzed jól magad ott, hívj fel, jó?
Halványan elmosolyodtam, szorosan hozzábújtam, s beszívtam az illatát.
– Mindenképpen.

Szinte észre sem vettem, máris reggel lett. Idegesen keltem ki az ágyból, s egyből megrohamoztam a fürdőt. Jól akartam kinézni, le akartam nyűgözni mindenkit, ezért szinte az egész délelőttöt odabent töltöttem. Alapos zuhanyt vettem, hajat mostam, sőt, még az arcbőröm ápolásának is több időt szenteltem, mint eddig valaha, abban a reményben, hogy már egy alkalom is csodákat művel majd vele. Mondjuk, semmi okom nem volt panaszra; azon szerencsések közé tartoztam, akiknek alig volt pattanásuk, így nem kellett attól félnem, hogy még az alapozó sem rejti majd el a ronda ragyákat.
Ebédkor még mindig odabent foglalatoskodtam, vagy háromszor mostam fogat, hogy még fehérebbek legyenek, s még enni sem mentem le. Ideges és izgatott voltam, valószínűleg amúgy sem ment volna le egy falat sem a torkomon.
Valamikor fél egy körül sétáltam át a szobámba, s kis híján szívrohamot kaptam, mikor beléptem. Dawn odabent üldögélt és egy magazint lapozgatott, amikor pedig meglátott, mosolyogva pattant fel, s azonnal megölelt.
– Mióta vársz itt? – kérdeztem tőle meglepetten.
– Csak egy órája – kuncogott. – Azóta megebédeltem anyuddal és Elliottal. Azt mondták, reggel óta a fürdőben vagy. Ennyire izgulsz?
Aprót bólintottam, s a szekrényemhez léptem, hogy elővegyem azokat a ruhákat, amelyeket még tegnap este kigondoltam.
– Szeretnék jó benyomást tenni rájuk – vallottam be idegesen. – De lehet, hogy kezdek túlzásba esni.
– Ugyan drágám – nevetett fel Dawn. – Ha egy krumplis zsák lenne rajtad, még akkor is imádnának.
Ebben azért erősen kételkedtem, de nem bírtam ki, hogy ne kacagjam el magam.
– Ámen, drágám… Ámen.
Dawn segített még egyszer leellenőrizni, hogy minden rendben van-e, közben a szilveszter éjszakáról beszéltünk. Legjobb barátnőm elmondta, mennyire mérges volt, mikor Castiel felhívta, hogy lemondja a bulit, hiszen ő is annyira várta már. Meg persze, így kénytelen volt otthon maradni, amit egyébként elég nehezen bírt, hiszen a szülei ismét veszekedtek. Pedig azt hittem, most már minden rendben lesz közöttük. Miután az édesanyja visszaköltözött hozzájuk, úgy tűnt, a felnőtteknek sikerült megbeszélniük a problémákat, és néhány hétre minden visszatért a normál kerékvágásba. A napokban viszont újra elmérgesedett a helyzet, s most már Dawn is biztos volt abban, hogy a szülei válni fognak; ezúttal azonban nem látszott rajta, hogy annyira megviselné. Azt állítja, a folytonos vita őt is csak feszültté teszi, s nem bánná, ha ez végleg megszűnne.
– Remélem, ha elválnak, anyával maradok – sóhajtott fel. – Apa sokkal szigorúbb, és nem sokáig bírnám mellette.
– Minden rendben lesz, meglátod – mosolyogtam rá biztatóan. – Különben is, elég idős vagy már, valószínűleg megkérdeznek majd, kivel szeretnél maradni.
Dawn és én nem sokáig beszélgethettünk nyugodtan, körülbelül negyed óra telhetett csak el, Elliot pedig vigyorogva dugta be a fejét a szobámba, hogy szóljon, lassan indulnunk kellene. Gyorsan magamra kaptam a ruháimat, míg Elliot levitte a bőröndöm és egy nagyobb táskát az autóba. Mielőtt követtem volna, szorosan megöleltem Dawnt, s igyekeztem nem elsírni magam. Furcsa lesz, hogy nem láthatom őt minden nap, de az biztos, hogy folyamatosan értesítem őt majd a történésekről. S ő is megígérte, hogy mindenről beszámol, ami a Sweet Amorisban történik, így olyan, mintha én is ott lennék.
Dawn könnyei patakokban folytak, miközben lekísért a kocsihoz, én viszont nem akartam sírni, mert féltem, hogy teljesen elfolyna a sminkem. Ezért inkább csak bepattantam az anyósülésre, s vártam, hogy Elliot végre elinduljon. Castieltől már tegnap este elbúcsúztam, akkor majdnem egy órán keresztül zokogtam, s nem akartam elölről kezdeni az egészet. Szerencsére a bátyám nem habozott, azonnal beindította a motort, s már ki is hajtottunk az utcánkból, mielőtt sírva fakadtam volna.
Elliot meglehetősen lassan vezetett, szerintem érezte az egyre növekvő feszültségem, ezért sem sietett annyira. Útközben egy szót sem szóltunk egymáshoz, én végig a tájat bámultam. A hó már olvadásnak indult, köszönhetően a tegnapi és a mai enyhe időnek, de volt egy olyan érzésem, hogy néhány nap múlva ismét fagyni fog minden. Nem bántam volna, ha a pénteki találka is elmaradna hóvihar miatt. Inkább ragadnék a kollégiumban hétvégére, minthogy találkozzak Gerard szüleivel.
– Kíváncsi leszek a szobatársaimra… – mosolyodtam el kissé, mikor Elliot leállította a motort a parkolóban.
– Meglátod, jól kijöttök majd – vigyorgott rám. – Segítsek felcipekedni?
Bólintottam.
– Egyedül nem bírnám el.
Elliottal egyszerre szálltunk ki a kocsiból, s míg ő elővette a csomagtartóból a cuccaimat, addig én az épületet méregettem. Határozottan nagyobb volt, mint a Sweet Amoris kollégiuma – egyszer jártam ott, mikor Mr. Faraize történelemórán átküldött valami fontos csomagért. Modernebbnek is tűnt, valószínűleg belülről is sokkal jobb, mint a volt sulimé. Nagyot nyeltem, miközben elindultam a bejárat felé, szorosan Elliot mellett haladva. Készen álltam elfutni, ha valami nem nyerné el a tetszésem, bár tudtam, hogy sok választásom nem igazán van. A Sweet Amorisba már nem mehetek vissza.
A portánál ülő nő a negyvenes évei közepén járhatott, s unottan mosolyodott el, mikor meglátott. Gondolom, kötelező kedvesen viselkedniük a diákokkal, s egy cseppet sem lepődnék meg, ha kezdene betelni nála a pohár. A korosztályom igencsak neveletlen tud lenni néha…
– Segíthetek? – kérdezte mézes-mázas hangon, s kissé előrébb dőlt a székében. Vastag keretes szemüvege mögül alaposan végigmért.
– Izé, Avery Delacroix vagyok – mutatkoztam be. – Új diák.
A nő elkapta rólam a tekintetét, és egy köteg papírt kezdett átnézni. Aztán visszapillantott rám, felém nyújtva egy lapot és egy tollat.
– Ezt töltsd ki, kérlek!
Úgy tettem, ahogy mondta, s remegő kezekkel vettem el a kezéből az íróeszközt. Néhány alapvető dolgot kellett ráírnom: a nevem, a címem, szüleim elérhetőségét, majd miután végeztem, elkérte a személyim és a lakcímkártyám, hogy lefénymásolhassák. Egy kulcsot rakott elém, s még szélesebben mosolygott. A görbülettől teljesen eltorzult az arca, inkább tűnt fintornak, mint mosolynak, mire Elliot kis híján felnevetett mellettem. Alig láthatóan az oldalába könyököltem, így szólva rá, hogy fejezze be.
– A 206-os szoba a tiéd – magyarázta a nő. – Két szobatársad lesz, akik már nagyon várnak. Remélem, jól fogod érezni magad nálunk.
Szégyenlősen elmosolyodtam, s a kezembe vettem a kulcsot.
– Köszönöm.
A fejemmel egy hosszú folyosó felé böktem, Elliot pedig ismét felvette a bőröndöm. Egyelőre úgy tűnt, nem labirintus a hely, könnyen megtaláltam az emeletre vezető lépcsőt, ám amikor felértem az elsőre, eszembe jutott, hogy elfelejtettem megkérdezni, pontosan hol is a van a szobám.
– Szerintem a másodikon lesz – mondta Elliot, mikor meglátta a bizonytalanságom. – Siessünk, mert leszakad a kezem.
Szerencsére könnyű dolgunk volt, nem kellett fel-le lépcsőznünk. A bátyámnak igaza volt, a 206-os szoba tényleg a másodikon volt, ráadásul rögtön a lépcső mellett. Elliot nagyot sóhajtva rakta le a táskáimat a földre, s türelmesen várt, míg bekopogtam. Egy vékony hang szólt ki, én pedig kissé idegesen nyomtam le a kilincset. Két szempár meredt rám, mikor beléptem. Egy fekete hajú lány mosolygott rám az íróasztalától, majd egy pillanat múlva felpattant és szorosan ölelt magához. Váratlanul ért ez a kedves gesztus, de kissé kellemetlenül is éreztem magam. Utáltam, amikor ismeretlenek ölelgettek.
– Avery, ugye? – A másik lány felállt az ágyáról, s apró mosollyal a szája szélén igyekezett felém. Bólintottam. – Az én nevem Priya – mutatkozott be gyorsan, majd leszedte rólam a fekete hajú lányt is.
– Lucy vagyok! – vigyorgott rám továbbra is, s felém nyújtotta a kezét, amit azonnal meg is ráztam. – Istenkém, annyira vártalak már! Gyere, megmutatom az ágyad! – Lucy megragadta a karom, s az ablakhoz közeli fekvőhely felé húzott.
Segélykérően pillantottam hátra Elliotra, aki megérte visszatartani a nevetését. Lucy bizonyára egy nagyon jó fej lány, de egy kicsit sok. Értem én, hogy örül nekem, ami nagyon jól esik, de még csak nem is ismer, mégis öleléssel üdvözöl. Nem értem, hogy lehet ennyire közvetlen egy idegennel…
– Segítsek kipakolni? – kérdezte, és már rohant is a csomagjaim felé.
– Ó, aranyos vagy, de meg tudom csinálni egyedül is – mosolyogtam rá. Aztán eszembe jutott, hogy az ajtóban álló bátyám még be sem mutattam. – Egyébként ő a bátyám, Elliot.
Priya egy biccentéssel üdvözölte őt, majd visszafeküdt az ágyára és folytatta az olvasást. Lucy szeme azonnal felcsillant, miközben végigmérte a testvérem, és egyből ott termett mellette, s kérdésekkel kezdte bombázni a fiút. Gonoszul mosolyogtam rá, miközben ő megért elhátrálni a túlságosan is lelkes lánytól.
– Izé, örültem a találkozásnak! – vakarta meg a tarkóját, majd könyörögve nézett rám. – Én mentem, Deborah biztosan vár már.
Kis híján felnevettem, mikor megláttam Lucy zavart arckifejezését.
– Várj, lekísérlek – kuncogtam, majd elindultam az ajtó felé.
Elliot hatalmas levegőt vett, mikor már a lépcsőn mentünk lefelé.
– Tudod, azt hiszem, Lucy-val jól kijövünk majd – nevettem fel. – Lehet, hogy a végén legjobb barátok leszünk.
– Nekem mindegy, csak ne hozd haza! – morogta, majd felém fordult, s magához ölelt. – Vigyázz magadra, jó? Próbálj meg nem összebalhézni senkivel sem. Ne hagyd, hogy minden srác rád nyomuljon, ha nem akarod, hogy Castiel vérfürdőt csináljon a kollégiumból.
Elmosolyodtam, s egy puszit nyomtam az arcára.
– Ne aggódj, minden rendben lesz. – Zavartan hajtottam le a fejem. – Ugye felhívsz, ha hazaértél?
Elliot egy aprót bólintott, majd búcsúképp összeborzolta a hajam, mire villámokat szóró szemekkel néztem rá. Ő csak nevetett, majd intett egyet, s kisétált a bejárati ajtón. Az ablakon figyeltem, ahogy elhajt, s amint eltűnt a látóteremből, nagy levegőt véve indultam vissza az új szobámba. Most, hogy Elliot elment, összeszorult a torkom, s sírógörcsöm támadt. Pedig boldognak kellene lennem, hiszen viszonylag normális szobatársakat kaptam. Úgy értem, lehet, hogy Lucy nem teljesen százas, de lehetne ennél rosszabb is a helyzetem. Hm, vajon Charles is kollégista? Vagy naponta jár be? Egyáltalán vegyes ez a kollégium, vagy csak lányok vannak itt?
– Remélem rosszul látok!
Ismerős hang csendült fel a lépcső tetejéről, s hevesen dobogó szívvel néztem fel. Egy pillanatra azt hittem, káprázik a szemem, de hiába pislogtam, az alak továbbra is ott állt velem szemben, s gyilkos pillantásokkal illetett. Nagyot nyeltem.
– Jace?